Véleményterroristák: az erőszakos, az unatkozó és a kötözködő

A minap a trolin tanúja voltam annak, hogy egy ötvenes fickó rászólt egy diáksrácra: kilóg a bokája a teniszcipőből, és az ízületei védelmében hordjon magas szárú zoknit. Úgy voltam vele, hogy „biztos igaza van, de mi köze hozzá”. Aztán bementem egy boltba, ahol az eladó az eladás helyett tíz percen át magyarázta nekem, hogy az oltás „életellenes bűn”. Ezt megelőzte az, hogy a tágabb családomban nem lehet beismerni, hogy fáj a torkom, mert ha negatívat mondok, az lesz a valóság, ezért azt kell mondani helyette, hogy „már nem fáj semmim”, és bízni kell a legjobbakban. És nekem ebből elegem van.

A kritikus én (az ego)

Valahol a felszínen mi mind csak benyomások, tapasztalatok és vélemények vagyunk. Ez az identitásmag egy összetett azonosuláscsomag. Ez jó részét lefedi annak, amit hétköznapi formában „énnek” nevezünk, és amivel funkcionálunk a világban. Folyton változik, méricskél, összehasonlít, priorizál, pozícionál, szortíroz, alá-fölé rendel, értékítéletet társít. Ez a kritikus énünk. Szükség van rá, de nem olyan mértékben, hogy másokat terrorizáljunk vele. Márpedig az a benyomásom, hogy ilyen terroristából túl sok lett mostanában.

Amit rólam tudni kell: nyitott vagyok az emberekre, és mindenem a tanulás – direktben (közvetített formában, tehát másokat olvasva, hallgatva, egyirányú kommunikációban) és közvetetten (tehát mindenféle kommunikáció, eszmecserék által). Vallom, hogy ha lehet más esetéből tanulni, akkor tegyük meg, de magamból kiindulva azt is tudom, hogy van olyan tudás, amit csak saját keserves tapasztalattal tudok csak megszerezni. Van, ahol alakítható vagyok, és sok téren kifejezetten nem – feltételezem, ezzel nem vagyok egyedül. Viszont nehezen tagozódok be a társadalmi rendszerekbe, és tekintélyt csak akkor tisztelek, ha annak van alapja. Sose nőttem ki azt a gyermeki kérdést, hogy „De miért?”.

Alapesetben az ember bizonyos fontos, ám „robbanásveszélyes” témákat épp azért kerül, hogy feleslegesen ne kelljen vitába keverednie olyanokkal, akikkel nem akar.

Mindezt azért teszi, hogy ellavírozzon a társadalomban anélkül, hogy úton-útfélen ki kelljen állnia a saját igazáért a méltatlanokkal szemben, esetleg olyankor, amikor nem áll készen megvédeni a saját igazát, és egyáltalán: amikor nem akar véleményt ütköztetni senkivel.

Ilyen „robbanásveszélyes” téma például a magánélet (amikhez csak keveseknek van köze), a vallás (ami hitbeli kérdés), az etika (ami értékrendbeli kérdés), a politika és bizonyos közéleti témák (amelyek kevésbé tényalapúak, s könnyen párhuzamos valóságok alakulnak ki). Ezeket nem akarjuk akárkikkel megvitatni, csak azokkal, akikkel módunk van

• egyenrangú alapon beszélni
• nyugodt, intelligens párbeszéd formájában,
• konstruktív módon.

De nem beszélhetünk akárkivel egyenrangú alapon, mert, mondjuk, ki vagyunk nekik szolgáltatva hierarchiaokokból (anyós, tanár, főnök esetében). És nem is állnak fenn mindig a megfelelő körülmények (pl. úton vagyunk, telefonon beszélünk, ünnepek vannak, valaki épp érzékeny időszakban van), és nem is mindig egyértelmű, minek is kezdjünk bele a beszélgetésbe, s hova akarunk eljutni.

Tehát nagyon fontos, hogy „mit” „kikkel”, „hogyan”, „miért” osztunk meg. De kiktől kell védeni magunkat?

Az erőszakos hittérítő

Az ő esetében a témaválasztás és annak mélysége, iránya adott – mert ő eldöntötte, hogy itt márpedig „beszélgetés” lesz, mégpedig arról és úgy, ahogy ő akarja. Túlteng benne az ego, és úgy hiszi, hogy nála van a bölcsek köve – tehát csak egy igazság létezik, ami épp az övé.

Mindenekelőtt kérdés/kérés nélkül kezd kiselőadásba, hogy elmondja a véleményét a világról sommás, végletes kijelentések mentén. Kéretlenül ömleszti a kijelentéseit, és nem létezik a szótárában a „szerintem” szó. Ha be szeretnél csatlakozni a diskurzusba, ő a szavadba vág, és bármit kérdőjeleznél meg, az nem úgy van, mert ő már „onnan is megjött”. Persze már mindent tud rólad, ami alapján egyértelmű, te hova tartozol, mit csinálsz jól vagy épp rosszul.

Onnan ismered meg, hogy olyan beszélgetésbe kever, amit te nem akartál, és hirtelen olyan mélységekbe kerültök, ami neked nem kényelmes. Párbeszédre esélyed sincs, be lettél skatulyázva, és csak egy ember fogalmazhat meg tételmondatokat: ő maga – és mindezt jó hosszan teszi.

Hogyan védekezhetsz ellene? Hát, először is messzire elkerülöd, mert ő egy toxikus ember. Ha ő a bolti eladó vagy egy volt osztálytárs, akivel tíz éve nem beszéltél, gyakorolhatod rajta, miként kell rövidre zárni egy beszélgetést: „Értelek, de ezt a beszélgetést nem szeretném folytatni”. Ha megkérdezi, miért, mondd azt, hogy „azért, mert ennek nem most van az ideje”. Ha arra utalsz, hogy nem egyenrangú a párbeszéd, beléd köt. Ha arra, hogy nem értesz egyet, úgysem ért meg. Vele szemben nem nyerhetsz – menekülj, zárd rövidre a társalgást!

De ha már belekezdett a monológba, és muszáj végighallgatnod, ess túl rajta. Egyszer mindenképp muszáj, hogy kiadhassa magából, de ne add alá a lovat! Ha sokadjára is belekezd, és nincs kiút, kezd el kizárni: „egyik fülemen be, másikon ki”, és ha módod nyílik rá, kezdj védőfalakat építeni ellene, mint azt más toxikus emberekkel teszed.

Nem vagyok bosszúálló típus, de ez a fajta ember különösen gátlástalan. Szóval, ha betüremkedik az életedbe, és ott gyökeret kíván verni, ki kell űznöd onnan – első körben próbálkozz a határok egyértelmű kijelölésével (valószínűleg nem fog működni), utána konfliktust kell vállalnod (ezzel nem jársz jól rövid távon, de hosszú távon erre van szükség). Mivel nagy hatalmú (nagy kisugárzású) ember, ne félj szövetségeseket gyűjteni ellene, sajnos ő nem ért a szép szóból, és neked – te kis szelíd lelkű – talán több bajtársra is van szükséged lesz, hogy ne keserítse meg az életed egy életre.

2. Az unatkozó

Azt mondják, hogy aki intelligens, sosem unatkozik, mert mindig talál valamilyen célt, és minden helyzetben talál stimulust. De ha nincs stimulus, akkor legalább a saját elméjében talál fogódzót, és kijelöl magának új feladatot. Az unatkozó viszont képtelen elfoglalni magát, helyette árad. Nála a határok nem léteznek: mivel unatkozik, minden megoszt magáról, beleavatozik mások életébe, igényli a figyelmet, mások jóindulatára bízza magát, vagy felesleges dolgokra pocsékolja az energiáit.

Az unatkozó éppúgy rád akar ömleszteni mindent, ami ő, mint az erőszakos, de kisebb fenyítéssel (határkijelöléssel) könnyen keretek közé terelhető.

Tehát ha ő a buszon a monologizáló néni, aki háromgenerációs sztorikkal van felvértezve, őt – bár nem kellemes – könnyű a helyére rakni.

