Önmagunk felfedezésére nincs recept, viszont megannyi út vezet saját centrumunk felé. Ennek megtalálása azért fontos, hogy ne csak történjenek velünk a dolgok, ne csak elszenvedői, hanem aktív alakítói legyünk az eseményeknek magunk körül. Erről beszélgettünk Györe Borbálával.
A felismerések útján
S. D. G.: Mi az egyetemről ismerjük egymást futólag, és mindig nagyon komolynak és rejtélyesnek tűntél. Gondolom, ez is csak olyan futó benyomás, amelyet nem kell túl komolyan venni. Mégis érdekel: mennyire tartod magad komolynak vagy épp rejtélyesnek?
Gy. B.: Sosem tartottam magam sem komolynak, sem rejtélyesnek, de pontosan tudom, hogy miért látszottam ilyennek tizenvalahány évvel ezelőtt, amikor a magyarszakon találkoztunk (én viszonylag későn, 26-tól 31 éves koromig jártam egyetemre). Néhány évvel ezelőttig borzasztóan sokat szorongtam szociális helyzetekben. Rettegtem, hogy nem vagyok szerethető, ezért nem mertem megmutatni magam, inkább csöndben voltam. Ha valaki csöndes, az azt eredményezi, hogy komolynak tűnik. A közeli barátaim, akikkel biztonságban éreztem magam, egészen mást láttak belőlem, mint azok, akik futólag ismertek. Életem nagy csodája, hogy ez a mindent átható szorongás el tudott oszlani. Gyerekkoromtól kezdve mindig kívülállónak éreztem magam mindenhol, és bár borzasztóan szerettem volna kapcsolódni az emberekhez, ez csak akkor tudott megtörténni, ha már kialakult bennem a bizalom – kevés ember és hosszú idő után tudott csak igazán megismerni. Egy ideje szinte mindenhol otthon érzem magam, és ennek minden áldott nap tudok örülni. Ha most találkoznánk először, azt hiszem, egészen más jelzők jutnának rólam eszedbe.
S. D. G.: Életutunk összefoglalására kialakítunk egy narratívát, mi történt velünk eddig. Ha innen közelítünk: te milyen fordulópontokat emelnél ki eddigi szakmai és magánéleted során?
Gy. B.: Tizenhat éves voltam, amikor az anyám pszichózis miatt bekerült a pszichiátriára. Szörnyű volt őt látni az őrület állapotában, és borzalmasan nehéz időszak követte ezt az élményt. Évekig depressziós volt, én pedig kamaszként, teljesen elveszve próbáltam eligazodni a világban és a kapcsolatok bonyolult rendszerében, miközben az apám az anyám ápolásával volt elfoglalva.
Van egy emlékem arról az érzésről vagy gondolatról, amikor valahogyan elhatározom, hogy nem vagyok áldozat, akármi történik is.
Akkoriban került a kezembe Müller Péter Benső mosoly című könyve, egy barátnőmtől kaptam kölcsön. Most már biztosan mosolyognék ezen a könyvön, de 15-16 évesen nagy hatással volt rám a lényegi gondolat: a kezünkben van a sorsunk, mi vagyunk, akik irányítunk, történjék velünk bármi. Ezt még számos önismereti, pszichológiai témájú könyv követte. Feldmár András A tudatállapotok szivárványa című előadás-gyűjteménye volt a következő nagyon fontos olvasmányom, körülbelül húszévesen.
Minden, ami ezután jött, logikus következménye volt annak, hogy már nem akartam megfelelni a sok-sok felém támasztott szülői elvárásnak. Öt év túlhajszolt bulizás és önpusztítás után, 25 évesen jött egy kapcsolat, ami (bár csak egy évig tartott) meghatározó élmény volt. Rettenetesen csúnya vége lett a viszonynak, és a szakításkor történt valami nagyon fontos velem: megértettem, hogy nem az az ember volt ilyen vagy olyan, illetve nem az a lényeg, hogy ő ilyen vagy olyan volt, hanem az, hogy én választottam őt, és rájöttem arra is, hogy mi az oka annak, hogy egy ilyen férfit választottam. Megértettem, hogy bizonyos értelemben újrajátszottam egyrészt a szüleim kapcsolatát, másrészt az apámmal való kapcsolatomat. Az hatalmas fordulat volt. Két évre rá találkoztam a volt férjemmel és a fiam apjával, akivel már egy egészen más típusú kapcsolatban tudtam együtt lenni.
