Csengeri Viktorina a legtisztább forrásból nyeri inspirációját művészeti alkotásaihoz: a természetből. A Dunakanyar szőke lakója kutyájával, Zeldával barangolva kapcsolódik ahhoz az ősi, bennünk élő ösztöntudáshoz, amellyel rákapcsolódhat az egészre, a minket is magában foglaló természeti világra. Vikivel beszélgettünk saját történetéről, az őt motiváló dinamikákról és a soron következő, november 6-án kezdődő kiállításáról, amely Az erdő lelke címet viseli.
S. D. G.: Alkotóként mit képviselsz?
Cs. V.: Számomra nagyon nehéz ebben a folyamatosan pörgő világban helytállni, hiszen nagyon rövid idő alatt kellene, úgymond, sok emberhez eljuttatnom a rajzaimat, vagy egyáltalán, felkelteni az érdeklődésüket. Ez igazán nagy kihívás, de az elmúlt évek során, amit aktívabban alkotással töltök, már kialakult a saját rajzstílusom. Olyan alkotó vagyok, aki az erdő mellett éldegél, s megbabonázza őt a természet minden apró, kis részlete. Ezt az élményt próbálom megjeleníteni, miközben egy képzeletbeli világot is felépítek erdei léleklényekkel és spirálisan körbetekeredő fákkal vagy épp somolygó hegyekkel.
S. D. G.: Mit jelent számodra az alkotás, milyen önkifejezési formáid vannak?
Cs. V.: Az alkotás nekem mindenképpen olyan, mint az otthon élménye – legyen hobbi vagy hivatás. Ez egy biztos pont, ahova bármikor visszatérhetek, kikapcsol és feltölt. Ahogyan az ember hangulata változik, úgy természetesen nekem is sokszor változik, hogy milyen intenzitással és lelkesedéssel tudok belefolyni egy-egy rajzomba, de mindenképpen szerves része a hétköznapjaimnak, szinte már ezzel kelek és fekszek mindennap.
Érdekes megtapasztalni a saját életemben is, hogy amikor kevésbé vagyok harmóniában önmagammal: olyankor döcögősebben megy a rajzolás is, vagy legalábbis nehezebb elkezdeni. Az ötletelés része és a vázlatok készítése a legimpulzívabb számomra. Ezt követően teljesen meditatív állapotba kerülök, ahogyan az organikus vonalhúzásaimban elveszek, a végére pedig teljesen kisimulok érzelmileg, ha lehet így fogalmazni.
S. D. G.: Annak idején egy művészeti klubban ismerkedtünk meg, de nem tudtuk kellően megismerni egymást. Hol fejlesztetted magad eddig, hol tartasz most az úton? Hogy látod, kell-e a kifinomult alkotáshoz konkrét képzés? Vagy még pontosabban: mi kell hozzá?
Cs. V.: Úgy közel nyolc éve még nagyban az egyetemre jártam, ahol design- és művészetelméletet tanultam alapszakon. Habár oda is úgy kerültem, hogy egyébként a fotográfiára szerettem volna jelentkezni, de nem volt hozzá elég merszem, így az utolsó pillanatban visszafordultam a felvételiről. Őszintén, nem bántam meg, mert a művészetelmélet is érdekelt, s hasznosnak érzem, amiket ott megtanultam – de mindig is hiányzott az alkotás a temérdek elméleti tudás mellett.
Gyerekként is a bátyámmal saját fantasy-képregényeket készítettünk a háziállataink főszereplésével, különböző szuperhősképességekkel felruházva őket. Aztán édesapám egy fényképezőgépet adott a kezembe kb. 16 éves koromban, onnantól pedig, azt hiszem, már-már egyenes út vezetett oda, ahol most tartok.
A művészet mellett nagyon érdekel a pszichológia, s ennek hatására végeztem még el a MOME-n pár éve egy művészetterápia /művészettel nevelés elnevezésű, felsőfokú képzést. Mindenképpen az a célom, hogy ezzel is foglalkozzak itt, a Dunakanyarban, ahova két éve költöztem ki, de még egyengetem ezt a szálat az életemben.
Jelenleg egy alapfokú gombásztanfolyamon tanulok. Varázslatosnak gondolom ezeket az élőlényeket, s mindent meg szeretnék róluk tanulni, és mélyebben megismerni őket. Egy ideje a fejemben él egy művészeti projekt, aminek a főszereplői a gombák és a gyógynövények – de többet nem árulhatok el… Remélem, legkésőbb tél végére sikerül megvalósítanom ezt.
Szerintem egyébként hasznos, ha az alkotást valamilyen tanfolyamon, egyetemen, különórákon fejleszti az ember. Természetesen látunk magunk körül ezer meg egy esetet, amikor minden képzettség nélkül valaki őstehetség, de én például egyáltalán nem vagyok az, még ha kishitűnek is hangozhat ez a mondat. Rengeteg hiányosságom van, főképp az anatómiában és a térbeli ábrázolásban, illetve a digitális alkotásban is (ez utóbbiba körülbelül egy éve kezdtem bele). Emiatt minden egyes nap sok időt szánok arra, hogy ezeket fejlesszem – korábban valamilyen képzésen, most a pandémia meg a vidéki élet miatt ideiglenesen online, de remélhetőleg ez is változik a közeljövőben.
