Jelenetek egy filmből – novella

Egy nagymama halálának emlékére - írásterápia a feldolgozáshoz

– A mama megőrült – jelentettem ki nemes egyszerűséggel. Néztem, ahogy fekszik az ágyban, kezeivel szöszmötöl a levegőben, mintha varrt volna. 

Visszasüppedtem a könyvembe. Körülbelül 300 oldalt kellett lenyomnom a torkomon, hogy a vizsgám sikeres legyen. Nagyszerű…

Mama ki akart kelni az ágyból. Én viszont nem akartam felállni a könyvem mellől. Mégis muszáj volt, mert mama szédült, egyedül képtelen lett volna hasra esés nélkül kivánszorogni  fürödni.

– Fürödni?! – néztem rá megbotránkozva. – Mama, délután van… Várd meg anyát, majd ő segít, egyedül nem bírlak el. 

– De nekem fürödnöm kell! – erősködött.

Alig bírtam visszanyomni az ágyba. Már zokogva ordítoztam vele. Nyughass már!

Nehéz szívvel ültem vissza a vaskos tankönyv fölé. A 300 oldal helyett azt kellett lassan elrágcsálnom, lenyelnem és megemésztenem, hogy a mamámmal valami visszafordíthatatlan történik.

Snitt.

A mama három napig ébren volt. Semmit nem aludt. Ahogyan a család sem. A harmadik ilyen éjjelen aztán apa nem bírta tovább:

– Hívd az orvost! – hangzott az utasítás. 

Álmos szemeim azonnal kipattantak, amint megpillantottam, mit művelt a szobában. Kipakolta a szekrényeket, azt hitte, főznie kell. Nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek. Ült az ágy szélén, és csak mosolygott rám. 

Mint akibe villám csapott. Álltam, és néztem a tekintetét, amely valahol nagyon messze járt már. Nem az én egészséges nagymamám ült az ágyon.

Snitt.

Kórház. Émelyítő betegségszag. Fehér köpenyesek. Betegek. Pfuj, utálom. Mégis itt vagyok.

Megjelenik egy kocsi, amelyben a mamám fekszik. Vagyis… Biztos? 

A könnyek azonnal kibuggyannak a szememből. Jézusom, ki van kötözve a két keze, jézusom, jézusom…

– Agydaganatra gyanakszunk – közölte közömbösen a nő. Aztán nem sokkal később kiderült, mégsem az.

Most meg kellene könnyebbülnöm?

A sürgősségin nem igyekeznek az emberek. Az orvosok teljes nyugalommal mászkálnak, az ápolók ocsmányságokat mondanak a betegeknek (többek között az ÉN nagymamámnak is a fülem hallatára… hülye paraszt…), egy nagydarab, benn fekvő nő pedig hangosan jajgat, és beszólogat mindenkinek.

A mamám ollót kér.

– Mama, kórházban vagy, értsd meg végre!

Hiába, már nem fogja fel. Ki akarja szedni az infúziót a kezéből. Nem lehet lenyugtatni.

Nem bírom tovább. Az ablakhoz állok, és zokogni kezdek.

Snitt.

A kórházban mindenki közönyös. 

– Lumbálás után ebédelsz velem? – Ilyen társalgások zajlanak. 

Ülök a sürgősségi folyosóján, szememből ömlik a könny. Akárhányszor a mamám ágya felé téved a tekintetem, nem bírom visszatartani őket. A rohadt életbe.

A ROHADT ÉLETBE!

Ez csak egy film, ez nem én vagyok, ez csak díszlet, és az ott valójában nem az én rokonom… Higgyék el, ez csak egy jól sikerült film…

Az élet írja a legjobb forgatókönyveket.

Snitt.

– Úgy néz ki, a mama többé nem jöhet haza.

Ismét zokogok. A hír megrázott. Meddig tart ez még…? Bíztam benne, hogy meggyógyul. Azt mondták, valami fertőzés az agyában, de elvileg eltüntették.

Tudtam, hogy már semmi nem lesz olyan, mint volt. 

