Horpácsi János (1920-1937)
1920-ban hozott világra anyám a báró istállójában. Nővérem cselédként szolgált, éjszakái sohasem lehettek békések, mert az uraságnak és annak a nagyobbik fiának is a szeretője volt. Némán, zokogva tűrte az ölelést, szíve oly fájdalmasan vert ilyenkor, még az agyát is szétkalapálta. Elégülten, zihálva másztak le róla, álomba zuhant, ekkor szabadon szárnyaló sasmadárnak látva magát. Ébredéskor altestén fekete hasadék tátongott, melyről két fekete pipaszárban csordogált a vér.
Az úri családok úgy tartják, csinos cseléd kell a házhoz, aki a serdülő fiú igényeit is kielégíti. Mindezt abban a hitben, miszerint a romlatlan falusi lány nem hordoz nemi bajt és olcsóbb, mint egy hetéra.
Nővérem, nem látva más kiutat, gyufát ivott. Halálhírére a tüdőm kirepedt a bőséges káromkodástól. A szél jegesen fújt hajnalban, még a csúf báró hájas szívében is megmozdult valami, rubintpiros szája szünet nélkül járt, zsíros ujjaival hadonászott. Testvérem halála emlékezetembe véste: a nyomor elől nincs menekvés, nem szabadulhatunk fel, csak exitus által. A sorstalanság olyan, akár egy kóbor kutya, aki sötét házak mellett szaladva ugat kihalt utcákon.
Dühünk szüntelenül nő a gazda ellen, ha nem lát minket, félbehagyjuk a munkát, úgy szidjuk:
— Testünk, lelkünk belesajog a nélkülözésbe.
— Mindent elvesz előlünk — forrongok a haragtól.
— Az a kis tizennégy éves vézna Ilonka, alig serdülő. Hajánál fogva húzta a boglyához. Ilonka keservesen sírt. Hajnalhasadtáig zizegett a széna.
— Nem törődik a földesúr semmivel, csak tekintélyét fitogtatja — fortyanok fel ismét.
— Öld meg, ha ennyire zavar! — vigyorog gúnyosan a golyófejű.
— Hogyan? — kérdezek vissza értetlenül.
— Öld meg! Ha megteszed, respektusod lesz az uradalmon, az öreg Sommás is előre köszön neked, pedig az egy morgós vénember.
— Cukkolsz engem — legyintek felé.
— Nem hergellek, tudod jól. Anyád, testvéred is foszfort ivott, az enyémek felakasztották magukat miatta.
Váratlanul zúdulnak felém éles szavai, igazán érvelni sem tudok ellene. Heccelni akar, mégsem hátrálok meg előle.
— Adj egy cigarettát! — felelem elszántan.
Idegesen remegnek a kezeim. A szemeim ki akarnak ugrani a koponyámból, homályosan látok.
— Na! Megteszed? — sürget. — Mit fogsz csinálni? — szurkálódik tovább.
Úgy érzem magam, mintha részegségből ébrednék, meglengetem a karjaimat. Esedezve könyörögnék emberhez és Istenhez, hogy engedjen szabadon ebből a szorításból, de büszkeségből nem tehetem. Elindulok a fáskamra felé.
Hallom lapos, kegyetlen hangját:
— Igyekezz te szamár, rád esteledik!
Gördülő kövekként üldöznek cserepes szavai, mintha templomba készülnék, rendbe szedem rongyos ruhámat, lesimítom a hajam, szemem megtörölgetem, vállamra veszem a nehéz kalapácsot.
vége 1
— Állj meg, te! Hova viszed azt a pörölyt? — tajtékzik a báró disznó szemeit kimeresztve.
Vad düh robban szét bennem, tekintetemmel szikrákat szórok felé.
— Most megfizetsz! — őrjöngve toppanok elé.
Meglendítem a sulykot, fejébe állítom. A báró kövér teste perdül egyet, hanyatt vágódik. Szörnyű rángatózással vergődik hangtalanul a földön, míg a teste el nem nyugszik. Elmosolyodom. Nagyot fognak nézni mind, akik megtudják.
Golyófejű ott terem mellettem, fogai kocognak, miközben beszél:
— Úristen! Megölted!
— Mit csináltam? — kérdezek vissza, minthogyha az imént csöppentem volna ide.
— Megölted a bárót! Gyilkos vagy! Gyilkos! Hát ki fog nekünk munkát adni, lakhatást, ételt?
Megfordul velem a világ, néhány pillanatig halott vagyok a szigorú csend alatt. Kiszámíthatatlanok az emberek. Rábeszél, hogy öljem meg a tekintetes urat, most meg valósággal fél tőlem. Örülni kellene felszabadulásunknak.
Golyófejű kiabálva kürtöli szét a gyilkosságot az udvaron. A napszámosok megrökönyödve hallgatják. Ő, aki az egészbe belelovalt, elsőként ököllel az arcomba üt. Felkapom a kőtörőt, de nem sújtok le vele, lefognak, akár egy haszonállatot.
— Pogány disznó! — lihegik — Te senkiházi!
Mindegyik üt-rúg, ahol ér, mocskos szitkokat olvasnak rám. Fájdalmasan nyöszörgök. Bűnös nem vagyok, sőt mind közül az egyedüli, akinek igaz jó szíve van. Megöltem a zsarnok elnyomót, és nem érzek miatta szégyent, nem is hivalkodom vele. Kétségtelen, vakmerően cselekedtem, számomra csak egy pillanatig tűnt annak, már el is felejteném.
— Te akartad, hogy megöljem! — mondom megadással. — Most meg idejössz a többiekkel. Gyáva kutya!
— Fel kellene akasztanunk téged! — ordítják kezükben rázva a vasvillát. — Merj még egy szót szólni, felkoncolunk! Fussatok csendőrért!
Hetykén lépdel felém a csendőrhadnagy, háta mögött három szuronyos legénnyel. Hátulról tolnak feléjük, a hadnagy mellbevág a puska agyával. Csontvázam recseg-ropog az ütéstől, sárból tapasztott madárijesztőként állok előttük.
Dermedten hagyom bilincsbe tenni a kezem.
— Hát tudja, csendőr úr — próbálkozom gyerekes mentegetőzéssel —, azelőtt gondolni sem mertem gyilkosságra. Csak hát a nyomorúság terhe alatt eldurvul az ember. Meg tetszik engem érteni ugye, csendőr úr?
Túri Levente novellája
Kiemelt kép: Manki Kim/Unsplash.com
