Látlak, de nem érezlek
Volt egyszer egy ügyvéd, akinek tumort diagnosztizáltak a prefrontális lebenyeiben. A műtét remekül sikerült. Utána a páciensnek semmi gondja nem volt a gondolkodási folyamatokkal. Ám valami mégis hibádzott. Gondolataihoz nem társultak érzelmek. Így történt, hogy klienseinek csodálatos pontossággal elsorolta következő hetének szabad óráit, de arról fogalma sem volt, hogy számára melyik a legmegfelelőbb. Felesége előző esti toalettjét is részletesen le tudta írni, de tetszését nem tudta kifejezni. E sajnálatos hiányosságok folytán vesztette el elsőként az állását, azután a feleségét is. Utólag kiderült, hogy a műtétet végző sebész egy végzetes mozdulattal elvágta az amygdalával összekötő idegi kapcsolatokat (az élmények keltette érzelmek tárolódnak itt). Ügyvédünket így fosztotta meg az érzelmeitől. A páciens ún. motivációs zavarban szenvedett a balul elsült műtét után. Ez azt jelentette, hogy nem tudott különbséget tenni a számára érdekes vagy érdektelen dolgok között, nem tudta elönteni, mi lelkesíti és mi hagyja hidegen, nem voltak érzelmei. Minden cselekedete ugyanolyanná vált számára, semlegessé.
A fenti példa azt igazolja, hogy létezik ugyan érzelmek nélküli élet, de ez olyan zavaró funkciózavar, agyi deformitás, ami szerencsére nem tipikus. Az egészséges életben az érzelmek nagyon is léteznek, kinyilvánítva vagy elfojtva, de kikerülhetetlenül.

Mint a szamarkandi lovasok
Elménk nem olyan, mint egy számítógép. Az ember „döntéseit úgy hozza meg, hogy korábbi élményeinek, tapasztalatainak emocionális súlyát mérlegeli. A <<tiszta gondolat>> fogalma, vagyis az érzelem nélküli racionalitás puszta fikció. Mindenről vannak érzéseink: amit teszünk, amire gondolunk, amit elképzelünk, amire emlékezünk. A gondolat és az érzés elválaszthatatlanok. A számítógépes szakembereknek, akik olyan robotot szeretnének tervezni, amely látja és hallja az embereket, az a legfőbb gondjuk, hogy a számítógépek nem rendelkeznek a gondolkodást segítő érzelmekkel. A számítógép tanácstalan anélkül az érzelmi memóriabank nélkül, amely azonnal képes felismerni, mi az, ami fontos számunkra, azáltal, hogy érzéseket kapcsol a tényekhez.” – mondja Daniel Codelman. Noha az ember alapvetően emocionális lény, sokszor kényszerül arra, hogy racionális énje kerekedjen felül. Az ész és a szív küzdelme a mindennapi élet legklasszikusabb csörtéje. Az ember gyakran szorítja háttérbe az érzéseit, mert erre predesztinálják a társadalmi érintkezés íratlan illemszabályai, a másik iránti tapintat vagy az a szocializáció, ami a visszafojtást tanította neki.
A negatív érzelmeink különösen mostoha sorsúak. Hisz ezek egyáltalán nem illenek abba a trendi világba, ami a pozitív gondolkodásról, a „happy-feeling”-ről , a „keep smiling”-ról szól. A pozitív gondolkodás olyan divat-jellegű elvárás, amit a külvilág címez az egyén felé. Aki nem ilyen, azon eluralkodhat egyfajta diszkomfort érzés vagy frusztráció, mert úgy érzi, kilóg a sorból, selejtes, defektes. Úgy vagyunk negatív érzéseinkkel, mintha valami csúf és fertőző bőrbetegségünk lenne, amit szorongó igyekezettel takargatunk a világ előtt, és legfeljebb csak akkor lépünk ki vele a nyilvánosság elé, ha kellően álcáztuk azt. Ha „fedő bűnnel” sikerül eltakarni az igazit, ahogy Pilinszky írja. Az érzelem-elfojtásnak egyik oka a bennünk élő eredendő félelem. Mert valójában félünk az érzelmektől. Nem szeretjük a „gyenge” embereket, mert nem követendők, nem példaértékűek, nem menők. Azt sem szeretjük, ha minket látnak gyengének, pont a gyengeség társadalmi definíciója miatt, márpedig az érzelem megmutatása sokszor jár ezzel együtt. Sokan vacillálnak egy-egy kapcsolatban, vagy idő előtt dobják be a törülközőt, csak azért, mert nem hajlandók felvállalni a dologgal járó érzelmeket. Annyira félünk egy olyan dolog elvesztésétől, ami boldoggá tehet minket, hogy óvatos duhaj módjára inkább bele sem kezdünk. Biztos, ami biztos alapon: ha nincs érzelem, nincs fájdalom.
