Eszembe jutott az az egy köbméter fa, amit tegnap bepakoltam.
Megvárhattam volna vele a férjemet, csak hát fogyóban volt már a kandallóba való fa, amivel az átmeneti időszakban fűtünk, és végre meghozták a szárazat, erre az a nyamvadt eső pont rákezdett. Gondoltam, mi az nekem? Persze szinte rögtön rácsaptam az ujjamra egy farönköt, úgyhogy eztán a szétcsapatott kis kezemmel pakoltam tovább, miközben a kesztyűn keresztül folydogált a vér. Gondoltam, az hagyján, hogy fáj, de hogy fog kinézni a kezem már megint? Nem járok manikűröshöz, mert egyszer – az esküvőnkre – rakattam műkörmöt, de a nászút végére szó szerint lerágtam, annyira zavart. Szóval nincs műköröm, és lakkozni is teljesen felesleges a folyamatos mosogatás mellett, ráadásul a kandalló miatt kormos is a körmöm alja…
Miközben raktam a fát, arra gondoltam, csak anyámnak ki ne kotyogjam, hogy behordtam, mert rögtön rákezdi az örök nótát:
– Kislányom, miért te csinálod? Figyeld meg, csak azokat a nőket nem hagyják el, akiket nem lehet, mert egyedül nem maradnak életben! Úgyhogy tettesd magad elárvultnak és gyengének, és megbecsülnek majd!
Valószínűleg igaza van, mert azok a kolléganőim, akik békés, boldog házasságban élnek, mindig olyan nyugalmat árasztanak, kisimultak, ápoltak, csinosak, és kizárólag azzal foglalkoznak, amivel akarnak.
Okulva anyám életéből (özvegyen, egyedül nevelt) mindig is inkább rájuk akartam hasonlítani – de akkor mégis mi a bánatos kukkérónak pakolom be ezt a hülye fát, és csapatom szét a kezem megint?!
Persze az ég megint rákezdett, de ezt most már nem hagyom abba, a fele már benn van, ráadásul jó ránézni a rakásra: a házunk melege felstócolva. Meg végül is én itthon vagyok – igaz, home office-ban, öt gyerekkel plusz egy vendéggyerekkel –, és hogy fog örülni az ember, amikor hazajön a munkából, hogy be tud állni a kocsival, és a Te, itt a fa, be kéne pakolni! helyett egy kávé várja a nappaliban.
Bár amikor legutóbb az az ötletem támadt, hogy kíméletből összerakom én a trambulint, akkor sem megdicsért, hanem azt mondta, kiherélem, ez férfifeladat lett volna. Hát igen, tök igaza van, a Nők Lapjában is megjelent pár cikk erről, tényleg én cseszem el már megint, most is helyette pakolok a véres ujjammal.
Mindegy, már csak a vége van hátra. Te jó ég, hogy ez mennyi! Azt hittem, elég lesz a garázs két alsó polcát kipakolni hozzá, erre tessék, már két sorban van egymás előtt a fa, és még hol a vége! Tényleg, hol van? Mindegy, befejezem, ha addig élek is. Ahelyett, hogy ülnék a kanapén kipihenten, csinosan, amikor hazajön, és nem véres, kormos karmokkal. Azt kellene: kímélni magam, kenegetni, kényeztetni, talán jobban is örülne neki, mint a bepakolt fának, amire nem kért meg, és nem úgy kinézni, mint egy sokgyerekes munkásasszony: fáradtan, kócosan. Valószínűleg, ha választhatnának a férfiak, úgyis az lenne, hogy a feleség elsősorban legyen nőies és szexi, és csak utána hasznos.
Na, most már tényleg mindjárt készen vagyok, arrébb húzok ezt-azt, ide is dugok még fát, oda is rejtek el, hogy mind benn legyen. Amúgy is olvastam valahol, hogy tudni kell választani hármat az alábbiak közül: jó háziasszony, tiszta ház, barátok, szépség, karrier, jó anya, jó feleség – a többit pedig el kell engedni, hadd menjen. Este a férj elé állva elő is kellene terjeszteni: Tisztázzuk, drágám, melyik hármat kéred, mert az összes nem megy. De persze ezt fel kellene vezetni, ahhoz meg idő kell, ahhoz meg kávé, ahhoz meg ezt a fapakolást be kell fejezzem, de megéri?
Biztos, hogy nem lenne a választottja között az, hogy megint férfimunkát végezzek kedvességből, és voltaképpen igaza is van; ellenben az a listán lenne, hogy szép legyek, meg friss és üde, nem pedig leharcolt, fáradt – én is azt szeretem, amikor ötletelős, energikus, jó hangulatban van.
Na, ezt a pár darabot még ideteszem, felsöprök, és kész is.
Perényi Zita írása
A cikk eredetileg a Faluság.hangfarm.hu-n jelent meg.
Kiemelt kép: João Vítor Heinrichs/Pexels.com
