Dóra csak az apró erdei tündért követte, ami a fák között szaladt – mint annak idején az ősmagyarok a csodaszarvast –, hátha valamilyen varázslatos vidékre vezeti. Sokat olvasott erről, és nagyon tetszett neki ez a történet. Többször figyelmeztették, hogy ne kódorogjon el az erdőben, de erről akkor megfeledkezett. Letért az ösvényről és beljebb gázolt a sűrűbe, miközben a torkában növekedett a gombóc.
Tudta, hogy nem szabadna továbbmennie, mégis megtette. Nem akarta szem elől téveszteni a mesebeli lényt. Nem volt már gyermek, mégis egyre jobban félt, pedig tudta, hogy nem leselkedik rá veszély. Lassított a léptein, és lopva a háta mögé pillantott. Még emlékezett rá, merről jött, még látta, hol tért le a csapásról.
A tündér megtorpant egy tövises bokor előtt, és tétován felé fordult. Mintha érezte volna, hogy ő is fél továbbmenni. Azonban nem álldogált sokat, lendületet vett, és könnyedén átugrotta az akadályt. Nem volt mit tenni, követnie kellett. Mégis hányan kergethetnek tündéreket a Mátrában?
Ahogy beljebb és beljebb merészkedett a rengetegbe, azt vette észre, hogy egyre szabadabbnak érzi magát. Minden lépéssel enyhült a félelme, izgatott volt.
Csak a tündérke szárnyas alakját figyelte, ami újra és újra felbukkant, éppen csak egy pillanatra.
– Várj! – kiáltott utána. – Ne olyan gyorsan!
A tündér válaszul csak kuncogott egyet, és huncutkodva szökkent még távolabb. Miért is hallgatott volna rá? Hát kitartóan futott utána: kaptatott felfelé az emelkedőkön, kerülgette a fatörzseket, az ágakat, gödröket. Hiába fáradozott, mindig, amikor már csak karnyújtásnyira volt tőle, vidáman kacagott, és tovaszökkent.
– Hová mész? – kérdezte tőle, de nem érkezett válasz. – Állj meg egy kicsit! – kérte, de ő csak ment, ment előre, fáradhatatlanul vezette valahová. A kaland folytatódott, és ha már idáig eljött, nem akart lemaradni.
Végtére is rettenthetetlen erdőjáró volt, és esze ágában sem volt feladni az üldözést. Semmiképp nem veszíthette el a fogócskát.
Fájt a lába a megerőltetéstől, de tovább lépkedett, szaporán, felfelé. Hosszú ideig szaladt még a tündér nyomában, csodálta a fürgeségét, az erejét. Aztán amikor már végképp nem bírta, megtorpant. Csak egy kicsit, amíg kifújja magát. De a tündér nem állt meg, eltűnt a zöldben.
Megint hátrapillantott, és hirtelen nagyon megijedt. Már semmi sem volt ismerős körülötte. Az erdő hangjai, a neszezés, a recsegő ágak most félelmetesek voltak.
Mindenhonnan csak fák néztek vissza rá. Odafentről a napsugarak ezerféle árnyékot vetettek, ahogy átsütöttek a magas lombokon. És akkor nagyon kicsinek érezte magát – teljesen elveszettnek. Hogy fog visszatalálni az ösvényre?
Véget kellett vetnie a játéknak. A mesebeli rengeteg átlagos erdővé, míg a varázslatos tündér egy kislánnyá változott. Dóra pedig, a bátor kalandor, megint egyszerűen a nővére lett.
– Ági, gyere vissza! – szólt oda a húgának. – Túl messzire mész! Amúgy is elfáradtam. Te nyertél, jó? – kérlelte. Hosszú pillanatok teltek el, de nem válaszolt, nem bukkant elő egyik fa mögül sem. – Ági, hol vagy?
Azt hitte, elveszítette, és szörnyű rossz érzés kerítette hatalmába. Görcsbe rándult a gyomra. Neki kellett vigyáznia rá! Ha eltűnik, az egyedül az ő hibája!
– Gyere Dóri, nézd, milyen szép! – hallotta meg végre a hangját, és nagyon megkönnyebbült. – Itt, fent! – integetett neki egy meredek dombtetőről. Rögtön utánamászott, négykézláb tudott csak felkapaszkodni.
Gyönyörű kilátás tárult a szeme elé. Az egész völgyet beláthatták onnan: a fák sokasága és a ragyogó nap tényleg varázslatos volt. Szorosan átölelte kishúgát, és még sokáig elnézték a messze nyúló, zöldellő erdőt, mielőtt visszaindultak.
Mindig eszébe jut ez az emlék, amikor erre jár, pedig nagyon régen történt. Azóta már felnőttek. Gyakran meglátogatták a titkos kilátójukat. Egészen a tavaly történt balesetig. Amikor tényleg elveszítette.
Dóra felmászott a dombtetőre, és meggyújtott egy mécsest. Lekuporodott mellé a földre, és megcsodálta a kilátást.
– Remélem, te is látod – mondta, és elmosolyodott.
György Ákos novellája
A kiemelt kép és a cikk végén szereplő illusztráció Kollár-Tóth Zsuzsanna alkotása.
Pigniczki Ágnes
2022/01/06 at 21:39
Csodálatos mese. Mesés történet. Egészen az „Egészen a tavaly…”-ig. Kicsordultak a könnyeim. Olyan szívfájdítóan fordul az incselkedő, vidám mese hangulat szomorú, valóság írta történetbe.