Az elfojtásnak a másik fő oka az, hogy empirikus élményeink során begyűjtött negatív tapasztalatokat igyekszünk ignorálni. Mivel nem keltett jó élményt bennünk, semmiképp sem akarunk újra találkozni vele. Menekülünk előle, ami nem megoldás, mert úgy járunk, mint a jól ismert spirituális tanmesében a katona, aki annyira félt a haláltól, hogy jó messzire, egyenesen Szamarkandig elmenekült előle. Éppen oda, ahol már türelmetlenül várt rá a Nagy Kaszás.
Az elfojtás csapdái
Bár sokszor elfojtjuk az érzelmeinket, vannak ellene irányuló erők. Az egyik egy jól ismert pszichés mechanizmus. Tudjuk, hogy a jókedv tágító, a rossz viszont szűkítő hatású. Ha jól érezzük magunkat, kitágulnak személyi határaink, nyitottabbá válunk, szabadabbá, ha viszont bánkódunk valami miatt, jobb szeretjük csendben, magunkban végezni az emésztés gyomorpróbáló műveletét. De mivel az ember társas lény, természetes létérdeke a „tágulás”. Úgy érzi, ez a normális, ösztönösen ehhez vonzódik.
A másik a dialektika mindenséget átfogó törvényszerűsége. Ha ugyanis van „elfojtás”, akkor értelemszerűen kell lennie „kitörésnek” is. Testünk folyamatosan jelzéseket ad számunkra. Mindenféle formában, mindenféle jelet. Pontosan figyelmeztet, mikor mire van szüksége. Az más kérdés, hogy mit fogunk fel ezekből, mivel akarunk szembesülni, és mitől futunk el jó messzire. Közkedvelt reakciónk a fej „homokba dugása”. Pedig, ha mártírnak érezzük vagy sajnáljuk magunkat, neheztelünk vagy figyelmetlenek vagyunk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy felhalmoztunk már egy csomó érzelmi szemetet, amely máris útjában áll a normális működésnek. Nem beszélve azokról a testi megnyilvánulásokról, amelyek egy csúnya betegség vagy baleset formájában eléggé drasztikusan figyelmeztetnek minket: „Ébredj fel végre, vedd észre, hogy nincs minden rendben veled!”

Dr. Máté Gábor, a Kanadában praktizáló magyar pszichiáter egyik pályatársáról, Jordan Petersonról állította, hogy arroganciája valamilyen érzelmi elfojtásból eredhet:”Én legalábbis úgy látom, hogy előadásai alatt mintha fuldoklana a dühtől, még ha ezzel láthatóan nincs is feltétlen tisztában. És valósággal kultiválja az érzelmek elfojtását.” Ha egy sztárpszichológus, aki most Amerikában a legnépszerűbbek közé tartozik, és aki egyébként bizonyára tisztában van az elfojtások lélektanával valóban ilyen mértékben fojtja el érzelmeit, akkor mit szóljon az utca embere, aki nem sok mindent tud ennek a folyamatnak a lelki hátteréről.
A pszichés betegségek mélyén az el nem mondott, fel nem dolgozott, ki nem élt érzelmek lapulnak. Nem véletlenül alapszik a lélekgyógyászat olyan technikákon, mint a beszéltetés, a csoportterápiák vagy az önkifejező csoportok. Ezekben a formációkban nemhogy meg lehet, de meg kell jeleníteni azokat az érzelmeket vagy érzelmekkel kísért emlékeket, amik a zavart okozhatták a lélekben. Jó tudni, hogy minden ember küzd traumákkal, és hogy szembe kell nézni velük, nem a szőnyeg alá söpörni őket. Jó tudni, hogy nem azért iszok-eszek-drogozok-búslakodok sokat, mert egy selejtes senki vagyok, hanem azért, mert fel nem dolgozott lelki terheket cipelek. Jó tudni, hogy nem kötelező a boldogság, akkor is lehetek értékes, ha szomorúság vagy hiányérzet övez. A szenvedéstől való menekülés betegít meg. Az említett terapeuta, Máté Gábor munkássága erről szól: a ki nem élt, el nem mondott, fel nem dolgozott traumákat tanulmányozta évtizedeken keresztül. Sikerkönyvei (A test lázadása, A sóvárgás démona) azt bizonyították be, hogy ezeknek a kénytelen koloncoknak köszönhetően megsokasodtak napjaink divatos betegségei. Egyre több fiatalt diagnosztizálnak a szorongás valamely fajtájával, gomba módra szaporodnak a pánikbetegek. A depressziósok, függőségben élők, autoimmun betegek száma nőttön nő. A híres doktor szerint az elfojtással elveszítjük a kapcsolatot saját magunkkal, és tönkretesszük immunrendszerünket. Nem éri meg. „Engedjük meg magunknak, hogy érezzük, amit érzünk” – hangzik Máté Gábor egyik vezérmondata.
