Hogy lesz valakiből író/költő?

Alkotói küzdelmek a színfalak mögött
kiemelt

Sokan kérdezik ezt tőlem, de nem tudom rá a választ. Viszont el tudom mondani a saját történetemet. 12 éves korom óta írok, és nagyjából azóta közlök verseket, novellákat. 14 évesen én voltam Magyarország legfiatalabbként publikált írója. De ne gondoljatok nagy dologra: a novellás kötetemben tipikus kamaszkori írások voltak.

Utána 100+ publikáció következett folyóiratokban, online terekben, antológiákban. Bár továbbra is írok, azonban egy jó ideje már nem publikálok szépirodalmat. Épp tegnap kérdezett rá a mentorom, Mányoki Endre, miért nem. Akkor válaszoltam neki egy rövidet, ma elmondok nektek egy hosszút.

14 éves korom nagy teljesítménye

Amikor először írni kezdtem, három nagyszülőmet vesztettük el másfél éven belül, és ez az egész családot nagyon megviselte. Ebből a gyászélményből írtam egy kis, filozofikus szöveget, és Életvonal címmel beadtam egy helyi, anonim alkotópályázatra Szekszárdon. A felnőtt mezőnyt (is) sokként érte, hogy én nyertem.

Díjként egy erdélyi írótábort kaptam, a többi történelem.

Nyolcosztályos gimibe jártam. Ez azt jelentette, hogy az általános iskola 4. osztálya után kiemeltek az általános iskolámból (mivel jók voltak a jegyeim és a képességeim). Az így összekerült osztályt először berakták egy idegen általános iskolába (hogy ne rögtön a nagyokhoz kerüljünk), ahol nem fogadtak be minket. Majd 7-8. osztályban átraktak minket a gimibe, ahol további két évig nem fogadtak be minket, és utána is csak so-so sikerült. Ez a nyolc év tehát nekünk arról szólt, hogy tartsunk össze. Ennek megvoltak az előnyei, a hátrányai, de én különc voltam mindig is. Szerencsére egy kedvelt különc.

Én voltam ennek a szekszárdi giminek a kiemelt „költőcskéje” éveken át. (Ugyanígy volt kiemelt színésze, zenésze, újságírója, sportolója, HÖK-öse stb.) Ez nekem célt adott, az identitásomat erősítette. Évente jártam írótáborokba, rendezvényekre, és bár próbáltam fél fejjel sulis lenni, de fél fejjel már máshol jártam… Kifejezetten koraérett voltam, minimális önbecsüléssel, sok bizonyítási vággyal, óriási naivitással és megfelelési kényszerrel. Persze akkoriban a #metoo még nem létezett. Ha létezett volna, akkor az ilyen … alakok ma nem tartanának ott, ahol (mondhatnék neveket, de nem fogok).

Végzős gimnazistaként, az első rasztaként a gimiben (már akkor se bírtam a pózerkedést)

Végig kell járni a ranglétrát

Érdeklődésemből fakadóan magyar szakra jelentkeztem az ELTE-n, majd esztétikát, filozófiát tanultam.

Az egyetemen az elején titkolni próbáltam, hogy írok, mivel a magyar szakon minden 3. ember verset írt, vagy író akart lenni, és én nem akartam beállni ebbe a sorba.

De végül meg mertem nyílni, mert egy szaktársam, Nyerges Gábor Ádám (az Apokrif folyóirat főszerkesztője) meglátta a verseimben az értéket, és beajánlott Mányoki Endrének, aki akkoriban a Magyar Képzőművészeti Egyetemen tanította a képzősöket irodalomra. Endre felkarolt (ahogy később a másik Endre-mentorom, Szkárosi Endre is), és elkezdtük a munkát: ki akarta hozni belőlem a legjobbat, én pedig készen álltam rá, hogy ez megtörténjen.

Egy írótáborban

Kezdő költőként/íróként az a legfontosabb, hogy találj magadnak publikációs felületeket. Lehet, hogy először nem is a saját szépirodalmi szövegeidet közlik majd, csak könyvkritikákat, eseménybeszámolókat írsz. Aztán amikor lejön pár írásod, először ingyen közölsz mindent, és ha ügyes vagy, honoráriumért cserébe megy tovább (értsd pár ezer forint/írás). De hidd el, nem a pénz számít, hanem az ismeretség.

A publikációs listád építésén kívül ismerkedni kell, pályázni kell, és szépen lassan fel kell építeni egy olyan kapcsolati hálót, hogy a neved ismerős legyen. Ha ezt kihagyod, nehezített pályán leszel.

Sokat kell kopogtatni, melózni, próbálkozni, hogy végre komolyan vegyenek, és csak azután kezdheted el kikövetelni az értekednek megfelelő elismerést.