Snitt.

Zárt osztály. Most értettem meg igazán ennek a szókapcsolatnak az értelmét. Tényleg zárt volt. Ha jött valaki, csöngetni kellett, beengedték, majd vissza kellett zárni az ajtót. 

Egy bolond néni volt a szobatársa. Azt hitte, a rokona vagyok. Én meg csak vigyorogtam rá, mint egy idióta. Most mégis mi a jó fenét mondjak erre?! Anyád a rokonod…

Lopkodott. Ellopta a mamám holmijait. Már hogy azt a keveset, amit be engedtek hozni. Anyu rettentő dühös volt miatta.

Zárt osztály. Vagy a tévét hallottam, vagy egy őrült káromkodását, vagy valami más zajt. Fény alig volt a szűk folyosón, ahol a betegek sétálhattak. 

Ők legalább tudtak sétálni… A mamám hónapok óta nem látta a napfényt. Még az ágyát is az ablaknak háttal tették be. 

Zárt osztály.

Snitt.

– Csak bajt okozok nektek – nézett rám sírva. Alig bírtam kinyögni valamit. Szorítottam a kezét, nyeltem a könnyeimet, és azt bizonygattam: ez csak egy film. Ez itt nem a nagymamám. 

Ő már nem az többé.

A tekintete meglepően tiszta volt akkor. Könyörgés, fájdalom, szenvedés volt benne. Egy haldokló tekintete. Tudtam már, mégsem hittem el. Egyik nap még lejött főzni, én elmentem szépen vizsgázni, mire hazaértem, már beteg volt. Kész, ennyi. Megszakadt a felvétel.

Azt a tekintetet soha nem felejtem el.

Snitt.

Orrfacsaró bűz, a látvány pedig… áh, ezt szavakkal nem lehet leírni. Forog a kamera, belső képet mutat, ágy, benne a mamám, két keze kikötözve, pelenkája már rég valahol máshol vándorol, amit az alatta lévő ürülék bizonyít. 

Az ajtóban ácsorgó lány arcán tanakodó kifejezés jelenik meg: bemenjek, ne menjek? Sírjak, ne sírjak?

Anya kiakad. Mi a fészkes fene történt itt?!

– Még nincs itt a pelenkacsere ideje. Nem lehetünk itt minden öt percben – jön a reakció.

Mama ártatlan szemekkel néz rám. A kezét simogatom. És undorodom a világtól.

Snitt.

Ezt a szenvedést én nem bírom tovább nézni. A kamera elfordult a beteg emberről, az új félévre koncentrál.

Elhagytam őt, mondjuk ki. Borzalmas érzés. Ez a hat hónap borzalmas nyomokat hagyott bennem. Keserves filmforgatás volt.

De most végre vége.

Snitt.

Kedd. Hajnal. Telefoncsörgés. Anya sírása. 

– Sajnálattal értesítjük, hogy…

Nem is kell tovább mondani, értem. Értem, jó?! Nem kell ragozni…

Jesszusom, ma zh-t írok… Nekem most a mondatelemzésre kell koncentrálnom!

Üresnek érzem magam. Mama meghalt. Meghalt. Meg-halt. Mit állítok? Azt, hogy meghalt. Ki? A…

…mamám. Úristen.

Csapó. Nem forgatok tovább. Nem akarok. 

Snitt.

Új filmet kell tennem a kamerába. Kissé elromlott. Elmosódott arcokat vesz fel, zajokat, de nem az emberi hangokat. 

Ez a film szart se ér. 

– Az élet megy tovább, erősnek kell lenned, blabla…

Köszi szépen. 

Akkor én itt most befejezem a felvételt. Újra kell tanulnom forgatni és rendezni. A jól felépített személyiségem valahol darabjaira törött. Még nem raktam össze egészen a képkockákat, de azon vagyok. Legyetek már türelemmel, a jó életbe!

Csak egy kicsit hadd fájjon még.

Snitt.

Szerző: Magasházi Virág

Kiemelt kép forrása: Masha Raymers/pexels