Bálint Vera

Bálint Vera
Bálint Vera

„Az ember élete nem annyira individuális. Egyéni variációkban éli újra az emberiség örök mítoszait.”

Thomas Mann

Egy diszkrét vallomással kezdem. Szenvedélyes vagyok. Ezt elég jól rejtegetem, így minden bizonnyal egyetlen ismerősöm sem állítana rólam semmi hasonlót. Főleg azért, mert ez a tulajdonságom nem túl látványos. Kislányként két műsor fakasztotta fel bennem idült szenvedélyem forrását. Vitray Tamás beszélgetései és Lengyel Nagy Anna embermeséi elbűvöltek. A szó szoros értelmében, mintha egy varázspácával rám suhintott volna egy meserajongásért-felelős tündér. Azóta nincs nyugtom: megszállottan keresem, vadászom, űzöm a helyzeteket, amelyekben két ember beszélget egymással, és elmondanak valamit, ami ismerős, vagy szokatlan, de mindenképpen roppant érdekes.

Ami azt illeti, nem sok mindenben lehetnék dobogós, de az egy főre jutó történethallgatásban biztosan. Alig van olyan kérdező, akit ne néztem, hallgattam volna meg gyerekéveim aranykora alatt, és aztán később is, mindmáig, töretlenül.  Honnan ez a bolondéria? És mire való?

Ami másnak a krimi, a horror, az izgalom, az adrenalin, az nekem a történethallgatás. Ehhez a különös perverzióhoz szervesen kapcsolódik az önéletrajzok olvasása. Egy szekrényre való gyűjteményem van ezekből a könyvekből, mert az ez irányú lázas kiváncsiságomat, sóvárgó éhségemet, hóbortos voyeurségemet, úgy tűnik, a megnézett, meghallgatott portrék nem elégítették ki maradéktalanul.

Limlom műveltségem és defektes memóriám miatt bizonyára sok érdekes történet kimaradt vagy elveszett az idők folyamán. De Bodor Pál után szabadon hiszem, hogy miként minden egyes szőlőszem zamatára sem emlékszem, de minden egyes szőlőszem vitaminja beépült a sejtjeimbe, úgy az olvasott, halott történetek is beépültek, sejtszinten akár. Minden beszélgetés adott valamit. Érdeklődésem töretlen. Figyelem a csodákat a hétköznapokban, a mitológiát a valóság mögött, a szimbólumok és ismétlődések játékos kergetőzését az életutakban. Közben tuti szabályokat keresek a szabálytalanságban, használható tanácsokat a tanácstalanságban, hogyan kellene jól élni, jónak lenni, jól dönteni, vagy aktuálisan: hogyan lehetne az ember insta-kép helyett csekélyke önmaga. Egyet máris tanultam ezekből a történetekből: a sors ott van, mielőtt a történet elkezdődik.

Az én sorsom is folyt már, mikor én beleléptem. Végigmentem a kollektív stációkon, voltam diák, munkatárs, feleség, elvált nő, édesanya, barát. A József Attila-i triászból („Élt, szeretett és meg fog halni…”) kettő már kipipálva. A harmadik meg, reményeim szerint, még jó sokat várat magára, hogy legyen elég időm gazdagítani sajátos történet-gyűjteményem.

Vera nálunk megjelent írásai:

Önismeret a normák fogságában