– Ebből elég! Mikor veszed már észre, hogy én is emberből vagyok, ugyanúgy vannak szükségleteim és érzéseim, akárcsak neked?! – csattant fel a semmiből Annabella. A hangulat egy szempillantás alatt vált olyan fagyossá, mint a limonádéjában lebegő jégkockák, amiket félig átázott papír szívószálával idestova egy órája kevergetett türelmetlenül jobbra-balra. A csuda vigye el! Ez a lötty már ihatatlan!
Helga kezében megállt a kávéscsésze, félúton a szája és az asztal közt.
– Mi a fészkes fene ütött beléd? Kedélyesen beszélgettünk, ahogy mindig – pislogott értetlenkedve.
– Sajnálom, hogy így kikeltem magamból, ráadásul pont akkor, amikor amúgy sem vagy jó passzban – szabadkozott Annabella. – Régóta gyűlik bennem a ki nem mondott feszültség, de tudom, sosem lesz megfelelő az időzítés, hogy szóvá tegyem, mennyire zavar ez az egész.
– Kedélyesen beszélgettünk? Na, ne röhögtess! Ez inkább monológ volt, te beszéltél, én pedig figyelmesen hallgattalak, és reagáltam arra, amit mesélsz. Bőszen bólogattam. Minden találkozásunkkor vártam, hogy párbeszédet folytassunk, hogy azt érezzem, te is kíváncsi vagy rám, „mert velem is történnek ám dolgok”, de sosem hagytál szóhoz jutni! Elköszönéskor meg foghegyről odavetetted: „Majd legközelebb beszéljünk rólad is!” Hát persze…
– Jól érzékelem, hogy nagyon dühös vagy rám? – húzta fel gúnyosan a szemöldökét Helga, miközben igyekezett kipuhatolni, hányadán állnak.
– De még mennyire! Rohadtul haragszom rád! Nem akarok több időt fecsérelni a barátságunkra! Ha jobban belegondolok, ez nem is barátság, hiszen nem kölcsönös. Nem vagyok a terapeutád!
Annabella tükörsima homloka hirtelen ráncba borult, teljesen elfelhősödött az ábrázata. A nő, akit a környezete a higgadtság és mérhetetlen nyugalom mintaképeként ismert, egyszer csak felrobbant, mint egy kukta.
– Ez egyáltalán nem vall rád! Te nem szoktál így viselkedni!

Helga számára a vele szemben ülő Annabella most először meglehetősen idegennek tűnt. Ingerülten hörpintette fel a csésze alján maradt feketét, majd egy lendületes mozdulattal a tálcára tette a poharat.
– Hallgatlak! – adta barátnője tudtára egy grimasz kíséretében, hogy nagyon is jelen van.
– Igazad van, nem szoktam így viselkedni, de belülről felőröl, hogy sosem álltam ki magamért igazán. Nem mondtam nemet, ha valamihez abszolút nem fűlött a fogam, nem képviseltem az érdekeimet, nem húztam meg a határaimat.
– Ha már itt tartunk, én is közölnék veled valamit.
Annabella ijedten kapta fel a fejét. Vajon mi az, ami Helgából kikívánkozik? Ezek szerint ő sem fejezte ki a sérelmeit, amiket vele kapcsolatban megélt az évek során?
– Sokszor úgy kezelsz, mintha egy neveletlen, önző gyerek lennék. Pedig nem vagyok az! Felnőtt ember vagyok, és nem vagy az anyám! Nincs szükségem arra, hogy kioktass, hogy megmondd, hogyan kellene cselekednem!
– Pontosan mire gondolsz? Arra, ahogy a határaimat próbálom védeni, amikor csaknem három és fél órája lógunk a telefonon, és levegővétel nélkül panaszkodsz? Elismerem, tényleg elég esetlenül jelzem, hogy már valahol máshol kellene lennem, vagy csak tenni szeretném a dolgomat. Még tanulom, hogyan csinálhatnám másként, bár tisztában vagyok vele, hogy ez nem mentség – egy szégyenteljes pír jelent meg az arcán, ugyanakkor ambivalens érzések kerítették hatalmukba, mivel jó párszor előfordult, hogy Helga énközpontúsága megmutatkozott egy-egy szituációban.
– Emlékszel, amikor beültünk abba a puccos kávéházba, az Éber álomba? Nem akartam odamenni, de tudtam, hogy te nagyon szeretnél, ezért beadtam a derekam. Aztán pánikrohamot kaptam, és hónapokig ostoroztam magam, amikor újra és újra előkerült a téma, mennyire kínos volt neked, ahogy kirohantam. Máig a fülemben csengenek a szavaid: „Ha tudtam volna, hogy nem ott fogyasztjuk el, amit rendeltünk, be sem tettem volna a lábamat arra a drága helyre.” Az nem is érdekelt, én mit éltem át ott és akkor! Hidd el, nekem is totál ciki volt, és sokáig velem maradt az élmény! Hónapokig gyötört a lelkiismeret-furdalás, hogy elrontottam az örömödet. Belátom, az én hibám. Annyira meg akartam felelni mindenkinek, téged is beleértve, hogy némán kuksoltam a sarokban, és alkalmazkodtam hozzád, csak el ne veszítsem a szeretetedet.
– Tudod, erősen elbizonytalanodtam, van-e még jövője a kapcsolatunknak, ha ennyire nem érzed, hogy fontos szerepet töltesz be az életemben. Khm, töltöttél – hebegte zavartan Helga.
– A két fül szerepét? – nevetett fel Annabella a helyzet abszurditásán, de képtelen volt tovább leplezni szomorúságát és csalódottságát. À, mindegy is!
– Jobb lenne, ha szüneteltetnénk a barátságunkat! – vágott vissza duzzogva Helga.
– Szerintem meg tegyünk pontot a végére. Látom, egyáltalán nem érted, amit mondok, meglehet, hogy nem is akarod érteni. A kapcsolatunk egyoldalú. Nem hiszek abban, hogy ezt helyre tudjuk hozni – kontrázott rá dacosan Annabella.
– Hát, akkor hagyjuk, szia, minden jót! – intett búcsút pikírt hangnemben Helga egykori lelki társának.
– Minden jót! – válaszolta Annabella, fél lábbal a küszöbön állva. Szélsebesen felkapta málnaszínű farmerdzsekijét, és nehéz szívvel, de a megkönnyebbülés reményében lépett ki a tavaszi napsütésbe.
Mészáros Eszter novellája
A novella második része hamarosan a Tudaton magazinban.
Kiemelt kép: Andrea Piacquadio