2020. március
Emlékszünk, hogy barátkoztunk az addig távoli, homályos, új kifejezésekkel? Világjárvány, pandémia… ugyan már – gondoltuk. Covid–19, operatív törzs, koronavírus. Új szavak, amelyeket aztán mégis meg kellett tanulnunk.
Megint felfújnak valamit. Hiszen velünk ilyen nem történhet. Ez már a 21. század, megfékezik, izolálják, nem lesz, nem lehet baj. Nincsenek is betegek. Na, jó néhány, de influenzások is vannak, abban is halnak meg idősek és krónikus betegek, meg másban is. Nem lesz baj. Terjed… megvan az első beazonosított fertőzött Magyarországon. Lehet, mégis komolyan kell venni? Lehet, hogy mégis nagyobb a baj, mint szeretnénk hinni?
Talán ilyen és ehhez hasonló, hullámzó gondolatokkal küzdöttünk mindannyian valamivel több, mint egy évvel ezelőtt, amikor még sejtésünk sem volt arról, hogy az elkövetkezendő időszakban mi történik majd velünk. Hallottunk már sok szörnyűségről, talán láttunk filmekben egész világot megrengető katasztrófákat, de azt soha nem gondoltuk volna, hogy át is éljük mindezt teljes testközelből.
Az elmúlt egy évben egy világ traumatizálódott úgy, hogy fogalmunk sem volt, mi történik velünk.
Egyre csak jöttek a hírek a sajtóból, özönlött az internetről a napi fertőzöttek, halálos áldozatok számának emelkedése, és sokan még mindig nem hittük, nem akartuk hinni.
Felkészült az egészségügy, de nem értettük, miért és mire. Ez túlzás – gondoltuk, vagyis inkább csak reméltük. Még mindig nem mertünk szembenézni azzal, amiben már benne voltunk. Azt hittük, könnyebb így. Küzdöttünk. Küzdöttünk a félelemmel, a kétségbeeséssel, a tehetetlenséggel, az ismeretlennel, és küzdöttünk magunkkal. Emberként és szakemberként egyaránt. De igazán elhinni, azt gondolom, nem mertük. Mégis jöttek a korlátozások, ami érintett bennünket emberként, az egészségügyben bevezetett változások pedig szakemberként voltak ránk hatással.
Készültünk, de nem tudtuk mire, és ami még talán ettől is fontosabb, nem tudtuk, hogyan.
2020. június
Csökkenek a számok. Fellélegeztünk. Ugye, hogy nem is olyan nagy a baj, ugye, hogy nem történhet velünk ilyen… Lassan, óvatosan és bizakodva térünk vissza a majdnem régi életünkhöz. Az elmúlt három hónap azonban mindenkiben kitörölhetetlen nyomot hagyott. Szeretnénk megnyugodni, de ez mégsem sikerül teljesen. 2. hullám – halljuk, ha akarjuk, ha nem. Nem lehet, elég volt. Nem jöhet.
2020. szeptember
Mégis jött. Újra félelem, újra kétségbeesés, bizakodás, hit. Nőnek a számok, az egészségügy még fokozottabban készül.
Megjelennek az első betegek kórházunkban is. Rajtunk pedig még inkább eluralkodik a bizonytalanság. De bejövünk minden nap, tesszük a dolgunkat, ahogy eddig is. De most valami mégis más. Valami megváltozott.
Tudatosul bennünk, hogy egy világ számít most ránk. Ránk, akik mi magunk is tele vagyunk kétséggel, félelemmel.
Persze, elméletben mindannyiunkat felkészítettek rendkívüli helyzetekre, de azt legszörnyűbb álmunkban sem gondoltuk volna, hogy egyszer mindez valósággá válik. Úgy kellett a helyzet magaslatán állnunk, hogy közben mi is tanultuk azt, ami éppen történik velünk. Mindenki ideges, mindenki szorong, mindenki feszült. Mi is. Csak nekünk uralkodni kell magunkon, hiszen rajtunk a világ szeme. Mi pedig veszünk egy nagy levegőt, és csináljuk, még ha bizonytalanul is a legelején. Belejövünk, megtanuljuk, hiszen velünk van a rutin és a szakma szeretete.
Pszichológusként folyamatosan biztosítottuk a betegek, az egészségügyi dolgozók és megbetegedett egészségügyi dolgozók mentális vezetését, segítését.
Történtek vizsgálatok a Covid-osztályon dolgozók mentális egészségének felmérésére, lehetőségeinkhez mérten próbáltunk nekik segíteni az ott átéltek, tapasztaltak feldolgozásában. Ennek egyik része volt az, aminek apropóján ez a szöveg elhangzott egy Semmelweis napi előadáson, és most itt is olvasható. Megkértük az osztályon dolgozó ápolóinkat, hogy osszák meg velünk tapasztalataikat. A trauma feldolgozásának egyik módja, hogy a traumán átesett felidézi a trauma részleteit, elmeséli, hogyan élte meg a vele történteket. Ezt tették a mi ápolóink is, írásban. Történeteiket olvasva született meg az elhatározás, hogy meg kell osztanunk szélesebb körben azt, amit ők hónapokon keresztül nap, mint nap átéltek.
Először arra gondoltam, összegezve átadom majd Önöknek az ő tapasztalataikat, de úgy érzem, akkor pont a lényeg, az ő szavaik, érzéseik vesznének el. Jöjjön hát most inkább egy csokor, amit a mi kollégáink állítottak össze!
Hogyan élték meg ápolóink a Covidhoz köthető élményeket?
1.
„A világ egyik legszebb hivatását választottam, nővér vagyok. Elesett, beteg embereket gyógyítok életük legnehezebb, legkiszolgáltatottabb pillanataiban. Tudom, hogy nem könnyű hivatást választottam, de a pandémia időszakára bizony nem készítettek fel sem a tankönyvek, sem a gyakorlat. A Covid-osztályra kerülve először úgy éreztem magam, mint kezdő úszó az Atlanti-óceánban. A kezdeti félelmek, bizonytalanságok hamar elmúltak, számíthattunk egymásra.
Elmondhatatlan érzések kavarogtak bennünk az eddig csak katasztrófafilmekben látott ruha és maszk alatt. Boldogság, ha valaki gyógyultan térhetett haza a szeretteihez. Aggodalom, keserűség a fájdalom és nem ritkán a halál láttán. És bizony sokszor düh, amikor ismerőseink arról próbáltak meggyőzni minket – akik ettől jobban testközelből már nem ismerhetnénk ezt a betegséget –, hogy mindez nincs, csak összeesküvés-elmélet, merénylet az emberiség ellen.
Sokszor érezhettük magunkat a Vészhelyzet szereplőinek, de nem olyan vágyott érzés ez átélve, mint a tévé képernyője előtt. Megerősített minket ez a munka, megmutathattuk, hogy elköteleződésünk erős, és gyógyult betegeink hálája olyan akkumulátor, amely a néha kiüresedett egészségügyis szívet mindig újratölti.”
2.
„Amikor Magyarországon csak napi néhány fertőzött eset volt, láttuk, hogy Olaszország kórházaiban min mennek keresztül a betegek és kórházi dolgozók. Akkor úgy gondoltam, hogy kipróbálnám magam a Covid-osztályon, de amikor megtudtam, hogy kórházunkban is megnyílik egy ilyen osztály, és én is ott fogok dolgozni, megijedtem. Megijedtem és féltem, mert tudtuk, hogy egy olyan fertőző betegségről van szó, amivel, ha megfertőződik az ember, bele is halhat.
Beindult az osztály, hozták a Covid-pozitív betegeket, egymás után láttuk el őket, és azt vettem észre, hogy nem félek, eszemben sincs, hogy én is elkaphatom a vírust. Több olyan betegünk volt, akiről azt gondoltuk, hogy nem fogja túlélni ezt a betegséget, és szinte csodának éltük meg, amikor elkezdett javulni az állapotuk, majd gyógyulva tudtuk őket haza engedni. Minden beteg gyógyulásának örültünk, és jó érzés volt hallani a sok köszönetnyilvánítást, jó volt olvasni azokat a leveleket, amikben a betegek megköszönték és elismerték munkánkat.
A sok gyógyult beteg mellett sajnos volt részünk halottak ellátásában is. Több évtizede dolgozom a kórházban, és korábban is voltak haldokló betegek, de róluk tudtuk, hogy rossz állapotban vannak, és sajnos meg fognak halni. Minden halálozás felkavarja az embert, ezt nem lehet megszokni, de a Covid-osztályon történt halálozások jobban megviseltek. Volt olyan betegünk, aki úgy ment el, hogy még előtte beszéltem vele, majd néhány perc múlva hirtelen meghalt. Ez a hirtelen halálozás viselt meg a legjobban. Ilyenkor az ember úgy gondolja, talán valamit elmulasztott, de az osztályos orvos megnyugtatott, bármikor meghalhatott volna. Megkönnyebbültem, megnyugodtam, de elfelejteni nem fogom.”
