Santo Antao fentről gyönyörű; tényleg a túrázók paradicsoma. Hihetetlen panorámák nyílnak minden irányban. Egyszerre több hegyvonulat is látszik, éles vulkanikus gerincek, sziklatornyok és vulkáni kőzetek széles skálája, melyeket nem fed el teljesen a gyér növényzet. Az északi völgyek zöldek, és innen fentről az is látszik, hogy meglepően sűrűn lakottak. Pici fehér házak, házcsoportok, tanyák, köztük megművelt teraszok. Egy gyalogútrendszer hálózza be a szigetet, amelyen a helyiek közlekednek, és amely számunkra kiváló túraútvonal.
Az utak a tengerparti falvakból felkapaszkodnak a meredek domboldalakra, átbuknak a szomszédos völgyekbe, és visszaereszkednek a tengerig, elágaznak, behálózzák a szigetet.
A meredekebb helyeken lépcsősor van, kitettebb helyeken korlát. Sehol sem veszélyes, itt-tartózkodásunk során többször is láttuk, hogy az utakat karbantartják, kövezik; nyilván a helyiek számára is fontosak.
Santo Antao szigetén van néhány lenyűgöző dolog. Az egyik a már említett úthálózat. Könnyen el lehet képzelni, milyen lehetett itt az élet száz éve, amikor a nagyobb autóutak még nem voltak meg, és mindenki gyalogosan közlekedett, kis szamárkákkal rótta az ösvényeket. Egyik völgyből átgyalogolni a másikba körülbelül fél nap. A partról felmenni a platóra és vissza egynapos út. A szamárkák most is megvannak és funkcionálnak; gyakran láttuk őket, ahogy a gazdájuk társaságában cipelnek ezt-azt, főleg vizet és tűzifát. A másik fantasztikus dolog a teraszosítás. Az ember tisztelettel kalapot emel a helyi, nyilván képzetlen, falusi „mérnökök” előtt, akik a teraszrendszert az elmúlt néhány száz évben kiépítették. Minden elképzelhető helyen, ahol a fizika csak megengedi, terasz van.
Kép: Gál Levente
Sokszor olyan helyeken is, hogy igen elcsodálkozunk: egyáltalán hogy megy oda a gazda? Gyakran a teraszok csak egy-két láb szélesek, éppen csak elfér rajtuk két sor édesburgonya. Hihetetlen mennyiségű munka, idő és kő van a teraszokba beleépítve. A teraszok legtöbbjét most is művelik, rajtuk egzotikus, trópusi haszonnövények nőnek: batáta, manióka, a bab afrikai változata, táró avagy yamgyökér és cukornád minden mennyiségben. Van káposzta is meg burgonya. Rengeteg banán, néha kávé, és gyümölcsfák közül a mangó, papaya, hatalmasra megnövő kenyérfák, kókuszpálmák és a selymes levelű naspolyafák. Természetesen a teraszokat kézzel művelik, traktort vagy egyéb mezőgazdasági gépet nem láttunk, ahogy lovat, ekét sem.
Sehol a világon nem láttam még ilyen kétségbeesett küzdelmet a vízért, mint a Zöld-fokiszigeteken. Állandó jellegű élet-halál harc a természettel, a száraz sziklákkal, a vulkanikus portalajjal. Az útikönyvek szerint van egy esős évszak is, nyáron, augusztus-szeptemberben. Ez a gyakorlatban a helyiek elmondása szerint úgy néz ki, hogy utoljára három éve, augusztusban esett rendes eső. Néha tényleg látszik a folyóvölgyekben, vízmosásokon, hogy olykor hatalmas mennyiségű víz hömpölyög végig rajtuk, de ezek általában csontszárazak. Honnan van akkor vizük?
Nagyon érdekes a szigetek vízellátása. A passzátszél néha északról felhőket hoz, tíz nap alatt egyszer láttunk ilyet februárban. A fellegek az alacsony szigetek felett átsuhannak, a magas sziklafalaknak viszont nekicsapódnak. Ezért sokat számít a sziget magassága. Santo Antao 1500 méteres magaslataiba beleütköznek a felhők, a mély északi völgyekben megülnek, és némi csapadékkal látják el a száraz szigetet. Ezért kulcsfontosságúak a magasabb régióban növő fáknak, erdőknek.
