Megszokott, hogy ha valaki megosztja mással a fájdalmát, vagy ki van borulva, szinte reflexszerűen vágjuk rá, hogy panaszkodik. Ítélkezünk, negatív jelzővel illetjük, helytelennek tartjuk, sokszor rámondjuk, hogy „ventilál”. De valójában minden panaszkodás „panaszkodás”? Ez tényleg csak negatív vagy esetleg konstruktív dolog is lehet?
Sokszor találkoztam ezzel a jelenséggel, és nemcsak a saját esetemben, hanem mások esetében is. Mint minden mással kapcsolatban, itt is igaznak érzem kijelenteni, hogy ez sem lehet fekete vagy fehér. Vannak panaszkodók, akiknek mindig üres a pohár. Ilyen a habitusuk; a dolgok negatív oldalát látják, az van a fókuszukban. Nem könnyű az ilyen emberek környezetében élni. Azonban van, akinek időnként van szüksége arra, hogy kiöntse a szívét, elmondja a benne zajló dolgokat, kiengedje a vihart, ami annyira szorítja belül. Nagyon nem mindegy, hogy miről van szó; csipp-csupp ügyekről vagy sorsfordító döntésekről.
Hosszú ideje egyedül vagyok a gyerekeimmel. Az élet minden területén komoly döntéseket kell hoznom, helyt kell állnom, és nem mindig alakulnak úgy a dolgok, ahogy a legszebb álmaimban elképzelem. Felelősség van a vállamon, és van, hogy elfáradok, kétségeim vannak, vagy bizonytalanság vesz körül. Előfordul, hogy nem tudok egyedül megoldani egy helyzetet, vagy kevesebb mentális energiám van, mint amennyire szükség lenne, s még sorolhatnám. Mindig is erősnek tartottak (bár ezzel vitatkoznék). Van, aki erős akar lenni, és van, akinek erősnek kell lennie, mert nincs más.
Amikor egyedül menedzseljük az életünket és a család feladatait, gyakran találhatjuk magunkat abban a helyzetben (különösen így a pandémia idején), hogy már jó ideje nem beszélgettünk egy jót, nincs inspiráció, vagy nem érkeznek új, építő gondolatok, reflexió és reakció, csak a saját gondolatainkban pörgünk. Ez bizony zátonyra futtathat minket, ezért ilyenkor életmentő lehet egy őszinte és alapos belső rendrakás.
A kimondott szavaknak óriási erejük, energiájuk van, mint ahogy a leírt szavaknak is. Sokszor tapasztaltam, hogy mindkettő remek segítség. Amikor megoszthatom, ami a lelkemen ül, akkor (a csendes, figyelő jelenlétben) látni kezdem a megoldásokat, amiket magamban nem találtam meg. A saját hangomon keresztül jutok el az észrevétlen és sokszor egyszerű válaszokig, felismerésekig.
Minden embernek szüksége van arra, hogy időnként kiöntse a szívét, és legyen valaki, akiben megbízik. Beszélgetés közben kiderülhet, hogy csak nézőpontot kell váltani.
A segítő, tisztító kibeszélésre szükség van. Ez az egyik legemberibb dolog, és semmiképp sem negatív. Ha csak magunkból tudnánk táplálkozni, egy idő után éhen is halhatnánk. Persze a szívünk kiöntéséhez elengedhetetlen a csendes, figyelő jelenlét. És sajnos ez is nagyon ritka. Gyakran találkozhatunk azzal, hogy kéretlen tanácsokat kapunk, meg akarják oldani helyettünk a helyzetünket, vagy jobban tudják, mit kellene tennünk. Ez nem működik. Az ítélkezés pedig egyenesen káros, és meg tud sebezni.
Ha szükségünk van valakire, aki meghallgat, elengedhetetlen, hogy az csendben, figyelő jelenlétben figyeljen ránk.
Ilyen körülmények között megnyílni maga lehet a gyógyító csoda. Lehet ez egy fantasztikus eszköz, amivel segíthetünk egymásnak; kulcsa sok mindennek.
Ugyanígy rendkívüli, belső konfliktusoldó ereje van az írásnak. Legyen akár klaviatúra, akár papír és toll az eszközünk, ott nincs határa semminek. Még őszintébben és leplezetlenül megnyílhatunk, s ezzel önmagunknak tudunk olyan mankót adni, amivel nyugalmat találunk. Nem kell udvariaskodni, megmagyarázni, még akár dühönghetünk is kedvünkre, nincsenek határok. A papírra vetett önreflexió révén le fog tisztulni bennünk a sok hadakozó érzelem, ezért ez a módszer sokat segíthet, hogy meglássuk a lényeget, a megoldást a dühön és kétségbeesésen túl.
A minap órákig írtam egy hosszú, zaklatott levelet valakinek, akivel kapcsolatban egy ideje már egyre csak gyűltek a sérelmeim. Annyira feszített belülről, hogy muszáj volt végre leírnom. Nem tudtam még akkor, hogy elküldöm-e a levelet, vagy csak magamnak segítek vele, de mindent beleírtam. Ott motoszkált bennem a kétség, hogy valóban arról van-e szó, amit én gondolok az esetről, vagy valami teljesen másról. Tisztán kellett látnom. Amikor végeztem, megkönnyebbültem, és félreraktam pár órára. Majd este elővettem, és nyugalomban, meggondolva a dolgokat, egyetlen érzelemmentes sort írtam, amit aztán el is küldtem. Mert valóban nem tudhatom, hogy mi lehet a háttérben. Elindult valami, elindult a kommunikáció, ami biztos, hogy nem történt volna meg, vagy legalábbis nem így, ha az egész lavinát a nyakába zúdítom.
Nem minden panaszkodás „panaszkodás”. A kimondott, leírt szónak nagyon komoly ereje van akkor, ha megoldást, tisztánlátást keresünk. Gondoskodjunk róla, hogy nehéz időkben legyen valaki, aki csendben, ítéletmentesen, figyelve meghallgat minket, és hagyja, hogy a vihar kitörhessen, elsöpörjön mindent, és ha lecsillapodtunk, a tisztább megértés felé vezethez minket.
Kovács Kata írása
Kiemelt kép: Cliff Booth (Pexels.com
Gaalne aMunacsi Adrienne
2022/04/04 at 15:12
Minden szo igaz amit olvastam, naponta tapasztalom.