A fenti mondatot biztosan sokan hallottátok már. De vajon valóban hasznos-e minden helyzetben ezzel biztatnunk egymást?
Kell-e mindig jól lenni?
Sokáig nem értettem, miért éreztem rendre rosszabbul magam attól, ha egy adott szituációt nehéznek, sokszor lehetetlennek éltem meg, és megértő hallgatás vagy bólogatás helyett azt kaptam: „Szedd össze magad! Van ennél sokkal rosszabb is! Légy pozitív! Ha negatívan gondolkodsz, akkor azt fogod bevonzani!”
Miért gondolják az emberek, hogy ha mások problémáinak a megoldására vagy szimpla tanácsadásként a bagatellizálást adják válaszként, azzal jót tesznek?

Azt gondolom, nincs jogunk megítélni, hogy kinek mi számít nehézségnek, problémának a saját életében. Nem hasonlíthatjuk össze egymás életét, hisz valakinek az alacsony önértékelése adja a legnagyobb küzdelmet, míg másnak egy súlyos betegség, hogy csak két példát említsünk a sok opció közül.
„Érzésekkel nem vitatkozunk.”
– amikor ezt a mondatot hallottam úgy 1-2 évvel ezelőtt, hirtelen úgy éreztem, mázsás súly szakadt le rólam. Mert megértettem végre, mi zavart: egyszerűen nem voltam képes elfogadni a saját negatív érzéseimet. Azt, hogy nem vagyok mindig jól. Hogy nem vagyok mindig boldog, sőt, vannak hosszabb időszakok (napok, hetek, hónapok), amikor kifejezetten rosszul vagyok. De ez nem baj, hisz az élet maga sem olyan, ami csak a jót kínálja tálcán, a rosszabbal is megkapjuk a magunk feladatait.

A hangsúly a legfontosabb: hogy mennyire merülök el a negatív spirálban, mert az viszont nagyon nem mindegy. Rá kellett jönnöm, hogy igen, megengedhetem magamnak, hogy ne legyek jól, ez kell ahhoz, hogy feldolgozzam a saját érzéseimet, viszont ez a megengedés nem billenhet át a másik oldalra.
Tudatos figyelemmel kell megpróbálnom irányítani a bennem megjelenő negatív érzéseket, hogy ne uralkodjanak el rajtam.
Általában szokott segíteni az a gondolat, melyet úgy szoktam megfogalmazni: „ez most egy feladat, amely megoldásra vár”.
És hogy mi esne jól ilyenkor a beszélgetőpartnertől? Először is, ne bagatellizálja azt, amit megosztok vele – hisz tulajdonképpen a bizalmamba fogadom. Másrészről sokan abba a hibába esnek, hogy azonnal tanácsot akarnak adni. Nem biztos, hogy arra van szükség. Néha csupán azt szeretném, ha csendben meghallgatnának, megfognák a kezem, vagy annyit mondanának: „minden rendben lesz, nem baj, hogy így érzel”.

Sok embernek azzal adunk a legtöbbet ilyen helyzetben, ha biztosítjuk róla, itt vagyunk, számíthat ránk. Az ellenben biztosan nem segít, ha azzal traktáljuk a másikat, hogy legyen pozitív. NEM TUD AZ LENNI. Abban a pillanatban nem, ha megfeszül, akkor sem.
De miért is kellene mindig pozitívan gondolkodni?
Elvégre embernek születtünk, nem Buddhának. Vétkezünk, hibázunk, örülünk, búsulunk, irigykedünk, szeretünk, hálásak vagyunk… Annyira széles az érzelmek skálája, nem baj, ha megéljük, átéljük a legtöbbet! Ezek tanítanak, ezek visznek előre, ezek által fejlődik az önismeretünk.
Sok éven át utáltam magam, amiért nem tudtam 0-24-ben harmóniában lenni önmagammal. Ezt láttam, olvastam sok fórumon, spirituális vezetőktől (vagy inkább olyanoktól, akik csak annak hitték magukat), és elértem vele azt, hogy minden egyes apró negatív gondolatnál elkezdtem ostorozni magam.
Olyan öngyűlöletörvénybe kerültem, amelyből évekig tartott kikecmeregni. Többek között kellett hozzá a feljebb említett mondat az érzések szabad megéléséről. De kellettek még a mélységek is, amelyeket megéltem.
Nem utolsósorban pedig kellettek hozzá azok a találkozások, amelyek tükröt tartottak elém, és megmutatták, hogy szerethető vagyok akkor is, amikor dühös, szomorú, féltékeny vagyok, és negatív érzéseimet mutatom a külvilág felé.

Amióta tudatosítom ezeket magamban, sokkal könnyebben kezelem a nehézségeimet. Persze most is sokat sírok, van, hogy dühöngök, elkeseredek, elveszítem a hitemet… De mindig azonnal megbeszélem magammal, hogy ez ebben a pillanatban rendben van, továbbá igyekszem megfejteni, miért jött az az érzés. Általában nem kell sokat kutatni, mert már ismerem a hozott mintáimat.
De, ami a legfőbb: minden földön fetrengős mélypont után belenézek a tükörbe, és tudom, hogy ez sem tart örökké. Egyszer elmúlik, és könnyebb, pozitívabb érzések érkeznek ezután.
Szerző: Magasházi Virág
Kiemelt kép forrása: Pixabay / pexels.com