Amikor úgy tűnt, minden a helyén van (versfelolvasás közben)

Ezek mellett tagja lettem íróköröknek is. A Verstörténésben írók és képzőművészek alkottak együtt és léptek fel, majd a Hímzőkör keretében három női írótársammal csináltunk kísérleti esteket (a nevünk az a csúfnév volt, amit az egyik férfi író aggatott ránk, s mi direkt ellenébe mentünk az általa sugallt üzenetnek). Szóval ezen a ponton már nagyon komolyan vettem, hogy én márpedig benne vagyok a vérkeringésben.

A szakmán belül már nagyon várták az első felnőtt verses vagy novellás kötetemet, esetleg az első regényt. Ekkor voltam 22 éves.

Aztán jön az élet

Akkoriban kezdtem a master képzést, és elutaztam Erasmus-ösztöndíjjal Hollandiába. Majd a doktori környékén becsatlakoztam egy underground művészeti klubba, ami nagyon más volt, mint bármi, amit klasszikus polgári ésszel be lehetne fogadni. (Óriási kaland volt, de ez a történet nem erről szól.) Maradjunk annyiban, hogy éveken át két végén égettem a gyertyát, és a közösségi élet elvont a mindennapi alkotástól.

A klub sajnos rossz véget ért. Mire onnan kikerültem, egy kissé megzuhantam. Nekiálltam regényt írni az áldozatiságomról.

Ez már nem a karrierről szólt, hanem a terápiáról, amit az írás jelentett számomra.

Az el nem készült regény (a címet kéretik nem felhasználni!)

100 A4-es oldal lett a kézirat, de vagy százszor újraírtam, mert féltem, hogyha ráismernek a szereplőkre, akkor megütöm a bokám. Végül a sztori szétesett, és kézirat a fiókban maradt. Két évem ment rá, de nem sajnálom. Segített kiheverni az elmúlt pár év eseményeit.

A sci-fi birodalmában

A klubból egy szerelmi kapcsolat rántott ki. Elkezdtem egy tisztességes munkát korrektorként, összeköltöztünk az oroszommal, visszanyertem a lakásom, eljegyeztük egymást. Ő sci-fi író volt, és a hatására tértem vissza a gyerekkori kedvencemhez, a science fictionhöz. Ezt az alkotói hívásomat szellemíróként éltem ki (pénzért cserébe, mások nevében írtam angolul, megbízásos jelleggel). Emellett vannak kapcsolataim a hazai sci-fi irodalommal szerkesztőként/korrektorként, de még nem léptem be ezekbe a berkekbe alkotóként.

Star Wars póló, kívül mosoly, belül…

Amiket akkoriban írtam, még mindig túl „akadémiai” volt, másrészt túl „spirituális”, hiányzott belőle a gördülékenység.

De mégiscsak infiltrálódtam a rendszerbe, a doktori disszertációm is tudományos-fantasztikus irodalomból készült (A cyberpunk toposzai: A gépesített ember, a lelkesített gép és a hálózatra kötött társadalom). Itt, a geekek világában mindig úgy érzem, hogy elég magamnak lenni ahhoz, hogy komolyan vegyenek. Mondhatjuk úgy, hogy ez a komfortzónám.

Új hangot találni

Aki őszintén, szívből ír, az szerintem mindig egy extra párbeszédet folytat a világgal, a környezetével, a szeretteivel, a mindenséggel. Van egy külön, belső világa, tele fantáziákkal és megfigyelésekkel, ezért sosem unatkozik.

Úgy vélem, hogy ha rossz, ha jó író az ember, az írósága egy különleges és értékes réteggel gazdagítja a létezését. Ezt nem lehet elmesélni olyannak, aki teljesen a mátrixban él.

Velencei biennálé, 2011

Kamaszként azért írtam, mert a belső fantáziavilágomat nem elégítette ki semmilyen iskolai feladat vagy baráti beszélgetés. Gyerekkorom óta beszélgettem a fákkal, tombolt a szinesztéziám, és láttam a felnőttek játszmáit. És persze dúlt bennem a meg nem értettség és a kifejezési vágy. Naplót, blogot is írtam, de azontúl is bőven volt mondandóm.

Fiatal felnőttként azért írtam, mert sikerült bekerülnöm a vérkeringésbe, és ebben az „író/költő” szerepben igazán magamra találtam. Azt hittem, csak akkor érek valamit, ha nagyon „bonyolult” vagyok. Egy volt barátom évekkel később ezt idézte tőlem:

„Szeretnék csak simán boldog lenni veled, de ha nem szenvedek, nem tudom, fogok-e jót írni.”