A boldog összeolvadás állapotát tapasztaltam meg a házasságomban, megerősödtem lelkileg, és megszületett a fiunk, akit nagyon vártunk. Borzasztóan sokat dolgoztam előtte azon, hogy ne rettegjek az anyaságtól, és ez annyira jól sikerült, hogy a szülés és az első két, otthon töltött év is fantasztikus élmény volt, és nagyon nagy erőt adott. Kipenderített abból a szorongásból, amiben korábban voltam. Ezt azóta is csodaként élem meg nap mint nap.
A válásom is fontos állomás: amikor megértettem, hogy hogyan voltunk együtt, mi változott meg, és miért nem tudunk már együtt lenni. Kicsivel később fogalmazódott meg bennem, hogy elvégzem a coachképzést. Ez valahogy „egy csomag”, a változás az életem minden területére hatott.
S. D. G.: A honlapodon ezt írod magadról: „Szinte kizárólag krízishelyzetek indították el bennem a pozitív változásokat – amikor képes voltam elfogadni a körülményeket, de azt is felismertem, mi az, amiben szabadon dönthetek.” Ez az erő valóban csodálatos dolog, de ennek felismeréséhez eszmélkedések sorozata vezet. Hogy látod, mennyire van jelen a szocializációnkban az, hogy az önismeret fontos?
Gy. B.: Még mindig kevéssé, bár sokkal jobb a helyzet ahhoz képest, ahogyan a szüleink vagy a nagyszüleink felnőttek. Az önfejlesztés, az önismeret, a meditáció, a jóga, a spiritualitás népszerű lett, még ha csak egy szűk réteg fér is hozzá, és ennek én nagyon örülök. Egyre kevésbé vagyok pesszimista ezzel kapcsolatban (vagy úgy általában bármivel kapcsolatban).
Egy ideális világban szerintem az általános iskolától kezdve a tananyag részét képezné a pszichológia vagy az önismeret, de nem gondolom, hogy valaha „elkészül” ez az ideális világ. De talán mindig lesznek országok, amelyek közelebb állnak ehhez a tökéletes állapothoz, mint mondjuk Finnország vagy a skandináv országok, Dániában például van empátiaóra az iskolában.
S. D. G.: Egy barátnőmmel gyakran beszélgetünk arról, hogy a nagyszüleink, szüleink generációjában sokak kinevetnék (de sokak most is), hogy valaki pszichológushoz jár, coach-hoz fordul, meditál vagy épp edzőterembe jár. Mit gondolsz, vajon ezek az eszközök miért tűnnek sokak számára feleslegesnek?
Gy. B.: Ennek sok oka lehet, de nagy általánosságban arra tippelek, hogy a mi posztszocialista országunkban sokkal később kezdődtek azok a folyamatok, amelyek Nyugaton már a hatvanas években elindultak. Amerika bizonyos részein már mindenkinek volt „shrink”-je, amikor nálunk még senki sem ismerte a terápia vagy az analízis fogalmát. Ugyanez igaz a meditációra vagy a jógára.
Mit csinál egy coach?
S. D. G.: A honlapodon ezt is írod: „A coaching a jelenre és a jövőre fókuszáló önismereti munka, melynek eredménye a nagyobb tudatosság, a bátorság és a szabadság megtalálása.” Tehát a coach nem azt mondja meg neked, hogy hogyan élj, hanem arra vezet rá téged, hogy te magad találd meg, miként tudsz változtatni a rossz szokásaidon vagy a kapcsolataid dinamikáján?
