Egész kicsi gyerekként kezdtem el zongorázni, és mindaddig szívesen csináltam, amíg az egyik általános iskolai fellépésen rám ereszkedett a „függöny”, és elfelejtettem a darab folytatását. Annyira megijedtem, hogy befutottam a színpad mögé. Nehezen tudtak csak előcsalogatni.
Ez olyan traumát okozott, hogy később minden egyes fellépés előtt hetekkel már gyomoridegem volt. Senki nem segített feldolgozni, nem is igazán tudták, hogy egy kisgyerek félelmét hogyan oszlassák el, hogy ne okozzon később se nehézségeket. Ráadásul már akkor én voltam a „túlérzékeny” a csoportban, a tanárom pedig folyton rá is erősített erre. (Azt csak évekkel később értettem meg, hogy egy zenész esetében nem hátrány a szuperérzékenység, sőt… szinte feltétel.)
Én azért nem adtam fel, zeneművészeti szakközépiskolában tanultam tovább, bár a színpadi fellépések keserves tapasztalatait vittem magammal oda is, mélyen eltemetve a szívemben. Persze még több hasonló tapasztalat bezsebelése után végül lemondtam a zongoraművész pályáról.
Nem csak gyermekként, tiniként is rettentően szorongó voltam. A zenei sikertelenség mellett önértékelési problémáim is voltak (ahogy minden tininek), én voltam az egyetlen pattanásos az osztályban, én voltam a legsoványabb, leglaposabb, legcsúnyább. Legalábbis érzetre. Állandóan meg akartam felelni. Csak akkor nem szorongtam, amikor belemerültem az épp aktuális könyvembe.
Mindig azzal biztattam magam, hogyha felnőtté válok, majd jobb lesz. Akkor majd természetes módon érkezik a magabiztosság, a pozitív önkép, és eltűnik minden félelem. Mert hát a felnőttek nem félnek… ugye.
És aztán…
Naná, hogy semmi nem változott. Ahogy gyerekként, úgy felnőttként sem mertem belevágni szinte semmi újba, annyira szorongtam az ismeretlentől. Hollandiába is csak azért jutottam el, mert „kirugdostak”, hogy szerezzek már végre némi külföldi tapasztalatot. A traumatikus fellépések emlékei mindenhová elkísértek: első konferenciám előtti estén sírógörcsöt kaptam, annyira féltem kiállni beszélni több száz ember elé. Szorongtam a vizsgák előtt, féltem az első munkanapomtól, rettegtem az első párkapcsolattól… Néha elgondolkodom, volt-e egyáltalán bármi az életemben, amitől nem féltem?
Utáltam magam, ahogy a félelmeimet is. Ismeretlen társaságban vagy egy egyetemi órán alig mertem megszólalni, annyira szorongtam tőle, hogy mindenki előtt leégetem magam. De elég sokáig szorongtam attól is, hogy pattanásosan, soványan nem fogok kelleni senkinek. Az első valódi kapcsolatomban tört fel aztán minden eltemetett és nem temetett félelmem, amelyekkel már muszáj volt szembenézni.
Nem vihettem tovább őket, az élet rákényszerített, hogy akkor és ott szabaduljak meg legalább egy részétől. Keserves volt, mintha nyúztak volna.
Meg kellett ismernem a szorongásaim legmélyét, át kellett élnem őket újra és újra, hogy megértsem és elfogadjam önmagam. Abban az időszakban találkoztam először a szuperérzékenység fogalmával is, amely sokat segített abban, hogy a szorongásaimmal szembe tudjak nézni. Megértettem, hogy nem hülye vagyok, csak szimplán másképp dolgozom fel az ingereket, számomra sokkal több energiába és időbe telik a változásokat befogadni. Ha gyorsan történnek a dolgok, akkor pedig hónapokba is telhet, mire a lelkem utoléri a testemet.
Nem könnyű szorongóként létezni ebben a világban. A legtöbb ember nem is érti meg ezeket a belülről lassan emésztő félelemcsírákat. Ezt csak azt tudja, aki napi szinten tapasztalja. Súlyosabb formában pánikbetegségként jelentkezik. Szerencsére nekem ilyen gondom nincs, bár volt már egy-két olyan alkalom, amikor pánikrohamhoz hasonló tüneteim voltak. Nyilván a járványhelyzet sem segít ezen, de igyekszem odafigyelni a mentális és lelki egészségemre, amennyire éppen megy.
Ami nekem segít
Nincsenek mindent egy csapásra megoldó ötleteim, de az alábbiak enyhíthetnek a szorongásos epizódokon:
- Igyekszem kikerülni azokat a híreket és cikkeket, posztokat, amelyek tudom, hogy csak lehúznák az energiámat. Fölösleges a napi halálozásokat követni vagy a politikai csatározásokat – ezek mind rajtunk kívül álló dolgok, nem tudunk rajtuk változtatni.
- Tanulom a nemet mondás művészetét: ha érzed a nyomást a mellkasodban, NE menj el, NE fogadd el, NE erőltesd magadra, mondj NEM-et.
- Bízom a testemben: pontosan leképezi a lelkemben történő eseményeket, így oda tudok figyelni, hogy melyik az a helyzet, amelyből jobb kisétálni vagy bele sem sétálni, mert a legapróbb rezdüléseim jelzik.
- Amennyire a tér és idő engedi, próbálok belecsempészni a napjaimba csendes időszakokat, még a munkahelyemen is. Ha csak pár perc, akkor pár perc, de nekem sokat segít – ilyenkor csak kibámulok az ablakon, megfigyelem a kinti világot. Az olvasás is hasonló léleknyugtató számomra.
- Séta a természetben: a természetben töltött idő jótékony hatásairól rengeteget lehet olvasni, de magamon is tapasztalom, mennyivel jobban vagyok egy Balaton-parti séta vagy erdei túra után.
- Zenehallgatás: én bevallom, régen hallgattam már zenét csak úgy, önmagáért, pedig ki tud szakítani a szorongásból, és megnyitja a szívet. Tinédzser koromban a barátnőimmel rengeteget karaokéztunk, és csak az utóbbi időben döbbentem rá, mennyire jó hatással volt rám! Csak kiénekeltük, ami bennünk volt, és nem foglalkoztunk vele, ki hallja vagy hogy milyen a hangunk.
ÚTRAVALÓ
Sci-fit olvasni nem, csak nézni szeretek, azonban Frank Herbert Dűne című könyve teljesen elvarázsolt. Van benne egy számomra csodálatos mantra, mely a félelemről szól. Álljon itt a cikk végén is ez a litánia megerősítésként:
„Nem szabad félnem.
A félelem az elme gyilkosa.
A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet.
Szembenézek félelmemmel.
Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem.
És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem útját.
Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.”
Magasházi Virág írása
Kiemelt kép forrása: Priscilla Du Preez / unsplash.com
Maszatka
2022/02/20 at 07:07
Igen ezt csak az érti meg aki ebben benne van. Sokat segít a meditáció és relaxálás. Meg kell tanulni együttélni vele és leküzdeni.