Kép: Wikipédia
A felföldeken fenyvesek, akácia- és eukaliptuszligetek vannak. Ahogy a felhők átbuknak a sziget hegyein, a fák levelein a nedvesség kicsapódik, a vízcsepp lassan összegyűl és lecseppen a földre. Ha ez elég sokáig történik, olyan, mintha eső esett volna. A lehullott csapadék elszivárog, és valahol forrás formájában előbukkan. Ezek a vízlelőhelyek a helyiek féltve őrzött kincsei. A szigetet vízvezetékek hálózzák be. Szabad folyású forrást nem láttunk. Vannak viszont hatalmas, több köbméteres beton víztározók, ezeket a helyiek feltöltik, ha esik az eső, és ezekből locsolják a teraszokat. Minden háztető lapos, alatta hordókban, edényekben gyűjtik a vizet, ha éppen eső esik; és vannak hatalmas, impluviumnak nevezett esővízgyűjtő medencék is: egy hatalmas terület le van betonozva, melynek alsó vége összeszűkül, és a tározóba vezeti a reá hullott csapadékot.
Egyetlen állandó vízfolyást láttam a szigeten, egy északi, meredek völgyben; körülbelül akkora hozama volt, mintha négy-öt konyhai vízcsapot kinyitnánk. Ez a kis csermely folyt végig a teraszokon, zseniális módon locsolva azokat. A helyiek pici csatornákat vájnak a teraszokba, a terménysorok közé, a víz ezeket megtölti, átitatja a terasz könnyű, vulkanikus földjét, és lefolyik az alsó szomszéd földjére. Így folyik végig az egész száraz szakadékon, minden teraszt meglocsolva, valószínűleg nem éri el a tengert, és feltehetőleg csak bizonyos napokon folyik. A cukornád, a banán rengeteg vizet igényel. Itt minden szomjasan várja az esős évszakot.
A völgy egy bizonyos pontjáig fel lehet jönni aluguerrel (8-16 fős taxi, a szerk.), innen tovább csak gyalog lehet menni. Nekivágunk a durván meredek, néha lépcsős emelkedőnek. Az út mellett cukornád, teraszok, pici házak. Némelyik enyhe jómódról tanúskodik, de legtöbbje pici betonkocka, egy-két helyiséggel. A bútorzat elemi és egyszerű: ágy, szék, asztal. Látszik, hogy az emberek nem töltenek sok időt a házakban. Az állandó 20-25 fokban erre nincs is nagy szükség. Fűtés nincs, fával főznek, de már van palackozott gáz is, a komp hozza, és benzinkutaknál lehet vásárolni, ha valaki éppen megengedheti magának.
Durva a szegénység, durva az élet. Munka nincs. Semmiféle ipar sincs a szigeten. Egyetlen élelemforrás: amit megtermelsz a kevés vízzel a teraszos földeden.
A néni a pici szobában kézi mozsárban töri a kukoricát, lassan csapja a törőfát a mozsár aljához, ősi afrikai mozdulatokkal. Kérdezzük, mi lesz belőle; Cachupa, mondja fogatlan mosollyal: a népszerű, egyszerű, kukoricadara- és babalapú étel, a sziget gasztronómiai jolly-jokere.
Lassan-lassan rájövünk a pénz értékére. 1 euró 110 escudo. Egy másik néni banánt árul, kedvesen kínálja, veszünk, tíz cent darabja, de gondolom, csak nekünk, turistáknak. A helyieknek még olcsóbb. Pici, sárga banánok, mennyei ízűek; igen, a banánnak is van igazi íze. Számolatlanul elfogyasztunk néhányat, a néni kedvesen kínálgat. Kreol szavakra tanít, és mosolyogva beszél, beszél. Megkóstoljuk a kávét, annak is van zamata. Papayadzsem, mennyei. Búcsúzóul adok neki 10 eurót e vendéglátásért, a kedvességért. Elképedt arccal néz, eleinte fel se fogja, aztán irgalmatlanul hálálkodik, látszik, hogy igen meg van elégedve az üzlettel, sokáig lelkesen integet utánunk. Igen sokat ér itt 10 euró.
