Eltérés a megszokottól – női életérzés koszosan, büdösen, szőrösen
Alapvetően utálom, ha a megszokott rutinomba valami belerondít. Tudtam én, hogy ezzel az úttal a saját „levesembe” köpök bele, mégis bevállaltam.
Iszonyatosan féltem előtte.
A legnagyobb félelmem az volt, hogy nem együtt jövünk haza az akkori párommal, akivel mentem. Rettegtem attól, mi jön ki belőlem az út során, mit ismerek még meg magamból, hogyan viselem majd a kissé nomád körülményeket, vonzó tudok-e maradni a párom számára… és még sorolhatnám. A sokadik hét környékén már kezdett idegesíteni, hogy ugyanazokat a ruhákat hordom, hogy robusztus túracipő csúfítja el a lábamat, vagy hogy sportmelltartót viselek, amiben csak még kisebbnek tűnik az amúgy is kicsi mellem.
Azt képzeltem, szabadnak fogom érezni magam ebben az egyszerűségben, de nem így történt.
Hiába nem érdekelt mást, mi van rajtam (hiszen senki sem ezért jött), engem zavart. És talán ez volt az első jelzés arra vonatkozóan, hogy nem vagyok jóban magammal, a testemmel. Nem tudtam nőnek érezni magam. A hajam állandóan össze volt kötve, két nap után bezsírosodott, korpásodott, a kinti poros körülmények még rontottak is az állapotán. Amikor belenéztem a tükörbe, mindig egy kislányt láttam. Azt, aki tinédzserként voltam. Visszajöttek az emlékek arról az időszakról, amikor én voltam a ragyás, a lapos, a sovány, a csúnya és az alaktalan. Az összes osztálytársnőm gömbölyödött, szépült, én meg mintha megálltam volna a fejlődésben. Semmi önértékelésem nem volt, sőt egészen késő egyetemista koromig azt gondoltam magamról, hogy a csúnyák és értéktelenek közé tartozom. Az úton bebizonyosodott, hogy ezt még akkor is így láttam. 32 napon keresztül kellett a fáradt, nyúzott és izzadt arcommal szembenéznem, amit aztán a külvilág felé is kénytelen voltam kitárni. Emellett cipeltem a testemet, amit nem szerettem, rajta a zsákkal, ami először a vállamat nyomta, majd miután a súlyt áthelyeztem a derekamra, a női szerveim nehezültek el (később enyhe alhasi fájdalmat is okozott már a táska cipelése).
Ezzel együtt pedig talán a nőiségem is a zsák nyomása alá került. Eltűntem alatta, mintha megszűntem volna nőnek lenni.
A testem apránként változott, amivel nem tudtam kibékülni.
Lehetne azt mondani, hogy hiszen tudtam, mire készülhetek. Csak ott döbbentem rá, hogy erre sehogy sem lehet felkészülni. Pedig semmi halálos nem történt, egyszerűen csak olyan szituációba kerültem, ahol megtanulhattam volna elengedni az elvárásaimat. Ott benn kellene éreznem, hogy elég szép és elég jó vagyok – sem több, sem kevesebb. Nem vagyok csúnyább attól, hogy néha táskás a szemem, hogy hegek vannak az arcbőrömön, hogy nem lapos a hasam, hogy nem szimmetrikus az arcom… Hogy embernek nézek ki. Igen, tudtam ezt, felfogtam az agyammal, valami a tudalattimban mégsem engedte, hogy megváljak a legyártott képzeteimtől és a szorongásaimtól. Vagyis még lejjebb kellett menni kikutatni a válaszokat.
És ekkor jött a szembenézés azzal, hogy itt most nem tudok magamra álarcot festeni. Örömmel írnám, hogy igen, sikerült megszabadulnom ezektől a káros gondolatoktól, és örökké hálás leszek az útnak… De nem. Az út nem oldott meg semmit. Az út megmutatja azt, ki is vagy valójában, és mi az, amivel még feladatod van.
Hazatérés után jön csak a lényeg: a hogyan?
Képzeljétek el, hogy elmentek túrázni. Megcsináltok 20 km-t, utána hazamentek pihenni. Mi így próbáltunk edzeni a caminóra. Két-három hetente elmentünk egy-egy hosszabb túrára.
Most képzeljétek el, hogy 32 napon keresztül túráztok napi 20 km-t. Amit nem otthon pihentek ki, hanem egy idegenektől nyüzsgő tömegszálláson (albergue). Minden egyes nap máshol, más idegenekkel körülvéve. Van, hogy nem is tudsz pihenni, mert késő délután érkezel meg, túl sokan vannak, túl hangosak, kényelmetlen az ágy stb. (Azért van bőven példa az ellenkezőjére is.)