3.
„Az itt töltött idő alatt nagyon sok kollégát ismertem meg. Mindannyian más-más osztályról érkeztünk, de a team munka nagyon jól működött, új barátokat szereztem. A betegeink gyógyultan távoztak osztályunkról, és azóta a köszönöm szónak sokkal több értelmet tulajdonítok. Nehéz volt feldolgozni a sok halálesetet, amely sajnos családtagjainkat és kórházi dolgozóinkat sem kímélte. Vannak olyan negatívumok, amelyek bennem maradnak és hordom magamban, míg élek.”
4.
„A legnagyobb pozitív dolog, ami a Covid-osztályon ért engem, a betegek hálája, köszönete és szeretete, ami körbeövezett minket. Jó érzés volt látni, hogy nagyon sok betegünknek tudtunk segíteni és haza tudtak térni a családjukhoz.”
5.
„A Covid-járvány alatt örömmel töltött el, hogy ott lehettem a beteg emberek mellett. Támogathattam őket lelkileg, és gyógyíthattam őket fizikálisan. A világ minden boldogságával felért egy elesett állapotú beteget járóbetegként haza engedni. De ebben a nehéz helyzetben az is szívszorító volt, amikor valakit be kellett küldenünk az intenzív osztályra, amikor mi már nem tudtunk kint küzdeni értük. Amikor újra láttam a beteget a Covid-osztályon, mintha egy kő esett volna le a szívemről. Emberileg mindenképpen pozitívan hatottak rám ezek a hetek, mert a munkával járó kihívások lelkileg erősebbé tettek, és rájöttem, nem hiábavaló a küzdelem. Ami nehéz volt, hogy nem lehettem ott mindenki mellett, és nem foghattam a kezüket ebben a nehéz helyzetben.”
6.
„Minden beteg, aki távozott a részlegről, megköszönte a munkánkat, nem elégedetlenkedtek. Rossz állapotú beteg is meggyógyult, aminek ő is és mi is nagyon örültünk. Sokan levélben, rajzzal értékelték az erőfeszítést, amivel állapotukon javítani igyekeztünk. Ilyen erkölcsi megbecsülést az egészségügyben eltöltött 29 év alatt nem kaptam. Minden szükséges anyag, eszköz, gyógyszer a rendelkezésünkre állt, minden munkatársam maximális teljesítményt nyújtott a betegellátás során. Minden betegért megtettünk mindent, ami erőnkből és tudásunkból telt – ennek ellenére haltak meg betegek.”
7.
„Örömmel töltött el, amikor egy-egy beteget gyógyultan haza tudtunk engedni, és hihetetlen nagy boldogság volt, amikor az arcukon láttuk azt a nagy hálamosolyt. Pozitívan emlékszem vissza arra is, mikor egyfajta nővértánccal próbáltuk feldobni az adott napot, ezzel is a betegek gyógyulását segítettük, hiszen ők is velünk örültek.
Amit soha nem felejtek el: volt egy beteg, aki egy éjszaka folyamán rosszul lett, és nehezen, de sikerült megmenteni az életét. Kis idő elteltével más osztályon újra találkoztam vele, és annyit mondott, hogy ő emlékszik rám, én voltam az, aki megmentette az életét.
Negatívan érintett, amikor egy-egy kórházi dolgozót hoztak az osztályra és láttuk a szenvedésüket, a fájdalmukat.”
8.
„Számomra a legnagyobb pozitívum az osztályon eltöltött idő alatt…
a munkánk megbecsülése volt: az orvosok, a főnővér és a betegek részéről. Aki már sok-sok évet eltöltött ebben a szakmában, annak nem is kell mondanom, hogy ez mit jelent. Nekem annyit jelentett, hogy van értelme folytatni.