Gy. B.: Igen, a coach sohasem ad tanácsot, csak kíséri az ügyfelet, mindig az ő gondolatmenetét követve dolgozik, és maximum szelíden provokálja, hogy kimozdítsa egy kicsit a hitrendszeréből. Főként a jelenlétével és a figyelmével segít: visszajelzést ad, rámutat összefüggésekre, esetleg rákérdez, hogy mi az, amit az ügyfél tehet, hogy változzon a helyzet, mi az, amiért ő a felelős. Sokszor segít megtalálni egy viselkedésmód eredetét, akár a gyerekkorban. Vagy dramatizálja a kommunikációs helyzeteket, hogy az ügyfélnek lehetősége legyen tét nélkül kipróbálni mondjuk egy beszélgetést, amitől fél.
S. D. G.: Mi alapján határoz úgy valaki, hogy ő alkalmas arra, hogy másokat terelgessen az önfejlesztés útján? Milyen kvalitások, tapasztalatok kellenek ehhez a segítő munkához?
Gy. B.: A képzésen tizenegyen voltunk a csoportban, más-más történettel, háttérrel, más tapasztalatokkal és indíttatással, de ami mindannyiunkban közös volt, az az empátia, az együttérzés képessége és vágya.
Azt hiszem, ez a legfontosabb: hogy képes legyek megtalálni a másikban saját magamat, kíváncsi legyek rá, el tudjam fogadni őt úgy, ahogy van. Akkor is, ha nem értek egyet azzal, amit mond, akkor is, ha én máshogy csinálnám.
Nekem egyébként pont ez volt a legnehezebb a tanulási folyamatban, hogy el tudjam engedni a saját megoldási javaslataimat. A tanáraink azt mondták, hogy ha dühösek leszünk az ügyfélre, mert mondjuk sokat késik, akkor képesnek kell lennünk a dühünket kíváncsisággá transzformálni: vajon miért csinálja, mit akar mondani azzal, hogy késik, mi történt vele korábban, ami miatt ezt csinálja? Nem véletlenül említem pont a késést, ez az én privát életemben is probléma.
Amit ma megtehetsz
S. D. G.: Ha valakinek nincs pénze, hogy coach-hoz forduljon vagy terápiára vagy elvonulásokra járjon, az hogyan fejlesztheti magát?
Gy. B.: Ismerek coachokat és pszichológusokat, akik fenntartanak kedvezményes árú helyeket olyan embereknek, akiknek nagyon korlátozottak a lehetőségeik. Vannak pszichológiai szakszolgálatok, melyek ingyenes üléseket biztosítanak. A könyvtárból lehet önismereti és pszichológiai témájú könyveket kölcsönözni. De sajnos igaz, hogy az önismeret főként a jómódúak kiváltsága.
S. D. G.: Mit ajánlanál annak, aki azt érzi, hogy az élete egy nagy gubanc, de maga se tudja még, miért, viszont megszületik benne a késztetés, hogy kibogozza? Hogyan induljon neki ennek, mi az, amit már ma megtehet ez ügyben?
Gy. B.: Sokféle gubanc és sokféle út létezhet. Arról tudok beszámolni, ami velem történt. Az én életemben az első fontos felismerés az volt, hogy nem eredendően vagyok rossz, „gubancos”, hanem a szüleim „tettek azzá”. Sokszor el van fedve az, ahogyan a szülői viselkedés hat a gyerekekre – kivéve, ha teljesen nyilvánvaló és látványos, mert mondjuk verik, vagy elhanyagolják, vagy alkoholisták.
Az egész kultúránk az autoritás tiszteletére épül – az ötödik parancsolat: „tiszteld apádat és anyádat” –, a társadalmunkat áthatja a tekintélyelvű nevelés, mely letiltja, hogy megkérdőjelezzük a felettünk álló hatalmat. Pedig sokszor látszólag tökéletes szülőkről és családokról is kiderül, hogy mérgező hatásuk volt, ha megismerjük a működésmódjukat.
