Hidd el, nem azzal kezdődik, hogy felveszed a futócipődet; azzal kezdődik, hogy reggel kilenckor kimászol az ágyból, elvonszolod a már eleve izomlázas combodat, vízhólyagos talpadat, recsegő-ropogó térdedet a vécére, és megpróbálsz ráülni, mert ugye nőként igen fura lenne állva, de ezen azért elgondolkodsz akkor, amikor dolgod végeztével fel kell állni és újra járni kell, mert a konyháig is el kell ám érni, ha kávét akarsz inni, és hát ki ne akarna reggel egy fincsi tejeskávéval és fahéjas csigával indítani, ha már amúgy is elszórakoztál jó két órát a sütéssel pár nappal ezelőtt, és ha már úgyis kell a szénhidrát a kínzás, ja nem, a futás előtt; tehát kávé, aztán cigi, hogy a tüdő is érezze a kihívást, ne csak a talp, a boka, a térd, a comb és a formálódóban lévő popsi; cigi után rövid pihi, majd’ két óra és
akkor már elég feszült vagy attól, hogy teljesítened kell,
de tulajdonképpen miért is kell megfelelni és kinek, mert nyilván a parkban a galambok, a hollók, a kutyák és gazdáik, de még a spanglit szívó sihederek sem fogják sosem megkérdezni, hogy az okostelefonod applikációja milyen gyorsra mérte a kilométereidet, ezzel csak te foglalkozol, meg a nyomorult teljesítménykényszered, amit a harmadik terapeuta sem bírt kiszedni a fejedből, pedig dolgozott rajta nagy erőkkel, tehát akkor indulás előtt beveszed a nyugibogyót, mindjárt kettőt, hogy tutira menj, felkened a bal térdedre a fájdalomcsillapító kenőcsöt, majd rátekered a fáslit, a vízhólyagot bekened extraszűz kókuszolajjal, és amikor már úgy érzed, hogy na lehet indulni, akkor még gyorsan betolod az ezer milligramm C-vitamint, mert tudod, hogy a szénhidrát nem lesz elég; mostmár tényleg elindulhatsz, de még cipő fel,
mosoly fel, mert egy hölgy, ha szenved, azt is mosolyogva teszi;
lépcsőn le, irány a park, a zöld, a hatalmas, a futókkal, biciklistákkal, piknikezőkkel, anyukákkal és karonülőkkel teli; dobban a vízhólyagos talpad a betonon, a hólyagból kifolyik a lé, de ezt nem érzed, mert a térded jobban hasogat, persze nem az, amit bekentél, az köszöni, jól van, hanem a másik, és egyébként is jön szembe az idióta, aki nem bír két lépést arrébb menni, tehát neked kell majd kikerülni, és közben ügyelni, hogy a botra rálépve a bokád ne forduljon ki; letoltad az emelkedős első kilométert végre, mondja is a telefon, hogy ügyes vagy, hét perc huszonegy másodperc, és egy pillanatra örülsz is, mert ez jó ütem, de aztán eszedbe jut, hogy hátra van még öt másik, és délután még hat, a pizza után pedig lassú leszel, és a terhes csiga sebességével közlekedsz majd a betonon, a lajhár pedig röhög majd egyet rajtad a kanyarban, és hiába próbálsz majd mosolyogni, mert egy hölgy, ha szenved azt is mosolyogva teszi;
a második kilométer legalább sima, és szembejön biciklin a lilahajú, lila biciklis, lila rúzst viselő asszonyság,
aki igen üdítő látvány, mert a lila ezen árnyalata igazán jól illik a park zöldjéhez, és mivel hatvan pluszos lehet, örülsz, hogy még nem vitte el a korona, ahogy örülsz annak is, hogy látod a dizájnosan trimmelt fekete uszkárt és gazdáját, szintén hatvan pluszos hölgy, a harmadik kilométeren találkozol a fura hangú pasival, aki a bulldogja mellett mindig megsétáltat egy doboz sört is; jön újra az emelkedő, ami király, mert neked már alig van levegőd, sírnod kell konkrétan, de egy hölgy nem sír, csak mosolyog, még akkor is, ha szenved, és mantrázik erősen, hogy szereted és elfogadod magad, hátha ez segít legyőzni a fájdalmat, amit a tüdődben, a talpadban, a bokádban, a térdedben, a combodban és a formálódó popsidban érzel, de most valahogy semmi sem akar segíteni; persze az orrod mindjárt elcsöppen, de csak az emelkedő végén, a kanyar után törölheted meg, mert különben még lassabb lennél és azt nem lehet, a telefon pedig megint mindjárt kimondja az ítéletet, jó hangosan, hogy mindenki hallja:
hét perc ötvenkilenc másodperc, ez király, mert még mindig nyolc perc alatt vagy,
és hátha a végén meg tudod nyomni, de az még messze van, ne siessük el, még oda is kell érni, és pont ezen a jó kis lapos részen, ahol lehetne gond nélkül haladni, sétálnak a párocskák kézen fogva, mintha otthon nem tudnák fogni egymás kezét, csak a szabad levegőn, és nem mozdulnak ők se, se jobbra se balra, csak édelegnek, hát jó, majd otthon te is bezuhanhatsz a párod karjába, de neked még dolgod van, sok-sok lépés, sok-sok méter, sok-sok levegővétel, ezért a fenébe kívánod azokat, akik az orrod alá fújják a cigi füstöt, mert így te még kevésbé kapsz levegőt, felfordul a gyomrod, konkrétan majdnem hánysz, de csak mosolyogsz, mert egy hölgy akkor is mosolyog, ha szenved, és bár egyre kevésbé érzed magad hölgynek, hiszen ők jó illatúak, nem mozdulnak ki csipkekesztyű nélkül, te pedig bűzlesz az izzadtságtól, a divatért csak annyit tudtál tenni, hogy a sötétkék macinaci passzol a türkiz futócipőhöz és a türkiz zoknihoz, de nincs smink, szempillaspirál, mert az lefolyna a szemed alá még akkor is, ha vízálló, és nincs rúzs sem, főleg nem lila, hogy néznél ki vörös fejjel és lila szájjal, a gyerekek megijednének tőled, ezt azért mégsem kéne; látszik már a kanyar, a kanyar után az egyenes, és ezzel a fény az alagút végén, szuper már csak haza kell sétálni, a házban fel kell menni a lépcsőn, kattan a kulcs a zárban, lehuppansz az első székre, azt hiszed vége, de nem, nincs vége, mert mondjon bárki bármit, nem a futócipőt felvenni a nehéz.
Becz Dorottya írása
Kiemelt kép: Karl Solano (Pexels.com)
