A szöveg őszinte

Mindenki azért ír, mert fontos közlendője van. Vagy mégsem? (Egy korrektor naplója 2.)

Hozzányúlni más testéhez szent dolog. Nem akárkinek engedjük meg, hogy hozzánk érjen, hát még érzékeny helyeken! Ilyen a szöveggel való foglalkozás is: valakinek meggyúrni a szellemi termékét egy szent dolog. Nem mindegy, hogy korrektorként hogyan nyúlunk hozzá.

Lágyan, érzéssel = A korrektor ott nyúl bele a szövegbe, ahol szerinte szükséges, és ahol botlik a szöveg íve, ott kisegíti azt. Ez a jó minőségű szövegeknél célszerű, ahol már eleve jó az alap, és csak a külső, kritikus szem kell, meg pár olyan fogás, amely a korrektor tarsolyában megvan, de a szerzőjében esetleg nincs. Mert ne feledjük: a szerző dolga, hogy arról írjon, amihez ért, a korrektoré pedig a nyelv, amellyel ez kifejezésre jut.

Durván, határozottan = A korrektor szabad kezet ad magának, hogy feloldja a csomókat a textusban, és rendesen „meggyomlálja” azt, ami gyenge, hiányos vagy épp terjengős. Ez gyenge szövegeknél ajánlott, ahol a szerzőtől nem várható, hogy maga javítson, vagy olyan közepes szövegeknél, ahol a szerző beismeri, hogy nem a szépírás szakértője, és teret hagy a szakembernek, hogy végezze a munkáját.

Bizonytalanul, félszegen = A korrektor inkább a szerzőtől kérdez, tőle várja a megoldást, és csak azt a minimálisat javítja, amit biztosan tud. Ha ez azért van, mert a korrektor számára „kínai”, amit olvas, akkor bizony el kell végezni a házi feladatot, és inkább kérdezni, amíg fölébe nem kerül a tartalomnak. Aranyszabály: „Ha te nem érted, az olvasó sem fogja!” Vagy a B-eset: olyan írásoknál szükséges ez az eljárás, ahol a szerző egy olyan „tekintély”, akinek nem lehet felülírni becses szavait, különben a fejünkkel játszunk. Sajnos túl sok ilyen helyzetben volt részem, és a szekunder szégyen a mai napig elevenen él bennem emiatt. Vajon ha valaki (akinek nem az állása függ ettől) szembesítené a szerzőt azzal, hogy nem válik minden arannyá, amihez nyúl, mi történne?

Masszázs a szövegnek. Forrás: Skylar Kang (Pexels.com)

Egy kis biológia

Szerintem egy jó korrektor ihletett állapotában nemcsak olvassa, hanem érzi is a szöveget. Kicsit olyan ez, mint a Braille-írás. Az előző részben szó volt arról, hogy a címek mentén először meg kell ismerni a szöveg gerincét. Ezt követi a szöveg izomzata. Milyen arányban oszlik el a szöveg az egyes részek között? Kilométeres fejezeteket nyúlfarknyiak követnek? Vagy mindenhol tartja a szerző a jól átgondolt, 10-15 bekezdéses távot (X bekezdés, műfajtól függően), amit még az olvasó is át tud fogni egy ültében?

Aztán jönnek a szövetek. A szerző a tőmondatos típus? Netán a barokkos körmondatokban éli ki magát? Vagy ő az örök közbeékelő? Netán a megúszós, plágiumos karakter, akinek írásában ingadozik a mondatterjedelem és a regiszter? Vagy a reggelijét is kényszeresen lehivatkozza? Ne adj isten, be tudja lőni azt a 2-3 tagmondatos távot, amit még ép ésszel fel lehet fogni, és érzékelhető a tagmondatok közötti logikai kapcsolat?

A textus teste. Forrás: Gerd Altmann (Pixabay.com)

Minden szövegnek van egy lélegzése. Ez a ritmus áthatja a szövegtest egészét, és akkor válik egységgé az írásmű, ha a fontosságuknak megfelelően kapnak kifejtést a gondolatok. Nem kell, hogy végig minden ugyanolyan legyen, hiszen az alkotással nem transzállapotot kíván előidézni a szerző, hanem érvel. Épp ezért a kardinális gondolatok nagyobb lélegzetvételűek, a közbeékelések pihentetők, az átvezetések könnyedek, az összegzések súlyosak, a kérdésfeltevések után jól jön a szünet, és az egyes részek közötti egymásraépülés (a hierarchia) ritmusváltásokat igényel. De ha egy írásmű túl tömör, az fullasztó az olvasónak is, és ha a gondolat rendezetlen, a szöveg lélegzése is rendszertelen lesz. Ugye senki nem akar oxigénhiányos könyvet publikálni?

Amit én pulzusnak, szívverésnek hívok, az a kisebb egységekre vonatkozik: szavakban, szószerkezetekben, tagmondatokban mérhető. Ha a szöveg szíve egészségesen ver, akkor a szerző stílusa egységes. Nem lesznek túlburjánzó nekilendülések, sem ingadozó modorosságok, sem elharapott mondatvégek, csonka gondolatok, hiszen a szerző uralja a saját gondolatait, és képes önmagát adni. (Nem mondom, hogy minden író stílusa kellemes, de ha egységes, azzal lehet dolgozni.) Ám ha egy szerző maga sem tudja, mit akar mondani, az szívritmuszavart okoz. Ingadozni fog a stílusregiszter, egymásba tolulnak a gondolatok, majd bekezdéseken át csak „tajcsol”, és a definíciók se állják ki az igényesség próbáját. Itt is sokféle szörnyeteggel lehet találkozni, és mindegyikkel egyesével kell megküzdeni – akár több körben is.