Szóval ha az én utamból indulok ki, azt ajánlanám, hogy merjen szembesülni azzal, hogy a szülei nem voltak tökéletesek, merjen visszamenni a múltba, és megnézni, hogyan viszonyultak hozzá, merje látni, hogy bár szerették, és jó szándék vezérelte őket, mégis úgy viselkedtek vele, hogy az valahogyan a jelenlegi gubancos állapotot idézte elő. Merjen szembesülni és dühös lenni. A düh és a tisztánlátás nem jelenti azt, hogy ne lehetne mindezt később együttérzéssel és szeretettel tudni a szülőkről, vagy hogy meg kéne tagadni őket: nekik is megvolt a saját történetük, ami miatt ez volt a legtöbb és a legjobb, amit adni tudtak.
Legtöbbször újrajátsszuk valamilyen formában, amit már átéltünk, mert ez az ismerős, és ezáltal komfortos, még akkor is, ha közben szenvedünk tőle; vagy lázadunk az ellen, amit elvártak tőlünk; vagy a gyerekkori hiányainkat pótoljuk – vagyis nem a jelenre, hanem a múlt történéseire reagálunk. Ha eljut valaki a felismeréshez, hogy nem a jelen eseményeire reagál, ha ráébred, hogy újraél valamilyen emlékérzést vagy -állapotot, ismétel valamilyen viselkedésmódot vagy kapcsolattípust, akkor közel kerülhet ahhoz, hogy megtalálja magában az erőt egy más típusú döntéshez vagy működésmódhoz, mely már valóban a jelen helyzetnek fog szólni, és a sajátja lesz.
Egy másik kiindulási pont lehet az elfogadás. A rossz érzések, a szorongás, a nehéz események, a „gubanc” megengedése magunknak. Azt látom, hogy sokan azon dolgoznak, hogy megszüntessék azt, ami rossz, ami nehéz. Ez szintén kulturális jelenség: ellene menni mindennek, ami nem pozitív, mondjuk az öregedésnek. Hosszú évekig voltak pánikrohamaim, és sokáig azt hittem, hogy az a cél, hogy megszűnjenek, hogy ne érezzem, ne éljem át a félelmet. Sokkal később realizáltam, hogy a viszonyomat kell megváltoztatnom az érzéshez. Hogy nem vagyok azonos vele: az érzések jönnek-mennek, az egyik percben lehetünk szomorúak, a másikban nevethetünk vagy elragadhat minket a düh. Ha megengedem az érzésnek, hogy legyen, szinte magától megszűnik. Gyerekeken lehet ezt jól megfigyelni, például a hisztirohamoknál. Ha nem akarjuk megszüntetni a negatív állapotot, csak velük vagyunk, meghallgatjuk őket, hamarabb túljutnak a nehéz érzéseken. Ez működhet akár egészen súlyos diagnózisoknál is, mint mondjuk a skizofrénia – ha nem a hagyományos megközelítés szerint próbálják meggyógyítani, azaz gyógyszerrel megszüntetni a tüneteket, az illető megtanulhat együtt élni a tüneteivel, megtanulhat máshogy viszonyulni a hangokhoz a fejében, nem megijedni tőlük, nem azonosulni velük, és akár teljes életet is élhet.
Zárszó
S. D. G.: Téged mi foglalkoztat mostanában? Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
Gy. B.: Nemrég indultam coachként, úgyhogy most főleg a praxisom bővítésével vagyok elfoglalva, szeretnék minél több ügyféllel együtt dolgozni. Távlati terveim között szerepel, hogy folytatom az önképzést: érdekel a gestaltirányzat (mely az itt és mostra, a coach és ügyfél kapcsolatára helyezi a hangsúlyt), és nagyon szeretnék majd csoportokkal dolgozni. Elsősorban szülőkkel, akik a gyerekükkel való kapcsolaton javítanának vagy változtatnának. De ehhez még sok tapasztalatot kell gyűjtenem egyénekkel és párokkal.
További információ:
(Kiemelt kép: Hubay-Németh Natália fotója)
Az interjút készítette: Sós Dóra Gabriella