Utólag már nem látom olyan borzasztónak, hiszen legalább volt helyünk, nem kellett kinn éjszakáznunk. Azonban amikor jelen pillanatként kellett elviselni és megélni adott helyzeteket, helyeket, az nagyon más volt. Rosszul éreztem magam, haza akartam menni, és nagyon utáltam mindenkit, aki körülöttem volt. Legbelül féltem. Máté ott volt velem végig minden pillanatban, én mégis rettegtem. Rettegtem, hogy egyszer csak jön egy szituáció, amiben elbukom. Rettegtem a többi embertől, a közelségük taszított. Legszívesebben az összes albergue-ben egyedül lettem volna. Nem akartam, hogy mások lássanak, nem akartam, hogy átlépjék az intim szférám határát, hogy azt lássák, amilyen otthon vagyok.
Az az igazság, akkor ott nem tudtam magaménak érezni a camino egyetlen megtett méterét sem. Mivel alapvetően Máté akart menni, az ő álmát valósítottuk meg ketten. Abban bíztam, én is megtalálom a saját kis részemet ebben a „projektben”, előbb-utóbb majd csak rájövök útközben, mit csinálok én tulajdonképpen itt. Voltak előzetes elképzeléseim: megtalálom a belső szabadságomat, megszeretem a női mivoltomat, elfogadom magam. Önállóan, függés nélkül akartam végigcsinálni, és megtalálni azt, amit kerestem. Azt hittem, tudom, mit keresek, azonban már a legelső napon a camino megmutatta, hogy halvány lila gőzöm sincs róla. Meg arról is „tájékoztatást” kaptam, hogy hiába képzelem magamról, mennyire önálló vagyok, mert valójában nagyon nem. Lélekben függtem, ragaszkodtam, tapadtam.
Nem tudtam elengedni, féltem a változásoktól, márpedig a camino során folyamatos változásnak voltam kitéve: körülmények, emberek, szállások, érzések, kilométerek.
Ragaszkodtam a megszokotthoz egy teljesen szokatlan helyen. Nem engedtem el Mátét, sem magamat, a görcseimet, a negatív gondolataimat… Mindent cipeltem még pluszban magammal – pedig elég lett volna csak a zsák.
Úgyhogy fájtam. Fájtam lélekben és fájtam testileg. Az első szakaszon, ahol csak a köves utat láttam magam előtt a kopár tájjal, mindkét síkon kínlódtam. Tűzött a nap, árnyékot pár kilométerenként találtunk csak. A meleg kiszívta az energiámat, a lábaim az utolsó kilométereken már csak vonszolódtak. Előfordult, hogy csoszogtam. Máté ment elöl, tűrte a nyűgömet, a kiabálásaimat, a szitkaimat, a rombolásaimat. Én meg kullogtam mögötte, és gyűlöltem mindent. Bizonyítani akartam… Képes akartam lenni rá, de úgy, hogy közben átszellemülök és mosolygok. Merthogy a fájdalom majd biztos meghozza azt a spiritualitást…
Nagyon akartam azt a „spiri” élményt, de nem igazán jött. Vagy jött, csak én nem vettem észre, hogy ott áll velem szemben. Az biztos, hogy az út kihozta belőlem a legrosszabbat, és ez nagyban megnehezítette mindkettőnk helyzetét. Nem is tudom, kinek volt nehezebb. Akkor azt gondoltam, nekem, mert csak én nyűglődtem. Viszont kínlódásaim közepette nem érdekelt, Mátéban mit okoztam; meg sem kérdeztem, jól van-e; még csak meg sem próbáltam normálisan viselkedni, hogy neki jobb legyen, és ne csak a boldogtalanságomat és a dühömet lássa. Nehéz volt neki is, mert folyton támogatnia kellett, nehogy szétcsússzak. Mindig ott kellett lennie a látóteremben, nem hagyhatott egyedül. Ezek nem voltak kimondva, csak valahogy tudtuk. Én ezt közvetítettem felé, ő pedig dekódolta.
Egy tisztulási folyamat kezdete
Nem történt semmiféle megváltás, amikor megérkeztünk Compostelába. Nem éreztem semmit… csak haza akartam végre menni 5 hét kínlódás után. Pedig annyira vártam a csodát.
Nagyon nehéz út volt. Nem így képzeltem el, mindenesetre már nem bánom, hogy így történt. Az út óta folyamatosan tisztulok, változom, néha nyugtalan vagyok, néha elégedett.
De az idő persze segít: most úgy érzem – a sok lelki nyavalya ellenére –, hogy végigcsináltam valamit, amit sem én nem néztem ki magamból, sem mások belőlem.
Amikor hazajöttünk, szentül meg voltam győződve arról, hogy soha többé nem veszek részt ilyesmiben. Merthogy nem nekem való. De az út most kezd meggyőzni arról, hogy igenis van helyem a zarándokutak világában. Nem biztos, hogy ehhez mindig bakancsot kell húznom, elég, ha kinyitom a szívem és a szemem a világra.
Magasházi Virág írása
Az írás a Tudaton Magazin „Belső iránytű – külső úti cél” című országos cikkíró- és alkotópályázata első helyezettjének díjnyertes írása. A szöveget szerkesztve tettük közzé.
Kiemelt kép: Andrew Neel / pexels.com