Szóval belevetettem magam e közeg sűrűjébe, és úgy hittem, duplán kell dolgoznom, duplán kell szenvednem, hogy igazán autentikus legyek. Csak hát végül rajtam gyalogolt végig az élet. És ekkor megrekedtem. Jött a sok kiábrándulás, a doktori nyűge, az elvérzett jegyesség, a megélhetési kényszer… és már nem akartam részt venni a szépirodalmi térben, mert nem jött ki belőlem olyan szó, ami nem trauma volt, traumát pedig már nem akartam írni. Elapadt az ihlet.

Aztán jött a felnőtt lét és az ezzel járó szakmai küzdelem: korrektorból szerkesztő lettem, majd főszerkesztő egy szakkönyvkiadónál, jelenleg forgatókönyvíró vagyok. Ezt kísérte egy új jegyesség, majd házasság, és persze a többi is jött ezzel: új életcélok, hitel, és már a gyerekvállalási periódus is itt van a nyakamon 32 évesen.

Minden egyes nap küzdök azzal, hogy az egzisztenciális taposómalom miatt nem teljesedhetek ki (biztos mások is így vannak ezzel), de igyekszek változtatni a szemléletemen.

Most ezen dolgozok. A keretek adottak, nem ágálok ellenük, csinálom, amit kell. Nem arról van szó, hogy nem alkotok, de annyira körbevesz a mátrix, hogy néha egyáltalán nem hallom a saját belső hangom. Szóval igyekszem megváltoztatni a perspektívámat. Nézem, ahogy a velem együtt (vagy utánam, az én szárnyam alól) indult költők/írók sorban állnak elő könyvekkel, megkapják az ösztöndíjakat, de nem bánom. Keresem a megszólalás új módjait, új ösvényt taposok. Nekem most ez az új kihívás. Azt már tudom, hogy képtelen vagyok traumákról írni. Nem akarok betagozódni a posztmodern l’art pour l’artba és cinikusságba. Slammer se lesz belőlem. És már nem füllik a fogam a „ki kit ismer” helyezkedési harchoz. Az akadémiai célokat, az elitizmust se kívánom újratermelni, de a lektűr és a giccs csapdájába se szeretnék beleesni.

Szeretnék valódi értékekről írni, és a küzdelmeken túl megmutatni, hogy megéri nyitni, fejlődni, küzdeni, bízni. Játszmázás nélkül, őszintén, reményt adva másoknak. Ennek a hogyanját keresem most.

Második rasztám idején

Nekem a Tudaton Magazin most az, ahol az új hangomon szólhatok. Mert itt (mint most neked, kedves olvasó) el tudom mondani ezeket a valós dolgokat. És bevallom, szépirodalmilag kicsit megrekedtem. Ha írsz, talán te is éreztél már így. Ez nem baj, ez egy időszak, túl lehet ezen is lendülni. Előbb-utóbb megtalálom a hasonszőrűeket, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak. Nem tudtam sose megítélni, mekkora művészeti értéke van az írásaimnak, csak azt tudtam, hogy kikívánkoznak belőlem a szavak, és élvezem a kreatív teremtést, ami ezzel jár, és azt, ha ezzel adhatok másoknak. Ez így, önmagában elég.

Hadd osszam meg veletek két versemet ebből a megrekedt időszakból.

Forrás: https://irodalmijelen.hu/2015-jan-13-2245/honap-alkotoja-sos-dora-szoirtas-versek-kepversek

Szóirtás

A labirintusnak nincs neve,
csak vándorló falai.
Emlékszem, egyszer teljes voltam,
most egy töredék, amire keresem a szót.
Tanulom az ösvényeket,
együtt gondolkodok a kővel,
faggatom a földet, az eget,
a közök között keresem a helyem.

Most tudat vagyok: ősegységből leváló mag,
testbe zárt, tömör. Az idő játékszere
egy homokszem hajlott hátán.
Ember és ember határán reszel a vihar.
Villám karcol hideg fényt közém
és a többi tömbösödő arc közé.
Sokan vagyunk, nagyon sokan,
és mindannyian csak átvonulóban.

Üres tönkszemekkel figyelem a szóirtást,
a szilánkos éneket. Térképük hasonló,
de egyiknek sincs közepe.
Mind másként látja a táguló teret,
és mindegyik másként elveszett.
Elhatározom: tornyot emelek,
látni akarom a tájat. Mások hátára hágva
halmozom a tudást… De a súlyom visszahúz.

Reccsenés, majd zuhanás. A föld kemény.
Az eget látom utoljára: széles és szelíd.
Hűs felismerés: nincs táv én és én között.
Én vagyok a labirintus, én voltam a vihar.
Én emeltem az összes falat,
s bennem rendeződött át a táj:
magamból kerestem a kiutat.

