Sok kislányhoz hasonlóan én is arról álmodoztam, hogy balerina leszek, egy gyönyörű és kecses táncosnő. Ehhez képest úszásra, kajakozásra, kézilabdára és kosárlabdázásra íratott be az anyám, ami valahol érthető volt, hiszen magas voltam, és enyhén szólva is túlsúlyos. Viszont annyira bevésődött ez a „szerettem volna” érzés, hogy még most felnőttként is megdobban a szívem, ha szóba kerül a balett.
Imádok felszabadultan táncolni, a zene nem csak szórakozás volt a számomra, koncertvilágosítóként egyben a munkámmá és a mindennapjaim részévé vált. Ellenben a balett valami egészen más számomra: egy csodavilág, valami ami mélyen bennem „él” a mai napig. Természetesen most már felnőtt fejjel tudom, hogy ez nemcsak tánc; elképesztő fegyelem, nagyon sok gyakorlás és kemény munka árán lehet valaki igazi balett-táncos – amitől még inkább tisztelem őket, és felnézek rájuk.
A Scrapbook-sorozat előző része itt olvasható: Önmagam nyitott könyve vagyok (a kezdet)
A második esély?
Szülőként a legjobbat szeretnénk a gyermekeinknek, és ennek a tükrében hozunk döntéseket velük kapcsolatban, hiszen minket is ebben a szellemben neveltek. Gondoljunk csak vissza, hányszor hangzott el otthon az „Anyád vagyok, majd én tudom, mi lesz neked a jó!” és a „Bízz bennem, tudom, mi kell neked!” alapmondatok, néha variálva vagy kombinálva több olyan kifejezéssel, ami emlékeztet minket, hogy a szüleink mindent jobban tudnak.
Mikor megszületett a lányom, fejben már tudtam legalább ötvenféle hajfonást, tele voltam cuki ruhácskákkal, tíz évre előre megterveztem a nagyszülőknek az összes kézzel készíthető, édes, kreatív ajándékot, és még sorolhatnám estig, mennyi (számomra) szuper ötletem és tervem volt.
Természetesen a valóságban örülök, ha annyit megenged, hogy legalább „Elzásra” befonjam a haját, az ajándékokat pedig én készítem, hiszen ugye nem gondolom komolyan, hogy ő erre ráér… Igazi cserfes, ötéves királylány. Mikor ovis lett, több fakultatív foglalkozásra is beírattuk, amiről tudtuk (ez visszagondolva már ebben a formában nem teljesen igaz, a „sejtettük” kifejezés helytállóbb), hogy érdekli. Ilyen volt az ének-zene és egy átfogóbb, ovis csodatorna.
Tavaly a fakultatív foglalkozások listája bővült a balettoktatással. Nekem több se kellett, már rendeltem is a cipőcskét, a ruhácskát, és terveztem, mit fogok felvenni az első bemutatójára. Nagyjából három vagy négy foglalkozáson vehetett részt, mikor egy szép, nyári délután félrehívott az egyik óvónéni, és elmesélte, hogy az én gyönyörű és okos balerinám azon a napon egy jó időre (véglegesen) kitáncolta magát a csoportból. A hivatalos megfogalmazás úgy hangzott, hogy még nem elég érett a baletthoz, picit pihentessük ezt a dolgot, talán jövőre próbáljuk újra. Vagy inkább lehetőleg ne.
Mondanom sem kell, egy világ omlott bennem össze. Haragudtam a balettoktatóra, a gyermekemre, a világra. Nem akartam elhinni, hogy másodszor sem jött össze, pedig ÉN mindent megtettem, ÉN nagyon akartam. Miután kellőképp kiduzzogtam magam, és elfogadtam, hogy ez most nem jött össze, eszembe jutott egy oldalpár a könyvemben. Pár héttel a történtek előtt az egyik alkotói csoportban kaptunk egy feladatot, egy híres alkotó oldalpárját kellett „lemásolni, átalakítani, saját képünkre formálni” gyakorlásképp. Az általam készített oldalpár tökéletesen megmutatta azt, amit addig mint főszereplő nem vettem észre. A megfelelő oldalakra pedig utólag felkerültek a megfelelő szereplők.
Igazából (és ez nagyon fontos!) tudat alatt mindvégig tisztában voltam azzal, hogy ez nem csak róla szólt, pedig szülőként én neki akartam jót, hiszen ha nekem nem jöhetett össze, és bennem ez ekkora törést okozott, most mindent meg KELL tennem, hogy neki sikerüljön. Meggyőződésem volt, hogy ő is ezt szeretné, hiszen az ő korában én is ezt szerettem volna, a feladatom pedig az lett hirtelen magamtól magamnak ebben a helyzetben, hogy vigyázzak rá, ne sérüljenek az álmai, hogy nyugodtan tudjon kísérletezni, kitalálni, mi is érdekli valójában, mi okoz neki örömet, miben látja magát kiteljesedni. Én pedig ott leszek, mint egy védőháló, biztosítom a támogatásomról, arról, hogy nincs egyedül.
Ezen a ponton el is jutottunk oda – hiszen már látjuk, rájöttünk, kimondtuk –, hogy itt nem csak és kizárólag a balett van a középpontban (lássuk be, ez önmagában azért nem akkora tragédia), az ok és okozat sokkal többről szól, mint hogy egy kislányt nem engedett az anyukája balettozni.
Ui. Az óvoda hivatalos álláspontját fentebb megírtam – hogy mi történt valójában, nemsokára elárulom. Visszagondolva a történtekre, most már viccesnek látom a helyzetet, illetve nagyon büszke vagyok a lányomra, hogy ezt a helyzetet humorosan és okosan oldotta meg. Még ha okozott is némi galibát ezzel. Mindenkinek…
Képek forrása: Mogyorósi G. Ilona Instagram-oldala
Mogyorósi G. Ilona írása