IQ kontra EQ
A legújabb kutatások kiderítették, hogy a sikeres életvezetésben az érzelmi képességek többet nyomnak a latban, mint a szellemiek. Az érzelmi intelligencia fontosabb az értelminél. Olyan tulajdonságokat foglal magában, amiket remekül lehet kamatoztatni a társas kapcsolatokban és a munkahelyen. Ilyen például az alkalmazkodóképesség, az optimizmus, a rugalmasság, az ellenálló képesség, a kezdeményezőkészség, az önbizalom. Akinek fejlett az érzelmi intelligenciája, az empatikusabb, befogadóbb, nagyobb bizalmat alakít ki maga körül, ennek folytán pedig könnyebben létesít kapcsolatokat. Az élet kihívásaival szemben rugalmasabb, jobban kezeli a feszültségeket.
Az érzelmi intelligencia viszonylag új fogalom a pszichológiában. Noha mindig is létezett, igazából csak a XX. század végén nevesítették, és akkortól kezdték kutatni is. Az EQ legfontosabb komponense az önismeret, önmagunk határainak, erényeinek és hátrányainak alapos feltérképezése, és az ezeken alapuló viselkedési stratégiák kidolgozása.

Az IQ és az EQ versenyében meglepő vereséget szenved az értelmi intelligencia. Egyrészt tizenéves korunk után alig változik, szemben az érzelmi intelligenciával, ami éveink és tapasztalataink bővülésével folyamatosan fejlődik. Másrészt az értelmi és az érzelmi intelligencia fordítottan arányos: minél erősebb az IQ, annál gyengébb az EQ. Egy amerikai felmérésben a munkaadók hetvenegy százaléka vélekedett úgy, hogy az érzelmi intelligencia elsőrendű a munkahelyeken, mert az ezzel rendelkező vezetők sokkal nyugodtabbak, empatikusabbak és hatékonyabbak. A sikertelen vezetők majdnem mindig magas szakértelemmel és IQ-val rendelkeztek – állítja egy másik kutatás. Viszont arrogánsak voltak, alkalmazkodásra képtelenek, túlbecsülték képességeiket. Magas kvalitásaik csak a munkavégzésre jogosították őket, az emberi kapcsolatokban nem sok hasznukat vették. Számtalan sikeres közéleti személy és számtalan színész volt kifejezetten rossz tanuló. Az évek során elég sok híresség vallott a sorsáról (gyenge iskolai teljesítményeiről) ahhoz, hogy elfogadjuk, amit a tudomány is igazolt: az életben való boldogulásnál sokkal többet nyom a latban az érzelmi, mint az értelmi intelligencia.
Létezik tehát egy olyan ősi, szubjektív állapot, ami emberhez, állathoz és talán minden élőlényhez köthető. Hiányában sérülnek vagy adott esetben akár meg is szűnnek az életben maradás feltételei. Fontosabb, mint a táplálék vagy, mint az intellektus. Nélküle nem lehet döntéseket hozni, tájékozódni, kötődni, betagozódni. Az érzelmek hírt adnak tapasztalatainkról, viszonyulásunkról és lelkünk névtelen mozdulatairól.
Felhasznált irodalom:
Laurel Braitman: Állati őrültségek. Park Könyvkiadó, 2015
Daniel Codelman: Érzelmi intelligencia a munkahelyen. Edge 2000 Kft., 2015
Anne Dickson: Új hang. Magyar Könyvklub, 2004
Kiemelt kép: ROMAN ODINTSOV