2021 áprilisában a Magyar Orvosi Kamarán belül új szervezeti egység alakult meg: a Magyar Szakorvosjelölti Csoport, válaszul mind az elmúlt másfél év, mind a szakmában korábban tapasztalt problémákra. Ezzel kapcsolatban az indulásról, a nehézségekről és célkitűzésekről kérdeztük őket.
K. J.: A Magyar Orvosi Kamara oldalán olvasható bemutatkozótokban írjátok, hogy az érdekképviselet a legfőbb tevékenységetek, és többször felmerül a COVID-járvány, mint a pont azon a bizonyos I-n. Mik voltak azok a tapasztalatok, amik végül a csoport megalakulását eredményezték?
M. Sz. Cs.: A Szakorvosjelölti Csoport megalakulását indokló aktualitások és krónikus problémák évek óta fennállnak, illetve a rezidensek Magyar Orvosi Kamarán (MOK) belüli képviselete is megoldandó kérdéskör volt már hosszabb ideje.
A COVID-19 járvány volt az utolsó csepp a pohárban, melynek hatására aktívan léptünk is a csoport megalakulásának irányába.
A MOK Háziorvosi Csoport hatékonyan működik évek óta, ezen minta alapján tettük meg a kezdeti lépéseket.
K. J.: Kaptatok esetleg ígéretet a jelzett problémák kezelésére? Melyik az a szerv, ami segítheti a munkátokat?
M. Sz. Cs.: A MOK Elnökség támogatására maximálisan számíthatunk, rendkívül pozitívan fogadták a Csoport megalakulását, és készek képviselni a problémáinkat. Ezen túl a Magyar Rezidens Szövetséggel való együttműködés is szerepel céljaink között.
K. J.: Várjátok a rezidensek és a nappali tagozatos hallgatók jelentkezéseit is, valamint saját tapasztalataikat a rendszer hiányosságairól. Milyen eddig a fogadtatás? Főleg Budapestről vagy vidékről is jelentkeznek?
M. Sz. Cs.: Nagy örömünkre már mind a 4 egyetemi régióból, több szakirány képviselői csatlakoztak a Csoporthoz. Célunk, hogy minden régióban valamennyi szakirány képviselve legyen. Kaptunk több megkeresést egyéni problémákkal kapcsolatban is, ez pozitív visszajelzés számunkra, hogy a Csoportnak létjogosultsága van egyéni szinten is.
K. J.: Aki nem egészségügyi dolgozó, annak is egy nagyon nehéz év van a háta mögött, mindenki megélt kisebb-nagyobb mélypontokat. Annak, akinek ez idő alatt napi több mint 8 órában kórházban kellett dolgoznia, ezek a terhek egészen más szinten jelentek meg. Mi a véleményetek, mennyire befolyásolta ez a drasztikus élmény a pályán maradást vagy annak elhagyását? Van esetleg erre vonatkozóan bármilyen adat?
M. Sz. Cs.: Ez a kérdéskör még nem megítélhető, mert a járványügyi helyzet továbbra is bizonytalan, az egészségügyi dolgozók közül sokan tartunk a 4. hullámtól. Amíg a helyzet instabil, tartjuk magunkat. A pályaelhagyás csak a járvány lecsengését követően fog felmerülni, amikor tervezzük is felmérni annak mértékét.
K. J.: Hogyan éltétek meg azt a disszonanciát, amelyet a magyar társadalom zúdított a nyakatokba? 2020 márciusában esténként tapsoltak, ingyen lakhatási lehetőséget ajánlottak fel egészségügyi dolgozóknak, hogy a családjaikat védjék, majd egy évre rá ez a támogató hangnem átváltott egy erősen kritikus, olykor vádaskodó narratívába, amivel valamilyen formában – ha más nem, a sajtóban – Ti is valószínűleg találkoztatok.
M. Sz. Cs.: A lakosság feszültségével és kimerülésével párhuzamosan az egészségügyhöz való negatív hozzáállás egyre inkább erősödött.
Számunkra ez nem új szituáció, hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy a társadalom COVID-19 járványtól függetlenül, általánosságban sem ismeri el az erőfeszítéseinket.
Sajnos nem csak a sajtóból ismerjük ezt a jelenséget, napi rendszerességgel éljük át a negatív hatásait.
K. J.: A sajtóban leginkább a fizikai terheket emelték ki, de ritkán hallhattunk olyan információkat, hogy fejben-lélekben mennyire volt ez nehéz nektek. Kaptatok esetleg erre vonatkozóan valamilyen segítséget, támogatást?
M. Sz. Cs.: Tudomásunk szerint rendszerszintű megoldás nem született erre az egyébként nagyon súlyos problémára. A járvány csúcsai alatt a szakorvosképzést végző egyetemek ajánlottak ez irányú támogatást, de idő hiányában nem tudtunk élni vele, mert ezen időszakban a betegágy mellől az alapvető szükségleteink végett is aligha tudtunk elszabadulni.