Egy gyerekkel is ekképp cselekedsz, ha túlmegy bizonyos határokon. Mert bizony ő is unatkozik, ráadásul teszteli a határaidat. Így ha te nem szabsz határt neki, a fejedre fog nőni. Az unatkozó gyereket meg kell tanítani arra, hogy elfoglalja magát, és ehhez eszközöket, módszereket kell neki adni – s ha úgy hozza a helyzet, bizony neked kell kijönni a képernyőből, s kúsznod-másznod, énekelned, túráznod kell, ha ez az, ami őt fejleszti.

Mindenki ismeri azt az ismerőst, aki látogatások, hívások, üzenetek és kommentek sokaságával jelentkezik, mihelyst a lekötetlen energiái elszabadulnak. Ha nincs már „élete”, hirtelen a te életed kerül fókuszba, és rajtad keresztül próbál élni. Ha szakított, hirtelen rád nyomul. Ha nem szereti a munkáját, egyből olyan érdekessé válik a te munkád, hogy rögvest segíteni akar, akár napi 28 órát akar belefektetne. És ha ezekbe nem kapaszkodhat, hirtelen minden régi-új ismerősnek s ismeretlennek kinyitja a kapuját. (Ha az unatkozó egy idős rokon, leginkább attól kell félni, hogy naivitása és hozzá nem értése miatt bajba sodródik.)

És persze az unatkozónak igényei vannak: egyrészt folyton találkozni, egyeztetni akar, függetlenül attól, hogy ez építő-e számodra, vagy sem. Másrészt véleménye is van, amit kérés nélkül tálal: áradnak a szívecskék, a lájkok, a se füle, se farka kommentek.

Az ilyen típusú embert nem kell alábecsülni: ha tud segíteni, vonjuk be, még ha csak időlegesen is. És ha nem alkalmas erre, segítsünk neki új célt találni. 

Ha ez az illető mégsem a „mi felelősségünk”, akkor el kell döntenünk, hogy toleráljuk-e az áradását, vagy kíméletesen közöljük-e vele, hol a határ, bevállalva ezzel azt, hogy porig alázzuk – hiszen ha értené a finomabb jelzéseket, egész biztosan nem sodródott volna idáig.

3. A kötözködő

Röviden: Miről lehet kötözködni? Bármiről, amiről hagyod. A kötözködő mindig valami miatt összeférhetetlenkedik. Lehet nárcisztikus és domináns, mint az erőszakos hittérítő. Lehet unatkozó, akinek tényleg nincs jobb dolga, mint rád fókuszálni és veled veszekedni. Talán valami sérelem érte, amit nem tud elengedni, és kínjában vagy kellő önismeret híján kivetíti rád a boldogtalanságát. De lehet egy barát is, aki segíthetne másként, de csak így tud.

Van egy ismerősöm, akinek mindene a logika. Ő nem szereti, ha megakadok az életemben. Valahogy az, amit én kitalálok, szerinte abban a formában szinte sose jó. Mivel proaktív, az A-tervem helyett javasol B-, C-terveket is, majd a tanácsait újra és újra megismétli. Egyszer frusztráltan megkérdeztem tőle, miért csinálja ezt, és a következőt felelte: „Mert van, amit többször kell megismételni, hátha egy jobb pillanatban befogadóbbá válsz rá”.

Ez biztos így van. Csakhogy anyukám is ilyesmit csinált gyerekkoromban. Addig ismételgette, hogy mit hogy kell, míg egy „kis anya” kialakult a fejemben, aki mindig noszogat (mosogass el, fizesd be a számlát stb.). Annak hasznát látom, a barátom tanácsainak nem mindig. De szerintem ez nem baj. El kell fogadni, hogy nem menthetsz meg mindenkit. Néha abban kell segíteni, amiben tudsz, úgy, ahogy a másik azt igényli. És ha azzal nem tudsz egyetérteni, akkor fejezd ki a nemtetszésed (egyszer, határozottan elég), s utána húzódj a háttérbe. Bízz abban, hogy a magot elhintetted, és ha megfelelők a körülmények, tán ki is fog kelni.

Egy kötözködőnél szerintem az a legnehezebb, hogy ha valamit felvetek, az garantáltan valahol hibádzik, és ő készen áll, hogy erre rámutasson – akkor is, ha erről meg sem kérdeztem.