S. D. G.: Az volt az első benyomásom az alkotásaiddal kapcsolatban, hogy te a „természet gyermeke” vagy, tehát keresed a természetet, visszamész az alapokhoz. Közel járok, vagy mellélőttem?
Cs. V.: Nagyon örülök, hogy ezt mondod, hihetetlenül jólesik, ha az alkotásaim ilyen érzést keltenek másokban. Születésemtől egészen 26 éves koromig Budapesten éltem, abból is majd’ öt évet teljesen a belvárosban, a Kálvin téren. Most már nagyon idegen számomra Budapest, akkor mégis nagyon jó volt a sűrűjében pezsegni, főképp a Kálvin tér, Astoria és a Bartók Béla út környékén. Rengeteget írtam akkoriban, különböző verseket, no meg persze sokat rajzoltam, de valahogy azért az az otthonérzés sosem alakult ki bennem. Évekig terveztem, hogy „na majd egyszer itt fogok élni a Dunakanyarban”.
Végül két éve ezt sikerült megvalósítanom, hála a családom támogatásának is. Az erdő szinte itt van mellettem – ez sok örömmel, de egyben sok lemondással is jár – de temérdek ihletet merítek már abból is, hogy Zeldát, a kutyusomat elviszem sétálni a természetbe. Igyekszem ezeket az élményeimet átvinni az alkotásaimba, s valahogy mindenki számára közelebb hozni kicsit a Földanyát és annak csodáit.
S. D. G.: Mennyire tartod fontosnak a nőiséged az alkotásban? Miként viszonyulsz ehhez a kérdéskörhöz?
Cs. V.: Az utóbbi időszakban nagyon érdekel a nőiségemmel való foglalkozás, s talán ez sokszor vissza is köszön az alkotásaimban. Nemrég olvastam el a Farkasokkal futó asszonyok című könyvet, mellette megszállottja vagyok különböző népek meséinek is. Valahogy úgy tudnám megfogalmazni, hogy nagyon érdekel a nők és a természet ősi kapcsolata.
Mindezek mellett több női közösségnek is a tagja vagyok, sok kedves barátnőmmel együtt. Külön öröm lenne számomra a művészetterápiás képzésben tanultakat workshopok formájában női körökbe vinni. Az ilyen közös alkotás egészen felemelő érzés, talán szavakkal nem is tudnám leírni.
S. D. G.: Sokan azonosulnak azzal az elképzeléssel, hogy az élet is művészet. Te ezt hogy látod?
Cs. V.: Talán én megfordítnám ezt a mondatot, s úgy írnám le, hogy a művészet (maga) az élet. Sokszor észre sem vesszük, hogy anélkül mennyire szürkék és egyhangúak lennének a napjaink. Gondolj csak bele, milyen lenne az élet filmek, zenék, irodalom, tánc és színház nélkül! Hisz ezek mind-mind a művészet részei, s a listát még folytathatnám.
Mindenkinek más-más intenzitással hálózza be a hétköznapjait, de például én el se tudnám képzelni nélküle az életemet.
Az életünk is lehet egy bizonyos nézőpontból művészet, de az utóbbiban pont az a varázslatos, hogy túlnyúlik az itt töltött éveinken, és maradandó.
Sőt, minden egyes emberben más-más életre is tud kelni, például egy rajz – hiszen nem biztos, hogy neked ugyanazt jelenti egy kép, mint nekem. Ez egészen csodás dolog, nem?!
S. D. G.: Van-e domináns médiumod, és ha igen, melyik, miért?
Cs. V.: Őszintén, nehéz választanom akár egyet is, amit dominánsnak mondhatnék. De talán a fakorongok. Azért szeretem ezt az alkotófelületet, mert nem szabályos forma, s így nagyobb szabadságot érzek, miközben festhetek rá. Hasonló ok miatt szeretem például a körvásznat is, szemben a szögletessel, mert a kör valahogy nem szab éles határokat az alkotásomban, s ez hihetetlenül meg tud nyugtatni. A fakorongokhoz visszatérve, ez a felület akarva-akaratlanul hozzáad a természetközeli élményhez: például az illata. Ha valaki annyira szereti a fák illatát, mint én, az tudja, miről beszélek.
S. D. G.: Hogyan találsz inspirációra?
Cs. V.: A rajzaimhoz inkább az offline térben, tehát a természetben, az erdőben sétálva szeretek inspirációkat gyűjteni, vagy amikor könyvet olvasok, mert megszállottan szeretem a fantasyregényeket. De persze hazudnék, ha azt mondanám, nincsen bekövetve egy csomó kortárs művész az Instagram- vagy a Pinterest-profilomon. Ott azonban, néha elkap a bőség zavara, és ez az alapból is sokszor szétszórt fejemnek nem igazán tesz jót.