K. J.: Kicsit elkanyarodva a járványtól, mennyire választhatja meg a rezidens, hogy milyen szakágba kerül szakorvosjelöltnek? Például tudunk olyan rezidensről, aki a bőrgyógyászatra készült gyakorlatra, de csak a belgyógyászatra volt hely. Az ő esetében ez mekkora kihatással bír a további pályaútjára? Milyen lehetőség adódik ilyenkor?
M. Sz. Cs.: Amennyiben már orvostanhallgatóként elkezdünk tervezni és tenni azért, hogy a választott szakirányra kerülhessünk, jó eséllyel sikerülni fog. Verseny mindig van,
a helyek limitáltak, de ez nem feltétlenül negatívum számunkra. Általánosságban elmondható, hogy kevesebb hely kerül meghirdetésre, mint amennyi rezidens jelentkező lenne. Akit nem vesznek fel helyhiány miatt, annak lehetőség, hogy önkéntes orvosként vagy osztályos orvosként végezzen tevékenységet az általa vágyott szakmában. Ekkor fizetés nélkül vagy alacsonyabb bérért dolgozik, mint egy rezidens – sok áldozattal járhat álmaink megvalósítása. Amennyiben valaki a képzése során gondolja meg magát, vagy korábban nem kapott lehetőséget a kívánt helyen, lehet szakirányt váltani.
K. J.: Mi az, amit egy rezidens végezhet ez idő alatt, és mit nem (pl. beteg előkészítése, felnyitása)?
M. Sz. Cs.: Alapvetően szakorvosi felügyelettel végezhetünk tevékenységet. Minden rezidensnek tutora van, az ő feladata megítélni a rezidens képességeit és kompetenciáit. Ez jelentősen intézetfüggő is, a helyi kényszerhelyzetek és lehetőségek is nagyban meghatározzák a tevékenységünket.
K. J.: Milyen helye van a rezidensnek az egészségügyi hierarchiában?
M. Sz. Cs.: Függetlenül attól, hogy a megítélésünk milyen, büszkén állíthatjuk, hogy az egészségügyi rendszer egyik legfontosabb alkotóelemei vagyunk, egy olyan réteg, akik nélkül a rendszer bizonyosan összeomlana. Cipeljük a hátunkon az osztályos betegellátást, az adminisztrációt, és óriási szerepünk van az egyetemi oktatásban is. Ebben a vonatkozásban előrelépés, hogy az idei bérrendezésnek köszönhetően évtizedek óta először adatott meg, hogy a rezidensek bére meghaladja a szakdolgozókét.
K. J.: Miként oldják meg kreatívan a rezidensek problémás a helyzeteket/állapotokat a munkahelyükön?
M. Sz. Cs.: A hatékony problémamegoldás és kreativitás létfontosságú az orvoslásban, mi rezidensek még nagyon lelkesek vagyunk kamatoztatni ezen készségeinket az optimális betegellátás érdekében.
K. J.: Hány orvosjelölt dönt a külföldre távozás/itthon maradás mellett, és miért?
M. Sz. Cs.: Pontos felmérés nincs, az egyetem végeztével külföldre távozó orvosok aránya 20-30%-ra becsülhető.
K. J.: Mit kezdenek a rezidensek a hétköznapokban a bizalmatlan páciensekkel?
M. Sz. Cs.: Nehéz általánosságban válaszolni erre a kérdésre, nagyon egyéni, ahogy reagálunk erre a problémakörre.
Alapvető probléma, hogy az átlag beteg nem is tudja, hogy a rezidensek valójában kik, sokan azzal sincsenek tisztában, hogy orvosok vagyunk.
Az átlátható és egyenes kommunikációnak nagy jelentősége van a páciensekkel szemben és társadalom szintjén is, az egyetemi oktatás során ma már hangsúlyt fektetnek erre is.
Köszönjük az időt és a lehetőséget válaszadóinknak a Magyar Szakorvosjelölti Csoport képviselőinek:
Dr. Varga Tamás (Csoportvezető)
Dr. Piller Róza (Csoportügyvivő)
Dr. Szakál-Tóth Zsófia (Csoportvezető-helyettes, Semmelweis Egyetem régió)
Dr. Illésy Lóránt (Csoportvezető-helyettes, Debreceni Egyetem régió)
Dr. Biernacki Tamás (Csoportvezető-helyettes, Szegedi Tudományegyetem régió)
Dr. Hamar Attila (Csoportvezető-helyettes, Pécsi Tudományegyetem régió)
Dr. Apostol János (alapító tag)
Dr. Máté-Horváth Nóra (alapító tag, MOK elnöki megbízott)
A kiemelt kép Karolina Grabowska fotója a Pexels oldaláról
Az interjút készítette: Káposztay János
