A zacskó

"Olykor lelép az ösvényről, eltapos egy nagy trombitaszerű virágot. Észre sem veszi, de ha látná is, csak legyintene: majd nő másik!"

Az ember vonakodva bár, de lelép a járdáról, és a turistaösvényen folytatja tovább az útját. Nagyokat szippant a levegőből, érzi magában szétterjedni a jót. A szeme is nevet.

„Ezentúl egészségesen élek!” – megfogadta egyszer, nem is olyan rég, s lám: meg is tartja. Tanúbizonyságként készít magáról néhány fotót valamilyen furcsa bokor mellől, s már tölti is fel a világhálóra.

Micsoda jó dolgok ezek!

Aztán csak lépked tovább, lassan, bizonytalanul, maga sem tudja merre, hisz nem ismer ott semmit. Olykor lelép az ösvényről, eltapos egy nagy trombitaszerű virágot. Észre sem veszi, de ha látná is, csak legyintene: majd nő másik!

Menetel tovább a maga tempójában, majd megáll, szétnéz, óvakodik az ösvény mélyétől, fél, hogy eltéved. Egyik fa olyan, mint a másik, s azoknak nincs olyan oldala, ami ne lenne tele mohával.

Szerinte. Kétségbeesetten néz szét maga körül. Padot lát. Felvirul. „Kicsit pihenek” – gondolja, s megszaporázza lépteit, majd szuszogva rogy le a sokat próbált deszkákra. Szétnéz újra, hosszan, szinte megdicsőülve.

„Hát, ez a természet!”

Megéhezik. Széttárja csomagját, szendvicset vesz ki belőle. Eszik. Fogyaszt. Örökké, megállíthatatlanul.

A zacskót maga mellé teszi azzal a szándékkal, hogy abba gyűjti majd össze a szemetet, de szellő támad, messzire fújja a nylont. Az ember látja ezt, miközben rág, és sajnálkozva néz utána, de mire befejezi az étkezést, messzire kerül a zacskó.

Van az legalább három méter is. Nem megy utána.

A szemét is ott marad a padon, nincs mibe tenni. A zacskó magasra repül, talán a szabadságnak örül, de lehet, hogy csak az embert akarja elárulni. De az ember nem foglalkozik azzal már. Hozzászokott az efféle látványhoz.

„Hát, ez a természet!” – sóhajtozik egyre csak, majd még egyszer körülnéz, és elindul vissza a turistaúton. Érzi, ha siet, még eléri a következő buszt.

A zacskó is elindul a maga útján, ha már az ember egyszer csak elvágta béklyóit. Zúg a szélben, mint az őrült, közben rügyeket pattint le, bimbókat tör, szirmokat nyomorít. Majd fent akad egy fán, lobog, mint a zászló, hirdeti a gyarlóságot. A rozsdafarkú nem mer leszállni miatta a fészkére, kihűlnek a tojásai.

S a zacskó lobog tovább szüntelenül.

A vén szarka, aki sokat látott már, s szereti mindenbe beleütni a csőrét, odarepül, megszabadítja tőle a fát, viszi haza. Tetszik neki a csillogása, zörgése. Dicsősége az a hosszúfarkú madárnak. De nem sokat örülhet neki a pepita szárnyas, mert komisz a zacskó, betakarja hamarosan, és a madár élettelenül zuhan le az avarra.

Egy rókafi talál rájuk. Ügyetlen, még éppen csak elengedte az anyja csecsét, megörül a könnyen jött zsákmánynak. Tépi a szarkát, olyan éhes, tán még a tollat is megeszi. Nyúlik a hús, a kölyök tán morog is közben, dühétől észre sem veszi, hogy már a zacskóból falatozik. Úgy érzi, jóllakott, odébbáll, de a zacskó megüli a gyomrát, vaskos gombóccá aszalódik odabent. A kölyök azután sosem éhes. Legközelebb, amikor találkoznak, az anyja rá sem ismer. Csont és bőr a kölyök.

A zacskó másik fele eközben elszabadul a szarka csőréről, s meglovagolja a szelek szárnyait. Mintha nem is bánná, hogy így járt, még magasabbra repül. Onnan csapódik a tóba, de okos az a zacskó s bírós, mindent túlél.

Úszni is tud.

Apró halakat fog, amik összegyűlnek a sarkában. A halacskák viszik az árral, ahogy az erejükből telik, de aztán kimerülnek, s csak azután engedi el őket a zacskó. Úgy merülnek le a tó aljára, mint a kavicsok.

Aztán beleakad abba a zacskóba a gulipán ívelt csőre, nem tudja leszedni, odalesz hamar. Beleakad a teknősbéka lába, amit odaláncol egy víz alatti gyökérhez. Sokáig bírja a teknős, de egyszer elfogy a levegő, és azzal egyszeriben mindene odalesz.

Végül partra dobja a zacskót a sodrás, a szél felkapja megint, és az újra járja a maga táncát. Csak száll, zizeg, mintha az ördög bújt volna belé. Közben a nappalt váltja az éj, nyár a telet, birodalmak omlanak össze, és születnek újjá.

A zacskó túléli mindezt. S lépte nyomán, lassú ütemben sorvaszt a halál. 

Guti Csaba írása

Nyitókép: Pixabay

A novella az első Tudaton-pályázat harmadik helyezett műve lett irodalom kategóriában, „környezet” témakörben. A szöveget némi szerkesztéssel közöltük.

hirdetés

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük