Én, aki hónapokkal az ünnepek előtt megvásárolta már a legtutibb ajándékokat, akiből dőlt az ünnepi hangulat, aki szétdekorálta az otthonát (még a vécéülőkén is volt Mikulás dekor, bokáig gázoltunk a manókban, mindenhonnan lógott valami karácsonyi), aki három napig készítette az ünnepi menüsort, aki szívét-lelkét beletette abba, hogy minden tökéletes legyen. Tökéletesen elfuserált.
Gyerekkorom karácsonyai
Az életemnek van pár olyan szakasza, amire már vissza sem tudok emlékezni, annyira mélyre temettem magamban. Az otthoni karácsonyokból foszlányok maradtak csak meg, apró részletek. Emlékszem, amíg a nagypapám élt, Tiszaújvárosban ünnepelt együtt a család. Emlékszem, hogy mennyire fáztam Nyékládházán, míg vártuk a vonatot a szakadó hóesésben, majd a hosszú sétákra az állomástól a házig. Emlékszem a fára, a díszekre, hogy milyen ízű szaloncukrot ettem, a másnapi reggelekre, arra, hogy boldog voltam. Az utolsó családi karácsonyunk 2000-ben volt, nagypapám 2001 elején meghalt. Onnantól szinte semmire nem emlékszem. Anyám már előtte sem volt valami nagy karácsonyos, utána ez csak fokozódott.
Akkoriban döntöttem el, hogy én mindent másképp fogok csinálni.
A póni túloldala
Ez az elhatározásom annyira jól sikerült, hogy teljesen átestem a póni túloldalára… Beosztásokat írtam, menüket terveztem, díszítettem, nagy, boldog lendülettel ugrottam bele a karácsonyba. Aztán persze mindig történt valami, ami tönkrevágta az egészet. Ez a történés általában anyám volt, főleg 23-án: előszeretettel öntötte magába az asztalon fellelhető alkoholos folyadékokat, és szidott mindent és mindenkit, akit csak lehetett.
Természetesen a karácsonyt is. 24-én csak mi ünnepeltünk a lányommal – az egyik évben például ajándék nélkül maradtam, ami nagy ijedtséget okozott a gyönyörű és okos gyermekem fejében. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy könnyes szemekkel állt a fa alatt és azt kérdezte, hogy: „Anya, te nem kaptál ajándékot?” Ezt az akkori partnerem elintézte egy „a Jézuskának nem volt ideje vásárolni” mondattal.
Már nem vagyunk együtt.
A finálé
Szóval december 24-e volt, én pedig otthon ültem egyedül. Nagyjából két órát töltöttem el azzal, hogy fel-alá járkáltam különböző szitokszavak és bezzegek ismételgetése közben, majd mérgemben nekiültem a kis füzetemnek, hogy ne csak a szőnyeget koptassam, csináljak valami értelmeset is.
Dühös voltam mindenre és mindenkire, és ahogy alkotás közben fennhangon ismételgettem a „bezzeg az én gyerekkoromban”, a „nekem milyen rossz karácsonyaim voltak” és a klasszikus „szerintük kinek csinálom ezt az egészet” mondatokat, leesett a tantusz.
Saját magamnak csinálom. A kérdés már csak az volt, hogy miért?
Gyönyörű és okos gyermekem a minap utazás közben a hátsó ülésen ülve közölte velem, hogy tisztában van azzal, hogy a Télapó nem is létezik, mert apa elmondta neki, hogy mi vesszük az ajándékokat. Igyekeztem gyorsan menteni a menthetőt azzal a gagyi dumával, hogy apa csak azért mond ilyeneket, mert neki nem hoz semmit a Télapó, és ezért nem hisz benne. Igyekeztem minden diplomáciai érzékemet összeszedve érdeklődni a másik féltől, hogy erre mi szükség volt. Elmondása szerint a gyerek megkérdezte, ő pedig nem fog hazudni neki. Itt jegyezném meg halkan, gyermekem még mindig „csak” 6 éves.
Én úgy gondolom, hogy nincs jogom elvenni egy gyermektől a várakozás örömét, a közös készülődést, a hitet abban, hogy a világban igenis vannak csodák. Tőlem ezt gyerekként elvették. Most, 36 évesen újra tanulom, hogyan kell hinni bennük.
Ha szeretnél erről még többet beszélgetni, csatlakozz a Scrap Soul Garden privát Facebook-csoporthoz, amiben igyekszem technikai jellegű és személyes videókkal, történetekkel segíteni abban, hogy minden nap egy kicsit jobb legyen.
Mogyorósi G. Ilona írása
Fotók: a szerző Instagram oldala
Jade
2021/10/03 at 13:09
Kívánom Neked Süti, hogy az idei s eljövendő karácsonyokon igazi szeretetünnepben legyen részed! Pont olyanban, amire vágytál! Halkan jegyzem meg: a karácsonyi menü második fogásától az asztal körüli beszélgetés a lényeg, nem a dekor. Én forralt borral alapozom meg a felnőttek jó hangulatát. 😉