A halállal nem ér véget – Laura Imai Messina: Amit a szélre bízunk

Könyvajánló a halál és a gyász megéléséhez - távol-keleti módon

A széltelefon története

Japán egyik városkájában (Ootsuchi, ejtsd: ócucsi) áll egy telefonfülke, amelyet unokatestvérének az emlékére állított Sasaki Itaru. Ez a kertjében álló fülke később a 2011-es szökőár és földrengés áldozatainak emlékhelyévé is vált, ahová sokan látogatnak el, hogy “beszélhessenek” elhunyt szeretteikkel.

Kép forrása: James Frid/pexels

A széltelefon nem csatlakozik sehová – az elhangzott (vagy néma) mondatokat, szavakat a szélre bízzák.

Sasaki Itaru eredeti célja egy olyan zarándokhellyé alakult, amely megnyugvást hoz a léleknek.

Erről a történetről megemlékezvén írt egy csodálatos regényt az olasz származású, de Japánban élő írónő, Laura Imai Messina. A regény főszereplője egy olyan nő (Yui), aki a szökőárban veszítette el kislányát és édesanyját. Amikor tudomást szerez a széltelefonról, maga is útra kél, hogy szembenézzen szerettei halálával. Azonban nem képes beleszólni a telefonba. Sőt, sokáig a fülkébe sem lép be. 

Kép forrása: libri.hu

A regény során sok olyan emberi történetet ismerhetünk meg Yuin keresztül, amelyek a halál és a gyász folyamatát más megvilágításba helyezik. Már csak azért is kényszerít szembenézni önmagunkkal és saját gyászunkkal, mert a nyugatitól eltérő világlátást és megküzdési módokat tár elénk. A japánok sokkal elfogadóbbak a halál tényével. Nem tabusítják, nem kezelik problémaként. Emlékhelyet, oltárt állítanak otthonaikban az elhunytak emlékére, és fontosnak tartják, hogy a lelkek nyugodtan térhessenek át a másvilágra. Hisznek abban, hogy a halállal nem ér véget a lét, csupán másképp folytatódik. 

Kép forrása: pexels/pixabay

Többször kicsordult a könnyem olvasás közben. Az írónő fantasztikus érzékenységgel fogalmazta meg a felbukkanó szereplők gondolatait, vágyait, félelmeit. Messze nemcsak a halálról szól a történet, hanem valami sokkalta nagyobb erőről: a szeretetről és az újrakezdés lehetőségéről. Arról, hogyan gyógyulsz egy ilyen trauma után, és hogyan képes a lélek szép lassan ismét követni a test mindennapi életét. Egy érzékeny, megható és bölcs könyv az Amit a szélre bízunk, és egy délután alatt el is lehet olvasni – számomra legalábbis letehetetlen volt.

Mit üzent nekem?

Beszélgessünk halottainkkal!

Anyai nagymamám 2011 októberében halt meg. Tisztán emlékszem arra a napra. Reggel 6 óra környékén csörrent meg édesanyám telefonja. Felriadtam és tudtam, hogy meghalt. Hamarosan felhangzott édesanyám elfojtott sírása, ami csak még több bizonyosságot adott.

Mama nem sokkal a Japánban történt katasztrófa után lett beteg. Mintha összekapcsolódott volna a két esemény… Aggódtam Japánért, napi szinten figyeltem a híradásokat, elborzadva néztem a felvételeket, ahogy a víz türelmetlenül bevonul a partra, és mindent magával visz.

Majd aggódva figyeltem a mamát is, aki valami olyantól szenvedett, amit csak ő érthetett. Őt is elsodorta tőlünk egy ismeretlen betegség, ami megtámadta az agyát. Egyik nap még lejött ebédet főzni, másnap már nem tudta megkülönböztetni a nappalt az éjszakától. 

Aztán hosszas szenvedés után elment. Láttam a kínlódást az arcán, amikor még megismert bennünket. Láttam a szégyent a szemében, hogy ilyen állapotba került, holott nem tehetett róla. Láttam kikötözve, pelenkázva, megalázva.

Az én drága nagymamám, aki fáradhatatlanul gondoskodott rólunk, főzött, sütött, varrt, megtanított gobelint hímezni. Aki a legfinomabb tésztát gyúrta, és a legjobb anyát adta nekem. 

Kép forrása: Sara Puig Sanz/pexels

Ürességet éreztem a halála után. Egészen addig nem is értettem, mi történt, amíg meg nem láttam egyik nap otthon a temetésre készült névtáblát. Magyar Ida, aki nem ismerhette az apját, de kapott egy nevelőapát, aki ugyanúgy a saját gyermekének tekintette, mint a többi testvérét. Nem tudjuk, hogy erőszakból fogant-e, vagy más történt. Magyar Ida, aki 1956-ban lovaskocsin menekült nagypapával a még csecsemő édesanyámmal a karjaiban. 

És olyan sok mindent nem tudok még róla. Gyerekként a nagymamát láttam csak benne, de most felnőttként már látom a gyermeket, a serdülő lányt és a fiatalasszonyt is. Legalábbis elképzelem. Maradt róla egy régi fénykép, az esküvőjéről – gyönyörű asszony volt. 

Kép forrása: saját kép

Furcsa dolog az emlékezés. Az évek során elkezdtem őt meglátni anyában és magamban is. Például, ha ránézek a lábfejemre, a mamám lábát látom – talán idétlenül hangzik, de így van. Ugyanis kisgyermekként sokat játszottam a földön, míg ő ült a fotelben, felpakolt lábakkal. Úgyhogy volt alkalmam megfigyelni a lábait. De érzem őt akkor is, amikor a szorongás erőt vesz rajtam. A traumáit is örököltem. 

A halála előtt közvetlenül már nem tudtam beszélgetni vele. A halála után pedig jó ideig nehezemre esett megbirkózni a tudattal, hogy nem csinál többé krumplis tésztát. De ez a könyv ráébresztett arra, hogy igenis fontos elhunyt szeretteinkkel beszélgetni – odaát is. Én hiszek benne, hogy tovább élnek, csak számunkra láthatatlan módon. Nem kell ehhez valódi, kézzelfogható telefon: elég a lelkünk is.

Halló! Mama, te vagy az? Itt az unokád, Virág.

Szerző: Magasházi Virág

Kiemelt kép forrása: life.hu

A cikk alapjául szolgáló könyv:
Laura Imai Messina: Amit a szélre bízunk, Alexandra, Pécs, 2021.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.