Coming out: „Aki szeret téged, annak nem kell megfelelni. Aki meg nem, annak meg minek?”
„Szeretném, hogy elmondhasd azoknak, akiknek fontos.” (Nick Nelson, Heartsopper)
33 éves koromra már sok ismerős, barát tudja rólam, hogy biszex vagyok. Mióta felkerültem az egyetemre, úgy voltam vele, hogy ha a „választható emberek” az életemben nem fogadják el ezt velem kapcsolatban, akkor nem is kell, hogy erőltessük az ismeretséget. A férjem a kezdetektől tudta rólam, már az első randink előtt megosztottam vele a társkeresőn. Nem propagálta, de nem is ellenezte – egyszerűen csak elfogadta. Neki a lényeg az, hogy őt szeretem. Ami pedig a rokonokat, kollégákat és egyéb „kötelezően választott” ismeretségeket illeti… mivel ezeket a vérségi és illemviszonyokat nehezebb az őszinte kommunikációra alapozni, szerintem az a jó, ha mindenki egyénileg eldönti, mennyit fed fel magából, melyik konfliktusba érdemes beleállni, és melyikbe nem.
Tudom, hogy a legőszintébb szeretetet akkor élhetem meg, amikor a legautentikusabb önmagam vagyok. Épp ezért mondtam el a szüleimnek, hogy biszexuális vagyok.
Nehéz volt elmondani nekik, mert tudtam, hogy ez Pandóra szelencéje is lehet. Mi lesz, ha megundorodnak tőlem, és szégyenkezni fognak miattam? Ha úgy érzik, hogy tönkretettem a tökéletes kis világukat? Mi lesz, ha ez közénk áll? Tudtam, hogy mire vannak kondicionálva, de azt is, hogy jó emberek. Reméltem, hogy a feltétel nélküli szeretet átterel majd minket a nehezebb terepen.
Mindez akkor történt, amikor épp egy sötét lelki szakaszomba értem, és kellett valami igazán önazonos cselekedet, ami visszahúz a fényre. Így egyszer, egy átvirrasztott éjszaka meggyötrött hajnalán kitálaltam édesapámnak. Úgy éreztem, MEG KELL mutatnom nekik, ki vagyok én valójában, mert az élet túl rövid és túl értékes ahhoz, hogy hazugságban éljük. Így már szerintem összeállt nekik a kép. Hogy miért alapítottam meg a Queer Kiadót 21 éves koromban. Hogy miért van ennyi „különleges” ismerősöm. Hogy miért nem hordok szoknyát,
és hogy miért nem tudom lenyelni a komformizáló propagandát, a kirekesztést és a stigmatizálást.
Két év telt el azóta. Nem mondom, hogy meg tudtuk ezt beszélni. De akkor biztosítottak a szeretetükről, és ha direkt erről nem is beszéltünk (még), de végre tudok úgy létezni, hogy nem kell titkolnom a magam igazságát. Mert ez egy óriási részem – és ha csak egy kicsit is megoszthatom velük, már őszintébben szerethetjük egymást.
Biszexuálisok nem léteznek?
„Miért vagyunk ilyenek?” (Nick Nelson, Heartstopper)
„Ne legyél már ilyen divatleszbi!” – mondta egy diáktársam annak idején. „Ez csak egy fázis, majd kinövöd” – mondta egy másik. Vajon mikor kellett volna kinőnöm? Óvodában, amikor felismertem magamban, tizenévesen, amikor találkozgatni kezdtem lányokkal, vagy 33 éves koromban, immár férjes asszonyként, az első Pride-omra készülve?
A napokban a Heartstopper (Fülig beléd zúgtam) rajongóival beszélgettem arról, hogy miért olyan különleges számukra ez a sorozat. Egy német biszexuális lány, K. B. a következőt válaszolta:
„Zavarban vagyok amiatt, hogy 30 éves létemre ennyire megszállottja lettem egy tinisorozatnak, de tényleg megváltoztatta az életemet. Már a kiskori szerelmektől fogva bi voltam, és nem értettem a külvilágot. Azt mondták, döntenem kell, ne variáljak folyton. Azt éreztették, hogy velem nincs valami rendben. Vagy ez csak valami hobbi. De engem soha nem érdekelt a másik neme. Nem tudom, a heterók ezt hogy csinálják. Szerencsére egyre több olyan alkotás születik, ami megmutatja, milyen sok formája van a szerelemnek ember és ember között, és a biszexualitásnak is van létjogosultsága, szépsége.”