Fontos azonban feltenni a kérdést: miért olyan fontos megértetni valamit, amire nincs befogadás? És a másik, ennek ellenében: ha valamit ennyire erőltetnek mások, nem lehet, hogy igazuk van? Könnyen lehet, hogy akit kötözködőnek tartunk, a legnagyobb segítőnk, jó értelemben vett kritikusunk – épp azért, mert nem hagyja ránk a saját hülyeségünket. És ha valaki kötözködik, minden kérdést visszatükrözhetünk neki – valószínűleg ő is éppúgy rászorul a segítségre, mint mi magunk (vagy még jobban).

+1: A mártír

Bár a mártír nem szerepel a cikk címében, de megérdemel egy külön szekciót. Én itt most arról a személyiségtípusról beszélek, aki energiavámpír módjára létezik a világban. Akinek sorsnarratívájában központi szerepet kap önként vállalt áldozatisága. A mártír látszólag sosem magáért van: mindig van valami olyan célt határoz meg, amiért feláldozhatja magát (a maga testét, igazát, jövőjét, idejét vagy lehetőségeit). Áldozatot vállal a világ vagy épp a te érdekedben, és elszenvedi a téves megítélést is, csak hogy kiálljon valamiért, ami számára fontos – akkor is, ha ezt senki nem kérte, és nincs rá semmi szükség, sőt jobb lenne, ha nem tenné.

A kéretlen mártírok fontossá, nélkülözhetetlenné próbálnak válni. Óvakodj az ilyen mártíroktól!

Az effajta mártír sokat panaszkodik, de a rossz helyzetén nem változtat. Úgy manipulál, hogy minél több szánalmat és együttérzést váltson ki. Két véglete van: vagy semmilyen felelősséget nem vállal, vagy mindent magára vállal, hogy ezzel is sajnálatot idézzen elő az emberben. A fene nagy önfeladása vele valahogy mindig téma lesz, és bármilyen számonkérésre visszahúzódik szűkölve az áldozati szerepkörébe, így valódi személyiségfejlődésre nehéz motiválni. Torz világlátásából fakadó abszurd véleményei sajnos különösen fájdalmasak és károsak számára és a környezetének is. Amikor önvizsgálatot tartottam, mindig arra jutottam, hogy soha semmi építőt nem kapok a mártírtól, maximum gyomorgörcsöt.

Tanács: Ha nem figyelsz, rád telepszik, és lassan beleeszi magát a lelkedbe éppúgy, mint a fenti három személyiségtípus. Ne akarj a megmentője lenni!

Konklúzió: az egyéni felelősség

Legnagyobbrészt ránk van bízva, hogy „mit” „kikkel”, „hogyan”, „miért” osztunk meg. Ha ez nem kényelmes, szűkebbre vehetjük a kommunikációs kereteket. Nálam ezek a határok alaposan kitolódtak, épp ezért találkoztam ennyiféle emberrel, aki ezzel visszaélhet.

Könnyű beleesni abba csapdába, hogy minél többek elismerését próbáljuk kivívni, és ezért igyekszünk minden tanácsot megfogadni, mindenki kedvére tenni. Nem fog menni.

Ettől függetlenül nem bánom, hogy a megnyílásomnak az az ára, hogy most a bezárást kell propagálnom bizonyos típusú emberekkel szemben. Én is folyamatosan tanulok. És mostmár tudom, hogy ez a 3+1 típus bizony valóban káros ránk nézve, hiszen a maguk érdekében a saját egójukat közvetítik felénk úgy, hogy az minket összezavar, terhel, megbánt, leszív.

Én azt a tanulságot vontam le magamnak, hogy nem kell partnernek lenni a játszmáikban. Nem kell az ő szabályaik szerint játszanunk, és nem szabad leereszkedni az ő szintjükre. Ugyanakkor gyűlölködni sem érdemes! Miután felismertük ismerőseink toxikus tulajdonságait, empátiánk és intelligenciánk segítségével megtalálhatjuk akár a megfelelő taktikát a szembenézésre vagy tolerálásra, akár a menekülési útvonalat, ami egy kevésbé mérgező környezetbe visz.

Képek forrása: CDD20 (Pixabay)

Sós Dóra Gabriella