Létmagány – novella

Túri Levente novellája
Túri Levente_Létmagány

In memoriam G.K. (1985-2010)

Krisztián vagyok. 22 éves, 125 cm magas. Lágyékomnál pénisz gyanánt egy műanyag cső van kivezetve, ezért tudok állva pisilni. Lehetnék Krisztina is, az orvosokon múlott. Mikor megfogantam, apám részeg volt. Anyámnak azt javasolta a nőgyógyász, hogy vetesse el a magzatot, de ő ragaszkodott hozzám. Azt akarta, megszülessek, szeretett volna egy fiút.

Apám négyéves koromban, az alkoholelvonásba belehalt, kórházi ágyon delirált.

Szerelmes vagyok egy munkatársamba, Ritának hívják. Randira hívom. Sötét gondolatok zümmögnek egész nap a fejemben: biztosan nem jön el. Két órán át várok rá. Alkonyodik, a nap átfut a falakon, az árnyék egyre hűvösödik. A lankadt csönd lassan magához ölel. Kiábrándultság keserűségével, gyalog indulok haza a csillagok alatt. A legközelebbi telefonfülkéből felhívom, hangja forró, gyöngéd, a kíváncsiság varázsától, amint beleszól a kagylóba.

 — Rita vagyok, tessék.

 — Szia, Rita. Krisztián vagyok. Vártalak a parkban, nem jöttél?

Sóhaj szalad ki mellkasából, mondatával élesen belém szúr, húsomba vág.

 — Mi csupán barátok lehetünk, semmi több!

Égig csapó szenvedélyem a szerelem korbácsa dönti össze bennem. Sírásra álló szemmel meredek a földre, a járda repedezett betonelemeit bámulom. Udvariasan elköszönök tőle.

 — Holnap talizunk a gyárban. Szia. — köszönök el, nehéz szóval.

 — Ok, akkor holnap. Szia. — mondja trillázva.

Kegyetlen szavakkal leplezi irántam érzett sajnálatát. Szorongatom a kagylót, hátha mond még valamit, esetleg meggondolja magát, és… Halk kattogást hallok, bontotta a vonalat. Levágódom a földre, és ott vonaglok hangtalanul zokogva.

Ő mosolyog rám mindennap meleg tekintetével, ő az emberi boldogság, jóság és a mesebeli álom utolsó mentsvára.

Az arcom komolyabb, keményebb, mint más fiatal munkásé, szigort edzett az élet vonásaimba, a testi kimerültség nyugalmát. Jó volna egyszer megtudni, mit jelent: elégedetten élni, félelem, feszültség, hiányérzet nélkül. Felvett szerep és szégyellt kendőzés nélkül, kizárólag egy pazar élet adta gondokkal, hiszen én mások sikerét nem irigylem. Úgy szeretnék élni, hogy ne kelljen szégyenkeznem önmagam miatt.

Kihalt utcákon sétálok haza, a sors gúnyt űzött belőlem ma is.

 — Legjobb lenne, ha egyáltalán meg sem születek! — dünnyögöm, és újra itt folyik előttem, egyhangúságával kérkedve, az idő.

Felröppen fejem fölött a vágy fénytelen fehér madara. Hazaérve álomba zabálom magam. Éjféltájt felriadok, fél Doxepint veszek be, fújtatva elalszom.

Reggel hatra már a gyárban vagyok. A termelésvezetők lármáznak, mellüket verik, kivillan a foguk, a távolba mutogatnak. Szeretnék odamenni a Ritához, de ez a néhány lépés távolság most távoli világok roppant szakadékát löki kettőnk közé.

Bent a szereldében Anti barátom nappalos, belelát gondolataimba, vigasztal.

A kiemelt képet Hardy Anna készítette.

Túri Levente írása

hirdetés