#Bevállalom (olvasóink kérdezték)

Pszichológus szerzőnk olvasói kérdésekre válaszol párkapcsolat, szerelem és szexualitás témában
love neon

Saáry Lilla pszichológus augusztus elején debütált a magazinban Mire vágyom igazán? című cikkével. Lehetőséget adtunk olvasóinknak, hogy kérdéseket intézzenek szerzőnkhöz.

Van-e birtoklás és féltékenység a nem monogám kapcsolatokban? Hogyan változtak a szexuális erkölcsök a történelem során? Van-e mód arra, hogy társadalmi szinten is segítsük az egyének szexuális önfelfedezését? Ezekre a kérdésekre kapnak most válaszokat a kérdezők és olvasóink.

Poliamoria és birtoklás 

Olvasónk, D. kérdezte: Tapasztalatom szerint mindenkit arra szocializálnak, hogy a párkapcsolat központi eleme a birtoklás. Mennyire igaz ez, és egy poligámia koncepciója milyen viszonyban áll a klasszikus birtoklássémákkal?

Saáry Lilla válasza: Ha lenne rá lehetőségem, visszakérdeznék: poliamoriára vagy poligámiára gondolsz? Ezek különböző fogalmak. A poligámia arra utal, hogy valakinek egynél több házastársa van; a gyakorlatban ez általában poligíniát, vagyis többnejűséget jelent; a poliandria, vagyis a többférjűség ennél sokkal ritkább. 

Én arra tippelnék, hogy a kérdésed nem annyira a házasság sajátos formáira vonatkozott, hanem azokra a kapcsolati rendszerekre, amelyekben kettőnél több ember szerepel. Ezek tipikusan a poliamoria és a konszenzuális non-monogámia (angolul consensual non-monogamy, CNM). A kettő között az a különbség, hogy a poliamoria többszerelműséget jelent, tehát ha én poliamornak vallom magam, akkor az azt jelenti, képes vagyok egyszerre több emberbe is szerelmes lenni. A konszenzuális non-monogámia ennél több kapcsolati formát fed le: előfordulhat, hogy csak egyvalakivel vagyok szerelmi kapcsolatban, de a párommal megegyeztünk abban, hogy másokkal is szabad szexelnünk, vagy BDSM kapcsolatot kialakítanunk – utóbbi nem feltétlenül szexuális, de érzelmileg annál mélyebb lehet. 

Fotó: Hanna Busing

Hogy a kérdésedre is válaszoljak: egyetértünk abban, hogy a társadalmunkban a monogám kapcsolatok számítanak normatívnak, és a másik fél birtoklásának az igénye még romantizálva is van, elég, ha a „te az enyém, én a tied” népmesei fordulatára gondolunk. Ha a fenti kapcsolati formákat a legtöbben ugyanolyan értékesnek tekintenék, mint a monogámiát, akkor valószínűleg sokkal több ember élne nem monogám kapcsolati rendszerben, mint most. De ha a nem monogám kapcsolatok hirtelen elfogadottá válnának, sajnos a féltékenység és más kötődési problémák akkor sem tűnnének el varázsütésre. 

Minden szerelmi-, illetve párkapcsolat sajátossága az, hogy valamennyire függünk a párunktól, hiszen érzelmileg fontosak vagyunk egymás számára, és ha elveszítenénk a másikat, az nehéz és fájdalmas lenne – ez nem monogám kapcsolati rendszerben is így van. Kétségtelen, hogy egy alternatív kapcsolati rendszerben kevésbé vagyunk ráutalva egyetlen emberre az érzelmi és szexuális szükségleteink kielégítését illetően, de attól még a féltékenység ilyen esetekben is létező és valós probléma. 

Ha a páromnak rajtam kívül is vannak partnerei, akkor felmerülhet bennem a kérdés: nem fog engem lecserélni valaki másra? Mi van, ha talál valakit, aki jobban szexel nálam, vagy jobb ételeket főz, vagy hajnali kettőkor is hajlandó meghallgatni a lelki problémáit, velem ellentétben? Ilyen helyzetekben, mint általában, nagyon sokat segít a tiszta, őszinte kommunikáció és az, hogy a felek éreztessék a másikkal: fontosak egymásnak, és az embert látják a párjukban, akihez kötődnek, és nem csupán a vágykielégítés eszközét. Az semmilyen kapcsolatban sem igazán jó, ha valaki a másik felet csak egy vágyteljesítő eszköznek látja, és nem az egész személyhez kapcsolódik.