Miért írunk? Forrás: Ivan Samkov (Pexels.com)

Miért ír valaki?

Nem teszek úgy, mintha a motivációk teljes panoptikumát ismerném. De azt tudom, hogy ha írunk, általában valamit közölni szeretnénk. Miért? Mert fontos – nemcsak nekünk, hanem másoknak is.

Nem véletlenül mondják, hogy „számolj el háromig”. Ahhoz, hogy egy gondolat elérje a célját, a gondolatközlő tudatos erőfeszítésére van szükség (Mit? Kinek? Miért? Hogyan?). Ha ez nincs meg, csak handbandázunk, rizsázunk, áradunk. A világban épp elég zaj van, nem kell oda több ömlengés.

Viszont ha egy gondolat releváns, nem lehet elégszer elismételni. Ehhez (véleményem szerint) az kell, hogy valahonnan valahová mutasson a gondolat íve, és a szöveg olyat közöljön, ami új/fontos információt hordoz.

Vagy beszélhetünk művészeti célról, és ebben az esetben a kreatív írás folyamatán keresztül szeretnénk felmutatni egy olyan egyéni tapasztalatot, amely attól autentikus, hogy épp az olvasók előtt bontakozik ki. Azaz közösen gondolkozunk és élünk át egy kreatív gondolkodási folyamatot.

Esetleg a szöveg célja az, hogy megosszuk a tudásunkat. Vallom azt, hogy minden ember (állat/növény/tárgy) megérdemelné, hogy megkapja a maga életrajzát, és ne merüljön feledésbe a saját léte itt a Földön, hanem rendszerezett formában kivonatolhassuk történetének lényeges jeleneteit. A kollektív tudás olyan, mint egy könyvtár: külön könyvekben nyer egyedi létformát.

Írjak vagy ne írjak? Forrás: Mohamed Abdelghaffar (Pexels.com)

Kik azok, akik írnak, de bár ne írnának?

Sokszor találkoztam azzal, hogy valaki azért ír, mert nem érzi úgy, hogy figyelnének rá, és ezért múlhatatlan önkifejezési kényszere van. És mivel nem kap elég figyelmet, feltűnési viszketegség tör rá: „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”. Ám ha az írás célja a puszta ventillálás, akkor ez időrablás, amit a törvény ugyan nem büntet, de finoman szólva sem etikus.

A másik típus, akivel találkoztam, önmegvalósítási kényszertől szenved, és minden lehetséges módon igyekszik puffasztani elismerései listáját, gyarapítania az egóját. Itt is ugyanazt gondolom: ha másoktól várjuk a visszaigazolást, keressünk inkább olyan hobbit, amelynél nem mások drága idejét emésztjük fel.

A harmadik típus az, aki olyan menthetetlenül gyenge az írásban, hogy kínoz másokat a saját tehetségtelenségével. Mindenkinek megvannak a gyengeségei és az erősségei. Akinek az írás a gyenge pontja, annak duplán szüksége van a visszacsatolásra, a kritikus szemre, hogy az szembesítse ezzel. Enélkül fejlődni se fog tudni. Szerintem minden alkotó, aki ad magára, megmutatja a szövegét olyan embereknek, akiknek a véleménye számít neki. És ha azok az emberek nem mondják meg neki őszintén, hogy jobb lenne, ha máshol keresné a saját érvényesülését, akkor az nem kegyes hazugság, hanem gyávaságból fakadó károkozás.

És végül: léteznek a megélhetési írók, akik azért írnak, mert anyagi vagy más hasznuk származik ebből. Alkotásaikat nem a megosztási vágy vagy a közös tudáshoz való hozzájárulás hajtja, hanem a kredit, a honorárium, az előrelépés, a hírnév lehetősége vagy más üzleti cél. Az önös érdek motorján kívül nincs más motivációs hajtóerő náluk. Persze amíg van fa, lesz papír, és amíg van áram, lesz online közlési lehetőség. De nem szabadna senkinek sem szennyeznie a környezetét, csak mert ő pénzre éhes kincsvadászatra indult.

Írunk, mert írni jó. Forrás: Ketut Sabiyanto (Pexels.com)

Zárásul: ki az, akinek írnia kellene?

Szerintem mindenkinek írnia kellene, mert ez az egyik legemberibb önkifejezési forma. Segíti a gondolatformálást, fejleszti a szókincset, az esztétikai érzéket, a fantáziát, és gazdagítja a közös tudást. Ráadásul ez az egyik legértelmesebb hobbi a világon, amihez alig kell valami. Szóval ha mondhatom így: az írjon, aki írni szeretne, írnia kell, vagy azt hiszi, hogy nem tud írni, mert a gyakorlás a tudás anyja. Csak nem mindegy, hogy ezt publikálásra szánjuk-e, és ha igen, akkor milyen formában prezentáljuk az írásművünket a nagyérdeműnek.

Egy fárasztó munkanap végén, kilépve az épületből

A korrektor a publikálásra szánt szövegekkel foglalkozik. Ő nem szuperember, nem csodatévő, és nem is rabszolga. A nyelv őre, a szöveg masszőre, a stílus szakértője. A korrektor az egyensúly helyreállításában segít a maga szerény eszköztárával. És jó érzés az, amikor olyan szöveget kap feladatként, amivel van értelme dolgozni.

Egy fáradt korrektor hétvégi pecán (saját fotó)

>> Olvasd el a cikksorozat első részét: Adj neki címet, és megmondom, ki vagy!

A kiemelt kép alapja: Timothy Paul II (Pexels.com)

Sós Dóra Gabriella írása