Történetem 1976 tavaszán játszódik, csodás áprilisi zöldülésben, rügyfakasztó mosolyok kereszttüzében és égzengős förgetegekben.
Hosszú, átvonuló langy fuvallat sziporkázott, élvezte minden a tavaszt, a nyiladozó életet, a pubokból áradó dáridózajt, a kisbolt pulykafasírtrészlegének állandó izzását. Én jól menő agglegényéletet folytattam, annak áldásos hatásaitól nem mentesen, most is épp felpaprikázva értem haza, már-már gondolatban tárcsázva egyik exborzongatómat, mikor a kulcsom elakadt a zárban.
Felriadtam, mint kit szélütés ért. Hét éve és huszonnégy napja lakom e borzlyukat, de még véletlenképp sem fordult elő hasonló eset, kulcsom mindég engedelmeskedett. Most megzavarodva tekergettem zárhüvelyében, egyre idegesebben a fránya kulcsot, mindhiába.
Vad agyalásba kezdtem, mi változhatott reggel óta, hacsak nem a hőmérséklet, mely vadul cikázott tizenkettő és huszonhárom fok között, önkényuralmilag. De ezt nem tekintettem releváns oknak, főleg kulcsfordulás szempontjából. Hirtelen ötlettől tuningolva átcsergettem fiatal nászutas szomszédaimhoz egy kis gépzsírért, hátha az megoldja a frissen felmerült problémámat.
Hosszas csengetésre nagy zihálva ki is nyitották az ajtót, enyhe savmarással a tekintetükben, hogy én most éppen őket „egészségügyi sétájukban” zavartam meg, de most már hozakodjak elő jelentkezésem látható okával; remélik, megérte a fáradságot.
– Nem nyílik az ajtóm… – nyekegtem zavarodottan, szememet lesütve, mert nem tudtam hirtelen mit kezdeni a túl sok információval, no meg akaratlan indiszkrécióm nyomasztó tudatával.
– És mi ebben a mi szerepünk? Tán csak nem azt is mi rontottuk el, mint láthatóan hangulatát? – nevetett a kipirult Aranka, a friss ara.
– Csak segítségüket kérném… egy kis gépzsír, ha akadna…
– Persze, hozz neki, Jenő, ne lógassa itt fülét-farkát! – kuncogott a kis hamis.
Meg is kaptam, és elszenvedett kínos szituációmtól leverten be is kentem mérgesen azt a lusta kulcsot, majd a zárat is, de csak nem segített.
– Az istenfáját, lópikuláját neki! – dörmögtem visszafojtottan, de vad indulattól remegve.
Leültem ajtóm elé, és mérgemben újragondolni kezdtem helyzetem, s közben olvasgatni kezdtem a lábtörlőre kidobott tegnapi lapot, vérnyomásom csökkentésére.
Éppen belemerültem, mikor kattant a zár – vagyis valami kétségkívüli neszt hallottam, s felpattantam, hallgatózva. Isteni sugallatra még egyszer nekirugaszkodtam feladatomnak, s lám, az ajtó engedett, kinyílt.
– Nem értem… – morfondíroztam, mikor a villanyt felkattintva földbe gyökerezett a lábam.
A nappalim kellős közepén jól kivehetően csótányok és efféle élősködők sorakoztak; meg mernék rá esküdni, hogy majdhogynem szabályos kör alakzatban.
– Már bejöhet, a bogárlakógyűlés véget ért! – szólt felém a legtermetesebb szelvényezett testű parazita.
Azt hiszem, fordult egyet velem a világ, mert elsötétült minden, s aléltan huppantam a földre.
Már este volt, mikor magamhoz tértem, s arcomhoz kaptam, mert mintha mászott volna ott valami, vagy valaki, mondom ezt most már a történtek ismeretének tükrében.
– Na, végre magához tért! Elnézést a kellemetlenségekért, uram, de be kell látnia, egy lakógyűlés sokszor bizalmas elemeket tartalmaz, melyek avatatlan füleknek nem valók! –
S tenyeremet szétnyitva ismét az előbb említett szelvényezett csótánnyal találtam szembe magam, s meg mernék esküdni rá, hogy még zakó is volt rajta.
Ez tette be a kiskaput; ismét kútmély álomba merültem.
– Jó az alvókája – keltem most már egy tagadhatatlanul női hangra.
– Ő Aranka, a feleségem. Hátha tőle nem traumatizálódik annyira – magyarázta a frakkos.
– Üdvözlet, Háziúr. – rebegte felém Aranka, a nőstény csótány.
– Kik maguk, és mit akarnak a házamban?
– Házában, ember? Ezt a legjobb indulattal is kis garzonnak nevezheti, azonkívül mi jóval régebben itt vagyunk, mint maga! Mit képzel? – nevetett főhősünk, Pol Oszkár, becsületes néven ugyanis rögtön bemutatkozott.
– Tegnap a kelleténél előbb érkezett haza 6 perccel, ezért vettek ily váratlan fordulatot az események… Évek óta olajozottan működik a rendszer, de ennek egyszer be kellett következnie. Semmi baj, mi úgyis társbérlők vagyunk, tekintsük egymást egyfajta… háziállatnak!
Egy fiatal poloska felnevetett.
– Hogyan? – kérdeztem. – Maguk már régóta itt vannak?
– Igen, sőt mi sem voltunk elragadtatva, hogy a lakást másnak is kiadták, de aztán úgy döntöttünk, nem vagyunk mi irigy népség, no meg kosztért-kvártélyért megtűrtük magát – főleg az ementáliját szeretjük, meg a sütőtöklevesét! Remélem, együtt tudunk eztán is működni, csak tartsa be házi szabályainkat.
– És… mégis, mik lennének azok? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Most, hogy akaratlanul is belelátott bogártársadalmunkba, először is titoktartás kötelezi, nos meg aztán most már be kell mutatkoznia, kölcsönösen, ezt egy welcome drinkkel meg is ejthetnénk.
– Hatkor a hallban! – Azzal elvonult a furcsa pár.
Így kezdődött furcsa történetem, melynek korántsem értem még a végére.
Meg is jelentem hatkor a hallban, nem is igen volt más választásom, mert gyötrő kíváncsiságom nem engedte volna a témát elhajítani, már csak azért sem, mert hiábavalóan győzködtem magamat arról, hogy ez az egész csak képzelgés, vad fixa idea. Bogár lakótársaim ezt be is bizonyították. A fogadásra – ha szabad így neveznem a terített asztalkák látványát – mindennemű rongyrázás nélkül, házipapucsomban és köntösömben mentem, mintegy tudat alatt hetvenkedve prioritástudatommal; az ember mégiscsak az evolúciós létra csúcsfoka. Újdonsült „barátaim” tapsszerű zsizsegéssel fogadtak, és saját borommal kínáltak, saját kupakomból.
– No kérem, mösziő, Ön most már pertut ivott a legrelevánsabb csótánnyal, akit valaha ismerhet, így nem ártana tisztáznunk eljövendő életünk közös szegmenseit… – érvelt a frakkos.
– Nem lesznek ilyenek, ha rajtam múlik… – fogalmaztam nyersen. – Kerüljük el egymást barátilag, ahol lehet. Nézzék, én szemet hunyok e szégyenteljes szimbiózis felett – már csak eltökélt állatvédőként is –, de semmiképp nem szeretném ezt publikussá tenni, kérem, nekem barátaim vannak, sőt mi több, alkalmi flörtjeim, és ezeknek nem kedveznének az újdonsült tények, miszerint itt évek óta bogárparadicsom működik…
– Eltalálta! – kiáltott Aranka, és finoman invitálva körbevezetett kolóniájukon, legnagyobb megdöbbenésemre a saját hálószobámba.
– Ez itt az óvoda! Épp az Ön ágya alatt helyezkedik el, érthetően nemzetbiztonsági okokból, ide nem fúj be a szél, és nem éri vész apró kicsinyeinket, ezt Ön is beláthatja!
Aztán a küszöbömön koppintott kettőt, és kinyílt egy titkos ajtóféle, mely egész hemzsegő százlábúmiliőt tárt fel felfordult gyomrom előtt.
– Ezek a mi állandó fehérjeforrásaink, legjobbak élve elfogyasztva, ezért tenyésztjük őket ridegtartással, itt!
Azt már rezignált empátiával vettem tudomásul, hogy a csótánylakótelep és játszóövezet egyenesen a fürdőszobámban van, a mosógép mögött – ide ugyanis nem jut be macska, vagy akár egér sem…
– Mi, azt hiszem, mindent feltártunk Ön előtt. És akkor most kérem, itt írja alá…
És egy papirost tettek elém.
– De mit, kérem?
– Hát, közös etikai kódexünket, mely segíti majd a virágzó együttműködést!
– És mit tartalmaz? Én… nem ismerem az önök írásképét, ez nekem érthetetlen!
A frakkos segítőkészen azonnali felolvasásba kezdett:
– Első pont: Titoktartási kötelezettség az imént látottak és hallottak felől, fejvesztés terhe mellett! Második pont: Heti egyszeri takarítás, szigorúan környezetbarát szerekkel, és az ismert területeket gondosan kifelejtve! Harmadik pont: A kiegyensúlyozott fehérjebevitelt elősegítendő állandó sajtkészlet a hűtő alsó polcán! ÉS VÉGÜL: HETI EGY TÁRSAS ÉRINTKEZÉS, AZAZ KÖZÖS REKREÁCIÓ A JÓ SZOMSZÉDI VISZONY FENNTARTÁSÁHOZ. ENNYI.
– Ennyi? De hiszen ez… szabályos diktatúra!
– Hát kérem, az élet szabályok nélkül, ugye, nem megy! Holnap várjuk írásos nyilatkozatát! Alászolgája! – És elvonultak.
Azóta együtt élek ezekkel az eszes kis lényekkel, mit mondjak, egészen jól kijövünk, valójában észre sem veszem őket, ám hetente egyszer kártyapartizunk, és néha még a kiscsótányokra is vigyázok, és hagyom, hogy kacagva ugrándozzanak az ágyamon, baj még nem volt belőle. S be kell vallanom, néha fojtogató magánytudatom is megszűnni látszik, főleg a főnök lánya közelében, mit ne mondjak, elragadó kis teremtés, valódi tekintettel…
Néha bogaramnak szólítom, és ő tűri.
Azt hiszem, jövő héten elhívom teázni.
Szerző: Kasza Kriszta
Kiemelt kép: RHJ (istockphoto.com)