A szexuális erkölcsök változásai a történelem során

Olvasónk, F. D. B. kérdezte: Lilla, mit gondolsz arról a felvetésről, hogy a történelemben ciklikusan változik, hogy milyen szexuális vágyakat, orientációkat tartanak normálisnak, természetesnek?

A magam részéről például látok párhuzamot a görög-római, és jelen kor szexuális erkölcsei, illetve a középkori keresztény és a viktoriánus szexuális erkölcsök közt. Ez vajon megnehezítheti azok életét, akik a kor normáitól eltérő vágyakkal rendelkeznek? Mi a helyzet például azzal, ha valaki – hozzám hasonlóan – heteroflexibilis? Ez egy olyan szexuális irányultság, amiről gyakorlatilag semmit sem lehet hallani nyilvánosan, ugyanez igaz a homoflexibilisekre is.

Saáry Lilla válasza: Az a benyomásom, hogy ezt a fajta ciklikusságot csak addig könnyű meglátni a történelemben, amíg azt bizonyos távolságból szemléljük. A középkorról és a viktoriánus korról azért nehéz nyilatkoznom, mert nekem személy szerint gyanús, hogy a szigorúbb erkölcsök a gyakorlatban inkább komolyabb képmutatást jelentettek, mint a szexuális viselkedés tényleges változását. Ha valami fluktuál, akkor talán ez: bizonyos időszakokban elfogadottabbnak számít a változatos szexuális viselkedés, máskor meg kevésbé. De ebben sem volnék egészen biztos.

Francois Boucher – La Toilette

Az, hogy egy korszakot milyennek tekintünk, sokszor az utókor értelmezésétől függ. A 18. századból például ki lehet emelni Rousseau és Voltaire – irodalomórákról is jól ismert – erkölcsösséget hirdető műveit. Ezek olvasása közben rizsporos parókájú filozófusokat és bölcselkedőket képzelünk magunk elé. Míg ha de Sade vagy Restif (vagy Rétif, akkoriban a helyesírás még nem volt igazán divat) alkotásait olvassuk, akkor meggyőződhetünk arról, hogy a 18. századi közönség lelkes pornófogyasztó volt, és igazán mindenféle perverziót kipróbáltak, leszámítva talán az elektroszexet, általános áramellátás híján.

A kérdésedben említed a görög-római kort – ezek közül a göröghöz jobban hozzá tudok szólni, és az ide tartozó tudásom talán illusztrálja is, hogy egy látszólag szexuálisan felszabadult kultúra hogyan lehet valójában nagyon is zárt. Én a Kr. e. 4-5. századi görögséget tanulmányoztam igazán, így erről tudok érdemben nyilatkozni.

Az a szomorú helyzet, hogy a nőgyűlölet akkoriban rettenetesen elterjedt volt, és a görög társadalmat is szigorú nemi normák határozták meg. Igen, a homoszexuális kapcsolatokat, és főleg a férfiak homoszexuális kapcsolatait normálisnak tartották – Platón A lakomában ki is fejti, hogy két férfi szerelme értékesebb, mint a férfi-nő kapcsolat, hiszen a két férfi testének és intellektusának a találkozásából nem hús-vér gyermek, hanem műalkotások születhetnek. A régi görög szépségideál a fehér bőrű nő volt, márpedig a görög napsütésben a fehér bőrt csak úgy lehetett megőrizni, ha az ember nem nagyon ment el otthonról, és a megbecsült görög feleségek éppen ezt tették: csendesen otthon maradtak és gyereket szültek. Voltak görög nők, akik tanulhattak és akár a filozófusok csarnokaiban is ülhettek, de ők hetairák voltak, mintegy a gésák antik hellén megfelelői: szexmunkások, zenészek, társalkodónők – de nem feleségek. 

love on the beach
Fotó: Anna Shvets (Pexels.com)

Történelmi kontextusban az LMBTQIA+ közösséget újdonságnak érzem. Vannak olyan korok és helyek, ahol elfogadták mondjuk a homoszexualitást vagy a transzneműség bizonyos formáit – utóbbira a tipikus példa az indiai hidzsrák közössége –, de

nem tudok olyan történelmi korról, amikor a szexuális orientáció, a nemi identitás, a nemi önkifejezés és a születési nem szokatlan variációit képviselő emberek egy csoportba tömörülve, közösen léptek volna fel azzal az igénnyel, hogy elfogadást követeljenek maguknak, és akár oly mértékű sikerre is jutottak volna, mint az LMBTQIA+ közösség ma.

Így aztán a hetero- és homoflexibilis személyekről is hajlamos hallgatni a történelem – a saját tippem az, hogy sokan, akik ezzel az irányultsággal jellemezhetőek, általában elfojtották az ilyen hajlamaikat, és igazodtak az aktuálisan elfogadott normához, a saját túlélésük érdekében.

De tényleg, mire vágyom igazán?

Olvasónk, B. kérdezte: Társadalmi szinten mi lehet az említett első lépés? Hogyan lehet segíteni az egyént az úton, hogy felfedezze, mire is vágyik igazán?

Az első dolog, ami az eszembe jut, és ami társadalmi szintű változást jelentene, az a megfelelő szexuális nevelés és iskolai felvilágosítás. Ennek a kettőnek együtt, egyszerre kell működnie – a tipikus probléma Magyarországon általában az, hogy az iskola és a szülő egymásra mutogat, és mindenki a másiktól várja, hogy „felvilágosítsa” a gyereket. Csakhogy ennek nem egy egyszeri, nagyon kínos beszélgetésnek kellene lennie. 

szexuális történelem
Fotó: Daniel Spase

Jó esetben olyan légkör uralkodik otthon, sőt, akár biológia- vagy irodalomórán is, hogy a fiatalok fel tudják tenni a szexre, szerelemre és párkapcsolatra, illetve a saját testük változásaira vonatkozó kérdéseiket. Ezek kapcsán lenne a legjobb beszélgetni velük, hiszen ha a gyerek fel tudja tenni a kérdést, akkor feltételezhetjük, hogy készen áll az – életkorához igazított – válaszra. Az ilyen beszélgetésekbe kellene beleszőni azt is, hogy a szex valójában egy örömforrás – nem elutasított vagy megtűrt jelenség, és nem is bűn. És mint ilyen, akkor lesz igazán örömteli, ha az ember tudja, mi esik jól neki, illetve a partnerének, közösen megbeszélik ezt, és azután szexelnek, vagy csinálnak bármit is. Angol nyelven egyébként különösen hasznos forrás lehet a Sex Positive Families weboldal, amely életkorra szabott szexuális nevelési tanácsokat nyújt.

A történetet bonyolítja az, hogy van, aki könnyen meg tudja mondani, mire vágyik szexuális téren, másnak pedig nehezebb ezt megfogalmaznia. Ez nagyban függ az illető egyéni alkatától is. Van, akinek van spontán szexuális vágya, és van, aki inkább reaktív szexuális vággyal jellemezhető – vagyis ha olyan környezetben van, ami a számára vágykeltő, akkor vágyni fog a szexre, máskülönben viszont nem. A reaktív szexuális vágy gyakrabban jellemző nőkre, míg a spontán a férfiakra. Mivel patriarchális társadalomban élünk, hajlamosak vagyunk a spontán szexuális vágyat normálisnak tekinteni, pedig az emberi természetnek mindkettő a része, és ez is, az is alapja lehet az egészséges és kielégítő szexuális életnek. 

A fentiek ellenére is igaz az, hogy a legtöbb embernek azért legalább elképzelése van arról, hogy mi jelentene az ő számára szexuálisan stimuláló környezetet, vagy hogy milyen szexuális tevékenységek vonzzák. Ha úgy nézzük, akkor a libidónk mintegy vezérlő fény lehet a szexuális önfelfedezésünk útján. Mindegy, hogy egy teamécses távoli fényéről vagy egy tábortűz lángjáról van szó, valami valószínűleg van ott, aminek a mentén el lehet indulni. Természetesen sokat segít az, ha a partnerünk vagy partnereink támogatnak bennünket a kísérletezésben, és együtt ki tudjuk próbálni a fantáziáinkat és ötleteinket. De a maszturbáció is hasznos lehet, mind a pszichés, mind a fizikai szexuális ingerek felfedezésének terén. 

Saáry Lilla írása

Saáry Lilla pszichológus szexuálpszichológiai és párterápiás fókusszal igyekszik segíteni a hozzá fordulóknak. A magazin olvasói számára továbbra is nyitva áll a lehetőség, hogy kérdezzenek tőle:

Képek forrása: Unsplash. Kiemelt kép: DESIGNECOLOGIST on Unsplash.

Festmény: Francois Boucher – La Toilette 1742 In: Néret, G. (1996) Erotica Universalis. Köln: Benedikt Taschen.


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.