Kép: Gál Levente
A zöld-fokiak nemigen környezettudatosak vagy aggódnak a jövő miatt. Pedig ebben a törékeny ökoszisztémában az ember tudatos irányítása igen fontos lenne. Például a sziget tetején lévő erdőségeket fokozottan óvni kellene, hiszen a csepegtető erdők látják el vízzel az egész szigetet. Nem is nagy ez az erdős rész: néhány kilométert haladva dél felé, fokozatosan átmegy sivatagba. Mégis, látszik, hogy néhol egyszerűen kiirtották, és az értékes erdő helyén kukoricát termesztenek. A kukoricának mi száraz évszakban csak a szárát láttuk: szánalmas kis csenevész növények, alig érik el a méteres magasságot. A szárát és megsárgult leveleit viszont igen gondosan begyűjtik, és ezt eszik a szamarak, tehenek. Gondolom, ha a kukorica helyett erdők lennének, több vizük is lenne. Annyira törékeny és labilis ez az egész ökoszisztéma, hogy már többször összeomlott. Elég néhány száraz év, és rögtön kopogtat az éhínség. Az 1700-as években például százezer ember halt éhen a szigeten. Reméljük, ide is környezettudatosabb idők jönnek majd egyszer.
A szegénység ellenére rengeteg a gyerek, nagyok a családok. Mezítlábas vagy éppen gumicsizmás csöppségek, kissé nagyobbak iskolástáskával a hátukon, mit mondjak: nincsenek túlkényeztetve. Szóval ez nem egy kihalni készülő társadalom. Nyilván az emberfölösleg nem marad a szigeten; aki többre, jobb életre vágyik, az lemegy a városba munkát keresni, vagy még tovább, át a komppal Mindelóba, vagy innen is tovább a nagyvilágba. Ugyanannyi zöld-foki él diaszpórában, ahányan a szigeteken laknak: körülbelül félmillió. Kissé belegondolva rájövünk arra is, hogy helyieknek igen nehéz akárcsak Mindelóba is átmenni: a komp 6 euró, 12 oda vissza, plusz még kettő-három aluguerre, így akár 15 euró is lehet egy mindelói kirándulás, amit sokan nem engedhetnek meg maguknak.
Bizony, a Santo Antao hegyeiben lakó emberek között szép számmal lehetnek, akik még soha nem hagyták el a szigetet.
Egyik reggel láttam, ahogy a helyi halászok vízre szállnak. Ponta do Solban közvetlenül a kikötő mellett volt a szállodánk, a recepcióról kilépve várakozó buszosok és halászok társaságában találtuk magunkat. Ez utóbbiak reggel hatkor, napkeltekor engedik vízre a csónakjaikat. Régi facsónakok ezek, élénk színekre festve. Az óriási hullámokat némileg tompítja egy móló, de azért a víz még igen háborog. A csónakot kézzel belökik, aztán beugranak, és evezni próbálnak. Közben végig kreolul vitatkoznak, túlkiabálva a harsogó hullámokat. Figyelem, pontosság, időzítés szükséges a csapatmunkához. Néhány nagyobb hullámon át kell kelniük, mielőtt kiérnek a mély vízre, ahol már nincs hullámtörés, és nem annyira veszélyes a háborgó tenger. Mentőmellény senkin, az egész tulajdonképpen életveszélyes, mégse lesz senkinek semmi baja. Délelőtt térnek vissza a fogással, és a kikötő melletti betonasztalokon trancsírozzák és árulják a halat. „Até as duas horas”, vagyis két óráig. Sajnos a fogást egyik nap sem láttuk, mert minden nap délutánig a sziget belsejében túráztunk.
Te is eljöhetsz a Zöld-foki-szigetekre a Kárpát Klubbal!
A cikknek folytatása következik!
Szerző: Gál Levente
Kiemelt kép: Trend-travel-yachting.com