Amikor egyedül túrázok az erdőben, akkor sokkal jobban le tudnak tisztulni a gondolataim, és teret adnak az ötleteknek. Egy ilyen bandukolás során született meg az erdei léleklények projektem is, ami a következő kiállításom anyagát fogja képezni. Emellett – mert azért szoktam ingázni hetente párszor a belváros és a Dunakanyar között – a vonaton, miközben zenét hallgatok, akkor szoktak igazán jó ötleteim támadni. Ezeket igyekszem rögtön lerajzolni, ezért amióta lett digitális rajztáblám, sosem indulok el nélküle.
S. D. G.: Ha valaki most 15 éves, meg nem értett kamasz egy vidéki településen, miként hihet abban, hogy egy nap művész lehet belőle? Mi kell az álmokon túl, milyen tudatos lépésekre van szükség?
Cs. V.: Egy most tinédzseréveit töltő fiatalnak azt tudnám mondani, hogy sose söpörje a szőnyeg alá, ami őt boldoggá teszi. Maradjon mindig lelkes és kitartó, mert talán ezek a legfontosabbak. Emlékszem, az érettségi környékén én is rengeteg fura tekintetet kaptam az elitgimnáziumban, ahova jártam, amikor nem az orvosira vagy a közgazdász szakra adtam be a felvételi jelentkezésemet. Utólag azonban ezek az emlékek is elhalványulnak, s az a fontos, hogy végül is nem bántam meg, hogy így tettem. Szóval mindenképp bátornak kell lenni, megtenni ezeket a lépéseket – aztán az egyetemen vagy más tanfolyamokon meg olyan barátokra lehet lelni, akiknek hasonló az érdeklődése. Például én nem is tudom, hol lennék a barátaim nélkül, akiket a felsőoktatásban ismertem meg, illetve azok nélkül a tanárok nélkül, akiktől rengeteg mindent tudtam tanulni.
Ami engem folyamatosan előrevisz, és ami hajt, hogy kifejezzem önmagam, és ábrázoljam a körülöttem található világot, ahogy én megélem. Ha ezek a rajzaim meg tudnak szólítani néhány embert, akkor hatalmas öröm tölt el. De több lábon állok most is, ahogy korábban szintén: vendéglátásban dolgozom már közel tíz éve, mellette ugye itt van még a művészetelmélet és a művészetterápia. Természetesen én lennék a világ legboldogabb embere, ha valamikor ezt teljesen főállásban tudnám csinálni, de nem szomorít el a jelenlegi helyzetem sem, sőt.
S. D. G.: Milyen irányok vonzanak manapság, milyen célokat látsz magad előtt magánemberként és művészként? Ezek hogy függnek össze?
Cs. V.: Mivel az ősz a kedvenc évszakom, így ilyenkor szokott születni a legtöbb ötlet a fejemben. Nem meglepő módon, ez idén sincs másképp. Már három-négy kiállításom van tervben: lesz a Dunakanyarban és Budapesten egyaránt. Őszintén, emiatt vagyok a legizgatottabb. A legutóbbi egyéni kiállításom két éve volt a pandémia miatt, így már nagyon vártam a lehetőséget, hogy újból felkerülhessenek egy közösségi tér vagy kávézó falára a rajzaim.
A magánéleti céljaim az alkotással kapcsolatos terveimmel eléggé összefonódnak, hiszen mindenképp szeretnék itt, Verőce környékén alkotóközösségekben tevékenykedni, workshopokat tartani vagy erdei-alkotós sétákat szervezni gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Eddig csak fesztiválokon volt lehetőségem erre, de most már egyre jobban érik ez a gyümölcs is. Van egy kedves barátném, aki Norvégiában él, ő váltig állítja, hogy bele kellene kezdenem egy YouTube-csatorna készítésébe, de még nem érzem hozzá a kellő affinitást. Aztán ki tudja, mibe kezdek bele pár hónap múlva, de a social media ezen oldalával még igen meg kell barátkoznom.
Amióta kint élek a kiskutyámmal az erdőhöz közel, elég sok kérdést kapok; milyen az élet, és hogyan oldom meg ennek a nehézségeit. Ilyenkor én is úgy gondolom, szívesen osztanám meg a tapasztalataimat, akár a kis rajzaimmal illusztrálva. S ha már egy embernek is tudok ezzel segíteni, akkor mindenképp megéri belekezdeni.
Amivel mindenképp szeretnék még foglalkozni az alkotásaimban, az a természetvédelem és a környezetünk megóvása. Már az erdei léleklények rajzaim is egy utat jelentenek ehhez, mert rengeteg ember küldött nekem saját fényképet, amiket kirándulások és utazások során készítettek. Ez azt jelenti, hogy ott voltak, és átélték annak a helynek a szépségét.
Az pedig külön kedves számomra, hogy a kedvenc erdei zugaikba rajzolhattam meg a lélekállatkáikat. Ezekből a digitális alkotásaimból látható majd egy válogatás Az erdő lelke néven, a verőcei Pipitér Portában november 6-ától egészen egy hónapon át. Remélem, ott találkozunk!
Tudj meg többet Viktorináról, nézegess tőle további képeket!
Facebook: Csengeri Viktorina
Instagram: csengerinart
Az interjúhoz használt képek Csengeri Viktorina birtokában állnak.