Sok osztályról tevődött össze egy-egy Covid-osztály nővérgárdája. A sokéves tapasztalat, rutin és alkalmazkodó képesség szinte pillanatok alatt egy egységgé kovácsolt minket. Nagyon jó volt ezzel a csapattal dolgozni. Jó volt az a csend és nyugalom. Értem ezalatt, hogy a betanulási idő után mindenki tudta és tette a dolgát. A betegek részéről szinte csak pozitív visszajelzéseket kaptunk. Féltem az áthelyezéstől, de így utólag azt kell mondjam, köszönöm! A negatívum az szerintem egyértelmű. Amikor tudod és érzed, hogy mindent megtettél a betegért, de mégis elveszíted. Ezt a tényt ebben a szakmában soha nem lehet teljesen feldolgozni.”
Összegzés
Hát, ők a mi elhivatott ápolóink, akik az elmúlt időszakban csendben, kitartóan tették a dolgukat, és a nehézségek után, az átélt tapasztalatok tükrében is inkább pozitív, mint negatív dolgokról számoltak be írásaikban.
Azt hiszem, mindannyian elképesztő lelki erőről tettek tanúbizonyságot. Választhatták volna a kiborulást, a menekülést, a feladást. Nekik viszont mindez meg sem fordult a fejükben. Tudták, hogy itt most talán még nagyobb szükség van rájuk, mint valaha, tudták, hogy nélkülük nem megy.
És talán pont ez adott nekik még több erőt és lendületet nap mint nap, hogy újra és újra felvegyék a védőfelszerelést és bemenjenek az osztályra. Erőt ahhoz, hogy megküzdjenek azzal, amiről soha nem gondolták volna, hogy bekövetkezhet. Erőt ahhoz, hogy ebben is meglássák azt a kevés jót, amit lehetett. Erőt ahhoz, hogy tovább csinálják, mert most már mindenki tudja, nélkülük ez nem sikerülhetett volna. És nem sikerülhetett volna azok nélkül sem, akik az egészségügy berkein belül, a háttérországban, szintén erőn felül tették a dolgukat. Akik biztosították, hogy minden a rendelkezésünkre álljon, minden feltétel adott legyen a munka végzéséhez. Őket is illeti a hála és a köszönet.
2021. június
Végre! Kifújjuk az eddig benntartott levegőt, fellélegzünk. Zárnak a Covid-osztályok, visszatér a régi életünk. De már nem olyan… Mégsem olyan felszabadító ez a lélegzetvétel… valami megváltozott. Vagy mi változtunk? Talán másképp állunk hozzá dolgokhoz? Talán átértékeltünk sok mindent az eddigi életünkből? De miért ilyen áron? És meddig? Fogadkozunk: minden más lesz. Fogadkozunk: tartós lesz. Hisz mi itt vagyunk, túléltük! Szerencsések vagyunk!
Mindannyian sokat tanultunk ebből a leckéből, amit a Covid–19-járvány feladott nekünk. De félünk. Mi lesz, ha újrakezdődik? Mi lesz, ha legközelebb nem járunk szerencsével?
Alapjaiban rendült meg a biztonságos világba vetett hitünk, amelynek helyreállítása mindannyiunktól sok erőt, türelmet és kitartást kíván.
A bizalmatlanság, kétely, tehetetlenség biztos társainkká szegődtek még egy jó ideig, kísérnek bennünket utunkon. De fejlődtünk, tanultunk, épültünk is ebben az időszakban. Igen, megváltoztunk. És talán ez a változás további életünkre is hatással lesz…
Hagymássy Zsuzsa
Hagymássy Zsuzsa szerzőről:
2008-ban végeztem a Debreceni Egyetemen mint pszichológus. Ebben az évben el is kezdtem dolgozni a sátoraljaújhelyi Erzsébet Kórházban, ahol jelenleg is dolgozom. A Pszichiátriai Rehabilitációs Osztályon vagyok, és mellette szakrendelést is viszek, ahová ambuláns formában fordulhatnak hozzám a betegek. 2013-ban szakvizsgáztam, szintén a Debreceni Egyetemen, mint felnőtt klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus.
Jelenleg Budapesten, a Semmelweis Egyetemen szervezett pszichoterapeuta szakvizsgára felkészítő képzésén veszek részt, és jövőre szakvizsgázok pszichoterapeutaként. Számomra mindig is nagyon fontos volt, hogy képezzem magam, tisztában legyek a legújabb kutatási eredményekkel, hogy minél magasabb szakmai színvonalon lehessek a betegeim segítségére. Nagyon szeretem a szakmámat, hivatásomat, ettől testhezállóbb munkát nem is választhattam volna magamnak.
Kiemelt kép: Miguel Á. Padriñán fotója a Pexels oldaláról
