Messziről indítom a történetet. Van nekem egy öcsém, akivel 11, azaz tizenegy (!) év korkülönbséggel vert meg minket a sors. A mai villámgyorsan változó világban ez az időintervallum már nehezen leküzdhető gátakat emel két ember közé. Én még emlékszem arra a korszakra, amikor a legfontosabb vezetékes telefonszámokat fejből tudtam; gyerekkori barátnőmét még ma is fel tudnám tárcsázni. Arra, hogy felcsengettünk egymáshoz, a betárcsázós internet hangjára, és persze az első, elpusztíthatatlan Nokia telefonokra. Az öcsém viszont, amióta az eszét tudja, digitális eszközök vették körül, és mint a nerdség tankönyvi példája, ki is aknázza minden lehetőségét. Állandó kiegészítője öltözékének a headset, amiben rendszerint hangoskönyvek szólnak; ő már az internetről tanult meg angolul, minden létező animációs filmet elfogyaszt, és rajzfilmkészítő szeretne lenni. A világhálónak és a popkultúrának pedig olyan eldugott bugyrait ismeri, hogy könnyű szégyenben maradni mellette tájékozottságban. Például olyankor, amikor megnézet velem egy filmet, amiről nem is hallottam, pedig általában képben vagyok az új filmcsemegékkel.
Ez a film volt a Mitchellék a gépek ellen. Először nem egészen fogta fel a szemem, amit lát, mert az animáció túlzás nélkül nevezhető vizuális orgiának. Nem csoda, hiszen a filmet a méltán Oscarral jutalmazott Pókember: Irány a pókverzum! és a LEGO kaland alkotói készítették. Pár perc után hozzászokott a szemem, és igen elgondolkodtató filmélményben volt részem.
Mitchellék a gépek ellen
A történet középpontjában a négytagú Mitchell család áll, azon belül is az apa, Rick, és az idősebbik, épp főiskolára készülő lány, Katie kapcsolatára fókuszál. Rick tulajdonképpen egy késői boomer, aki a családjára tette fel az életét és az álmait, míg Katie egy igazi digitális lény, aki folyton a telekommunikációs kütyüin lóg, saját készítésű filmeket tölt fel a Youtube-ra, és filmes főiskolára készül. Ahogy Katie új második otthona, a főiskola felé veszik az irányt rozoga autójukkal és szemtengelyferdüléses kutyájukkal, a feszült alaphelyzetből road movie kerekedik.
…Mindeközben azonban egy másik szálon kitör a gépek lázadása! A mesterséges intelligenciával ellátott humanoid robotok az emberiség eltörlésére törnek, miközben Mitchellék négy keréken próbálják megmenteni a világot. És innentől kezdve mindenkinek fel van adva a lecke. A gyökereitől elforduló Z generáció, a technikai újításokkal hadilábon álló boomerek, az okoseszközök gátlástalan térhódítása, a technikai fejlődéssel szorosan kéz a kézben járó eldobom-lecserélem hozzáállás, az életünkből rendezett Instagram-kirakatok és a nem is mindig olyan intelligens mesterséges intelligencia is szembesül a visszásságaival.
A gyerek folyton a telefonján lóg – tényleg baj?
A film nagyon érzékenyen kezeli a digitalizációval járó konfliktusokat, és sokkal mélyebbre megy az olyan olcsó kinyilatkoztatásoknál, hogy „a telefonokba és számítógépekbe bújva elidegenedünk egymástól, értem?”. Rick először képtelen megérteni, miért van a lánya, illetve a lánya révén gyakran a kisfia is a kijelzőhöz ragasztva. Néha követelné magának a figyelmet, és elkeseredetten próbálkozik a lánya kedvére tenni – csak nem az ő nyelvén szól. Mindeközben a másik oldalon Katie számára a számítógépe az önkifejezés eszköze, amivel megnyílnak előtte a távlatok. Ő képviseli mindazt a jót és kreatív erőt, ami a gigabájtok végtelen terében arannyá válhat. Nem csoda hát, hogy úgy érzi, a családja nem érti meg, csak valamennyire az öccse, a főiskolát pedig menekülési útvonalnak látja, ahonnan vissza se tervez nézni, megbántva ezzel a családját.
Meg nem értettség megértéssel tálalva – ettől jó a film, ami a nézőt szórakoztatva, fergeteges humor kíséretében vezeti át a képzeletbeli szakadék fölötti hídon, ahol az értetlenségből végül elfogadás, megismerés és a családi kötődések megerősítése válik. Az apa erőfeszítései, hogy újratanulja a lánya kifejezőeszközeit, meghozzák a gyümölcsüket, és a lánya is visszatalál azokhoz az értékekhez, amelyek még kisgyerekkorában megalapozták az apja iránti szeretetét.
A film a két gondolkodásmódot csipkelődő humorral állítja szembe. Könnyesre nevettem magam azon, ahogy az apa minden bátorságát latba vetve megpróbál megküzdeni a félelmetes felugró ablakok hadával, és hogy a robotok börtönéből való kiszabadulás kulcsa végül nem egy ultramodern mikrochip vagy egy csavaros ésszel feltört kód, hanem egy egyszerű, analóg csavarhúzó.
Kreativitás a maximumon
Az egymásra találás a film nyelvén is kifejeződik, ahogyan egyszerre hoz felszínre évtizedekkel korábbi emlékeket és felel meg a mai kor ízlésének. A majdnem kétórás játékidőbe annyi kreativitást pakoltak bele a készítők, hogy néző legyen a fenekén, aki egy megnézésre fel tudja dolgozni ezt a művészi túltöltöttséget. A film saját animációs stílusán felül belekeverednek a 90-es évek rajzfilmes kliséi (amiket nagyon szórakoztató felismerni), a mémkultúra elemei, képregények, vicces szelfifilterek, kikacsintások híres filmjelenetekre – egyszóval minden, mi szemnek ingere, szemérmetlen mennyiségben.
Sajnos a film hibái is a kreativitásában rejlenek; egyszerűen túl sok energiát tettek a vizualitásba, és kevés jutott a többi szereplőnek. Mert bár Katie és Rick kapcsolata önmagában elviszi a filmet, addig az anya és a kistestvér csak mellékszereplőként asszisztálnak kettejük drámájához. Mindeközben a mesterséges intelligenciát megtervező ifjú zseni és a főgonoszt megtestesítő szuperintelligens okostelefonja közti kapcsolatnak csak a felszínét kapargatja, pedig ez is megért volna legalább egy fejezetet. De mindez nem tud zavarni, mert közben a film nagykanállal etet minden jóval; erős üzenettel, jó történettel, nosztalgiával, retinakényeztetéssel, szeretnivaló szereplőkkel, így a hibáit felróni neki csak mintegy kötelező körként tudom. A Mitchellék a gépek ellen úgy tökéletes, ahogy van.
A stáblista legördülésével egy kicsit megnyugvásra találtam. A mellettem ülő gyerekkel – bár sok köztünk a konfliktus és a harc, és az agyamra tud menni a folytonos számítógépezéssel – nemcsak, hogy tudunk egy művészi produktumon ugyanolyan jól szórakozni, de akad olyan film is, ami kifejezetten hozzánk szól. Remek eszköz az emberek közti távolságok csökkentésére egy jó mozi. Minket két órára zombiként ragasztott a képernyőhöz, és ettől nem lettünk idegenebbek egymás számára. Épp ellenkezőleg.
Szerző: Széplaki Berta
Kiemelt kép: Amazon.com