Lírai hiány

Nem tagadhatjuk, hogy a hiány, hol enyhébben, hol erősebben, de átszövi a hétköznapjainkat. Akár egy hiányolt személyre, tárgyra, érzésre vagy múltbéli történésre áhítozunk, számos lírai alkotás ábrázolja azt a hangulatvilágot, amely a hiány jelenségéhez köthető. A magazin által összeállított válogatásba foglalt költemények keserédes sorai segíthetnek megélni ezt a nehezen elhessegethető érzést, segíthetnek elmélyedni benne, hogy könnyebben feldolgozhassuk, megérthessük.

Csorba Győző: Hiány

Én tudom, hogy mi a hiány:
például nem fogom soha
érezni, hogy milyen, ha a
bal s jobb kéz egymáshoz talál.
S más mozdulat is, hány, de hány
vész már, míg meg sem lett, oda
s a fő mozdulat is maga,
az imáé: nekem talány.
Most bennem roppant lyuk szakadt,
támadt újfajta csonkaság,
de sejlik rajt a másik át,
s ez ád türelmet és erőt
elbírni a sérült jövőt,
mely végképp élő seb marad.

Lőrincz P. Gabriella: Fény-hiány

Nem három nap
az esztendő.
Itt néha
egy nap ezer
év.
A fekélyre
gyógyír nem
kapható.
Hazudik a rádió,
az újság,
csak papolnak
megváltó jelekről,
de sebet bekötözni
egy se’ tud.
Elfogyott pirosa
a vérnek,
a Tejút falakba
ütközött.
Csodában nem
hisz a gyermek,
a templomban senki
nem énekel.
Levetkezte színét
a tavasz,
az új kenyér nem hoz
reményt.
A gyomorkorgástól
nem halljuk az
Igét…
Az ablakon
fekete függöny
feszül,
és nem szivárog át
a fény.

Fodor András: Hiány

Ne higgyétek, hogy legenda csupán,
a tanterem padjában csakugyan
megtörtént, hogy két egymást kereső kéz,
az ujj, a bőr egymásra érző
felhámja közt, a pórusok lehellő
ájulatában, csontig villanó
szikrákkal oda-vissza lobbant
az őrült szerelem.
Olyat is láttam, amikor
két búcsuzó tenyér
kívül-belül a kocsi ablakához
szorulva egymásra tapadt,
s az elszakadni-nem-tudás
ötágu delejétől
megállt a mozduló világ, és
az elválasztó jég
olvadni látszott.
Belőletek hová tünt,
mivé zsibbadt az érintő teremtés?
Olyan csüggesztő nézni,
ahogy csak ültök egymás mellett,
feszültség nélkül,
mint akik már
mindent tudnak a lélek és test
villamos áramairól.

Csorba Győző: Csak a hiány

Kanyarogni nyugodt folyóként
nem tud már az emlékezet.
Vakondként, föld alá bujóként
itt-ott lyukakba kényszerül,
s kétséges, hogy mihez vezet,
mikor egy-egybe elmerül.
A közeli „hová”-t még őrzik,
mik „honnan” voltak legutóbb,
de ha messzebbre tekerőzik,
elárvult (s -árult?) posztokat
talál sűrűn, miket a pók
beszőtt, s a múlás fosztogat.
Óvakodjék! – Jobb általában
azt hinni: megy, ha kedve lesz,
s jön vissza két markát hibátlan
holmikkal kapkodván tele;
szeszélyei szerint szerez,
s nem kényszerűség jár vele.
Világ a múlt, de csonka-bonka.
Nemcsak apánk, anyánk sehol,
űr vár, s mily sokszor! míg jajongva
kutatnánk pártfogók után.
Szólunk, és nincs, ki visszaszól,
csak a hiány, csak a hiány.

Nagy László: Az örök hiány köszörűjén
József Attila 50. születésnapjára

Az örök hiány köszörűjén
tündökletesre élezett pengét
csókolják meg a hűségesek.
Műben az embert megünnepeljék.
Szép s veszedelmes igazságát
tudni kell egyre szerelmesebben
tövéből sír a csillagokig
árván a megcsalt szerelem s szellem.
Jaj annak, aki gyönyörűt vár,
szabad levegőt őrülten áhít:
szétdobálta a vonatkerék,
akár a gyöngyöt, szép csigolyáit.
Makacs fia a mosónőnek
nyurgán a semmi partjain állott
s amit ott vágyva fölfedezett:
magába ölte az újabb világot.
Cammog az idő, de a nemrég
halálba fekvő konok önkéntes
apánk lett s kíván több szerencsét
borzas kölykei önérzetéhez.
Azt üzeni hogy szeretni kell,
s bűvölő szája el sose halkul.
Szíved köré a szeretetért
ő a végtelent köti jutalmul.

Bella István: A hiány hét napja

Ma még tegnap van, ma még itt vagy,
holnap ma lesz, még el se mentél,
harmadnap: mért ment el, ha itthagy,
a negyedik nap eleven tél,
az ötödik késekben ázik,
a hatodik jég, de mintha égne,
hetedik: hiányzik, hiányzik, hiányzik.
És: itt van, itt van! Földön. Égen.