A húst hátrahagyva már nincsenek szófalak.
A tapasztaló tudatok felszikráznak
a mindent látó egység pásztázó szemén,
és a szem magába issza a tudást.
Minden földi élet egy villanás
a lét végsebességű gondolatai közt.
Az univerzum így tanul, általunk él.
És ha meghaladta önmagát,
feltárul előtte egy még csodásabb egység.

(Ezzel a verssel képviseltem Magyarországot 2018-ban a brüsszeli Transpoesie versfesztiválon.)

Sós Dóra Gabriella: Szóirtás

A tudat megszelidítése

Légy minden,
légy semmi,
légy káosz.

Töltekezz a léttel.
Légy több, légy temérdek.
Keresd az ürességet.

Légy türelmes.
Keresd a formát
az összes forma közt.

Ha fáj is, de szeress.
Váltsa a mosolyt a könny,
a könnyet a tudás.

Légy szelíd, légy őszinte.
Légy kedves
az összes énedhez.

Öleld magadhoz a mát,
és engedd át magadon
az idő folyását.

Légy jelentő, légy néma.
Légy érték
e hatalmas univerzumban.

(Ezzel a versemmel járultam hozzá a brüsszeli Balassi Intézet 2021. évi költészet napi programjához, ahol László Noémi, Turczi István, Tóth Krisztina, Lackfi János és én olvastuk fel a verseinket. Költészet napi videófelolvasás)

Ha olvasnál még többet, ajánlom figyelmedbe a Transpoesie-n előadott további verseimet!

Sós Dóra Gabriella írása

Kiemelt kép: Michael Burrows fotója a Pexels oldaláról

Hozzászólások (1):

  1. Kocsor Dezsőné

    2021/10/10 at 11:19

    Kedves Dóra! Őszintesége nagy kincs. Gondolatai valódi kristályok amelyek tisztán világosan megmutatják mondanivalója üzenetét> Sajnálom az olykor gyors és könnyű utat / bár a fájdalom mint érzet ott volt akkor is a háttérben/ amit követet az igazi érés korszaka, ami a mostani írói stílusa jelenít meg. Legyen továbbra is őszinte és spontán. Nekem minden szava elfogadható és szimpatikus volt. Az élet a legnagyobb iskola, ott már ledoktorált most jöhet a gyümölcse mindennek. Van egy nagy rendezőnk, Isten az égben, ha ezt az utat kapta, végig is fogja járni és meg leli a mindennapok boldogságát benne. A gyerekeinek pedig szép kis meséket fog írni. Ha lehet majd én is kérek belőle. Köszönöm sorait. Németh Erika, amatőr festőművész és alkalmi író, szintén gyerekkorom óta. Kicsit már több kenyeret ettem meg mint Ön , mert hatvannyolc éves vagyok.A szörnyű az benne, hogy a lelkem maradt fiatal, ami azt eredményezte, hogy a testi változásokat sem vettem észre, ami már a koromra utal. Kaptam egy remek betegséget, na ettől már érzékelem a koromat. Most épen azon dolgozom, hogy fittyet hányok a betegségnek és juszt is visszatérek az életbe! Látja? Én 50 évesen lehettem festő, és nemrégen kezdtem verseket írni. A naplóírásom nagyszerűen sikerült, a mesék az unokáim miatt lettek a kedvenceim. Sok minden van még amit úgy érzem elvesztegetett, alárendelt mivoltom megakadályozott, de sebaj. Ha csak pár nap, ha pár hónap, ha pár év is választ
    el a visszatéréstől, az alkotás nyújtja a boldogságot számomra. Rendkívül merész gondolatom támadt most ahogy írok: Megírná e az életem történetét. Izgalmas és nagyon fájdalmas, sok szeretettel benne, sok lemondással, mellette álmokkal, vágyakkal és egy zsarnok férjjel, akinek én még a válásunk után is tulajdona vagyok. Most bölcs vagyok, mert inkább a magány mint az olyan emberek társasága akikben hittem, de elárultak, vagy megmutatták milyenek is valójában. Sokat filozofálok azon mi is a valóság? Van e barátság ami őszinte, mivel rájöttem, hogy nincs már bírom, hogy nem akarom megosztani a problémáimat, fájdalmaimat. Ez kissé hosszúra sikerült. Ha véletlenül adhatok témát egy regénynek szívesen veszem , ha nem akkor sok boldogságot és sikert kívánok, a három lépés szabály betartását tanácsolva Önnek. Ne várjon sokat és nagyon sok élményben lesz része. Szeretettel Németh Erika.

    Válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.