Amikor fiatal voltam, bohó és mohó, nem tudtam elképzelni, hogyan fogok dönteni bárki mellett, nemhogy egy konkrét nem mellett le tudnám tenni a voksom (a hosszú távú kapcsolatokra is meg kell érni). Időbe telt, míg odáig jutottam, mint K. G., hogy nem is kell behúzni az x-et.
Te megkérdeznéd a borásztól, hogy a fehér- vagy a vörösbor-e az igazi bor? Mindkettő szuper a maga módján. Ilyen férfiakat és nőket egyaránt szeretni.
A többségi társadalom konzervatív és kirekesztő része csak egyfajta emberi kapcsolódást legitimizál (a heteroszexuálisat), és a többit, aki máshogy szeret, perifériára szorítja. Ami körülvesz minket, az nem „az élet rendje”, hanem a világ heteronormatív narratívája. Mese királyfikról és királylányokról, akik tudják táncolni ezt a táncot. És aki máshogy járná, azt kiközösítik – valahogy úgy, mint az óvodában. Pedig a tánc (a szeretet) univerzális emberi tulajdonság.
Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a meleg ismerőseim közt is sokan vannak, akik vitatják ezt a nézetet. Egy csak lányoknak szóló buliban egyszer odajött hozzám ismerkedni egy nő, tőlem kb. tíz évvel idősebb. Szó szót követett, mondtam neki, hogy biszex vagyok. Fitymállón annyit mondott: „turiszt”, és faképnél hagyott. Később felvilágosítottak a barátaim:
a melegek, leszbikusok egy része a biszexuálisokat turistáknak tartják, mert nagy többségük végül heteró párkapcsolatban köt ki.
És valóban: hány csodás biszexuálist elrabolt magának a heteró rezsim, hány LMBTQ+ szív összetört emiatt! Hazudnék, ha azt mondanám, velem nem ez történt. Mert ez volt a könnyebb út. Hány lehetőségem lett volna a szerelemre! Vallomások, amiket nem tettem meg, csókok, amelyek elmaradtak, közös emlékek, amik meg sem születtek. És miért? Mert nem akartam csalódást okozni. Mert gyáva voltam: féltem a megbélyegzéstől, a meghurcolástól, a szenvedéstől. Visszhangoznak bennem egy rokonom szavai: „Nem nézem le sem a melegeket, sem a leszbikusokat. Csak sajnálom őket, mert nehezebb lesz az életük. Egy szülő sem szeretné, hogy a gyerekét üldözzék egy életen át.”
Kérdem én a kedves Törvényhozókat, miért is kell szándékosan megnehezíteni mások életét?
LMBTQIA+: címkék vagy spektrum?
Minden új fogalom láthatóvá tesz valamit a világban. Segít meghatározni magunkat, a viszonyrendszerünket minden mással. Az eszkimóknak több mint 50 szava van a hóra. Hasznos tudni, mit jelent nonbinárisnak lenni, mi a különbség az aromantikus és az aszexuális között, ki a pánszexuális, ki a transznemű nő, ki a transznemű férfi, miként lehet hűség a poliamóriában.
Néha pedig hagyni kell a címkézést a fenébe, és keblünkre ölelni az egységet.
Love is love. Én ezzel az üzenettel megyek most a Pride-ra. Hazudnék, ha azt mondanám, egyértelműen tudom, hol a helyem a szivárványspektrumon vagy épp a heterók világában. Valahol ott vagyok a szerelemskálán, olyan „dórisan”. Nem vagyok büszke arra, hogy biszexuális vagyok, de nem is szégyellem, mert a szeretetet sose szabad szégyellni. A szeretet őszinte és természetes.
Ha hagyom a bullyknak, hogy rám erőltessék a világszemléletüket, csak a rejtőzködés marad. A rejtőzködés pedig magányhoz vezet. És a magány rosszabb, mint maga a bántalmazás.
Félek-e, hogy bántani fognak? Számtalanszor. De nem engedhetem, hogy mások láthatatlanná tegyenek. A heteróké 364 nap az évből, egy lehet az enyém is! Aki utálkozni akar, csinálja a négy fal között. Vagy találkozzunk az Óperenciás tengeren és az Üveghegyen is túl, és beszélgessünk!
Kiemelt kép: Larkin Hammond (Pexels)
Ági
2022/07/26 at 19:12
Köszi, hogy megosztottad velem 😊 Szerintem még párszor átrágom magam rajta 😊 Egyébként én panszexuális vagyok, ami szerintem meg bonyolultabb mert minket gyakran csak különc biszexuálisoknak tartanak 😂