Az életem meglehetősen nagyot fordult az elmúlt évben, már ami a korábban bejáratott életvitelemet illeti. Tulajdonképpen megtörtént egy nagy kupac abból a halomból, ami a jövőbeli vágyaimat és terveimet jelképezte.
Szuper, szóval itt volt az idő, hogy végre örüljek, nem?
Őszintén? Annyira összetetté váltak a dolgok, hogy a végére már igazából semminek nem tudtam örülni. Aztán amiatt ostoroztam magam kegyetlenül, hogy miért nem vagyok képes boldogságot megélni. Hisz mindenem megvan, ezt akartam, nem?
De, ezt akartam. Csak nem így. Mert ez így nem kerek, még nem teljes, én egyben akartam ezt az egészet, nem darabokban! Mikor kapom meg végre olyan formában, ahogy én szeretném?
„Majd, ha nem toporzékolsz, mint egy kisgyerek!” – vágná rá a nagybetűs élet, már ha tudna beszélni. Mert amikor már végre kezdtem elégedett lenni magammal és a hozzáállásommal, „befutott” hirtelen a belső kisgyermek, és nekiállt hisztizni. Mert hogy ő ezt nem így és nem akkor…
Szégyelltem magam, amiért újra visszaestem abba az állapotba, amelyet már egyszer sikerült elhagyni. Úgy tűnik, továbbra is van vele feladat. Méghozzá az, hogy ne küzdjek a valóság ellen. Dolgozom magamon, az életemen; hol jobban, hol rosszabbul. A jobb rész motivál, lelkesít, a rosszabb lehúz, és arra késztet, hogy harcoljak azzal, ami épp van.
Az elfogadás mindig is nehéz terep volt számomra. Talán a szuperérzékenységem okán nagyon nehezen viseltem és viselem, ha az élet kellemetlen módon kirugdos a komfortzónámból – az ő akarata, és nem az enyém szerint.
Nehezen viselem, ha olyan feladatot kapok, amivel nem méltósággal, hanem dühvel és tehetetlen megadással tudok csak bármit is kezdeni. Utálom, amikor kibillenek a középpontomból, és sehogysem tudok visszavergődni. Na és pont ekkor indul be az ádáz küzdelem – legyőzni azt, amit nem lehet. Az Univerzum persze csak vigyorog rám, és karba tett kézzel figyeli, ahogy kapálózom. Ő már tudja, amit én még nem: kevesebb kapálózással hamarabb túl lennék rajta.
Nehéz elfogadni egy hosszantartó helyzetet, amiben nem vagy jól, mégis tudod, hogy ez vezet majd abba a pontba, ami a cél. Addig pedig feladatok várnak, talán lemondások is. Mindez azért, hogy utána jobban értékeld azt, amiért dolgoztál. Az élet pedig tisztában van vele, milyen lépcsőfokokat kell ehhez megtenned.
Néha nem tudom, mi visz tovább. Vannak reggelek, amikor nem akarok felkelni, és úgy érzem, nem vagyok képes tovább cipelni a létezésemet. Aztán mégis felkelek, elindulok, és csinálom a feladatokat. Ha már belefáradok az állandó stresszbe és a valóságharcomba, általában sikerül elengedni mindent. Akkor nem érdekel. De ez még libikóka… túl sokáig tart, mire eljutok ebbe az állapotba. Pedig tudom, áramolni kellene. Ezt hirdetik nyakra-főre a spirik. Vagy csak velem jön szembe állandóan, mert erre fókuszálok?
Talán pont ezt jelenti az áramlás. Vagy pont nem.
Egyik pillanatban megélem, a másikban elutasítom.
Valahol a kettő között ott vagyok én.
Szerző: Magasházi Virág
Kiemelt kép forrása: Gerhard Lipold/pexels
