Bolhából elefántot – Scrapcoaching 4.

Plüssmackóból hatalmas cirkuszt

Mióta tudatosan figyelek a kiborulásom feleslegességére, ahogy kezdem látni az összefüggéseket és miérteket, Buddha-türelemmel nyitok a világ felé minden reggel. Legalábbis ez milyen jól hangzik, ugye? Bármennyire is sokat változtam az utóbbi időben, havonta egyszer még engem is fel lehet húzni, gyönyörű és okos gyermekem legalábbis nagyon szereti szándékosan feszegetni a határokat – ilyenkor bizony előfordul, hogy olyat mond, amit simán úgy tudok félreérteni, hogy a szék mellé ülök. Magzatpózban.

Tisztázzuk még az elején, most már tudom, hogy ebben a szituációban teljes mértékig én voltam a „ludas”. A múltkori cikkem végén írtam, hogy szeretnék egy olyan oldalpárt hozni, ami friss élményt tartalmaz, ami kívülről banális dolognak tűnik, ami megmutatja, hogyan is jutunk el a dühtől, a haragtól, a sértettségtől a megoldásig.

Nem vagyok rá büszke, viszont ezek az apró kis játszmák visznek előre, önmagamhoz. Most már felismerem, tudom, miből fakadt a haragom, és többet nem fog előfordulni, hogy másra vetítem a bennem lévő dühöt, kétségbeesést.

Mert már nem hat rám, most már értem, megértem.

Történt egy szép tavaszi délutánon, hogy a semmiből az én gyönyörű és okos gyermekem sírva fakadt. Nem vagyok egy kifejezetten „ősanya” típus, de megijedtem. Mi történt, mi fáj, mit csináltam (semmit), mit mondtam (semmit), bombáztam a kérdésekkel. Ő most azonnal át akar menni Apához, öltözzünk, induljunk (évekkel ezelőtt elváltunk, közös a felügyelet, 5 percre lakunk egymástól, nem távolság). Hűha – gondoltam, nagy a baj. Azért első szóra (már) nem ugrunk, faggattam tovább, ugyan mondjon már valamit, mégis mi történt, mit mondjak az apjának, csak nem állítunk be szó nélkül. Egy ideig ment a félrebeszélés, majd kiszakadt belőle, miért is kell rohannunk, mindent eldobva.

Medvének áll a világ

Egy új plüss mackó – zokogta, most azonnal játszani akar vele. Az elején még próbáltam tárgyalni vele, hogy a kis kuckójában arcpirítóan sok plüssjáték várja az ölelgetést, de hajthatatlan volt. Itt azért már Buddha finoman menekülőre fogta a lelkemből, érezte, hogy ebből baj lesz. Így is történt, nem tagadom, leszállt a köd, válogatás nélkül ontottam magamból a különböző verziókat arról, hogy helyettem egy plüssmedvét választ, változó sorrendben, változó szórendben, ahogy éppen kiesett belőlem.

Visszagondolva, ha szegénykémnek azt mondtam volna, hogy ismerje be, ő egy kókuszdió, azt is megtette volna – csak hogy szabaduljon. Én is ezt tettem volna a helyében, sokan ezt tesszük nap mint nap.

Természetesen hívtam az apját, elmeséltem bánatom, megbeszéltünk mindent, a kisasszony maradt nálam. Este még ment a duli-fuli, reggel ennek az álmos, csíkszemű folytatása. Oviban szia-szia, majd én balra el. Felugrottam a barátnőmhöz, aki rutinosabb két gyermekes anyukaként enyhén kinevette az én nagy szívfájdalmam, mire én tesztjelleggel a 4 éves kislányának felajánlottam egy plüssmacit az anyukájáért cserébe – az üzletet legnagyobb döbbenetemre meg is kötöttük. Beszélgettünk még egy kicsit, majd hazajöttem.

Lássuk a medvét!

Előkaptam a füzetem, nyomtattam egy macit, közben mondtam a magamét, aminek lényegében a teljes tartalma arra vonatkozott, hogy bezzeg nekem milyen anyám volt, bezzeg hozzá képest én mindent megteszek (módjával), bezzeg nekem milyen gyerekkorom volt, bezzeg nekem nem volt hova menekülni, bezzeg ha ezt tudná, másképp viselkedne. Ezen a ponton ért a felismerés – honnan is kellene tudnia? Neki én vagyok az anyukája, nincs más viszonyítási alapja. A barátnőm nagyon érdekes dolgot mondott, amikor fent voltam náluk, elsőre a bosszúságom miatt el is engedtem a fülem mellett. Próbálta megértetni velem, hogy a lánya persze, hogy odaadja őt egy maciért, hiszen a fejében nem létezik olyan, hogy „anya nincs többé”. A maci viszont a kézzel fogható valóság.

Haraggal indultam neki, bocsánatkéréssel fejeztem be.

Ugye milyen jelentéktelen dolgokon tudunk vérig sértődni, kiakadni, veszekedni, duzzogni éjszakákon át? Akkor, abban a pillanatban, abban a helyzetben nekem ez halálosan komoly dolognak tűnt – mert ott volt előtte több évtizednyi elnyomott érzelem.

Előző részek:

Önmagam nyitott könyve vagyok (a kezdet)
A későn érkezett felismerés
Minden nap egy új nap

Képek forrása: Mogyorósi G. Ilona Instagram-oldala

Mogyorósi G. Ilona írása

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük