A kérdés egyszerre provokatív, megosztó és összetett. Az ember lánya általában úgy indul neki a nagybetűs élet kihívásainak – mint például a házasságkötés –, hogy egy sziruposan boldog család képét vizionálja. Míg „leendő élete értelmével” együtt néznek a reményteljes jövőbe, az élénk képzelőerővel rendelkező hölgyek már be is rendezték képzeletben álmaik otthonát. Ki-ki ízlése szerint minimalista stílusban berendezett lakást vagy rusztikus hangulatú parasztházikót lát maga előtt.
A lelkes fiatalok általában úgy tervezik, hogy legalább két autóval közlekednek majd életük színterei között. Leendő csemetéik hétköznapi logisztikázását bravúros gyorsasággal fogják megoldani, miközben kettesben töltött „pásztorórákra” is időt tudnak majd szakítani. Elvégre nem evégett találtatott fel a nagyszülők intézménye? A szerelmes kábulatban fel sem merül hőseinkben, hogy esetleg szüleiknek is lehet igénye „énidőre”. Az első pofonok után lezseren legyintenek:
Sebaj! Majd keresünk egy megbízható babysittert – gondolják gyanútlanul, míg egymás karjaiban feloldódva arról beszélgetnek, hogy a nagyobbik inkább orvos, a kisebbik pedig balerina legyen.
Kedves olvasók, ismerős a kép?
Így tempózunk hát egyre közelebb álmaink megvalósításához, miközben sokszor észre sem vesszük a mindennapok egyhangúságában, hogy valami elromlott közöttünk. Mi történt? Hogyan lehetséges az, hogy már nem nézünk „úgy” a másikra?
Amit addig cukinak, kedvesen maflának vagy sármosan macsósnak éreztünk a párunkban, az egyszer csak fárasztó, idegesítő és groteszk lett számunkra…
Nyilván nagyon sok mindennek kell történnie ahhoz, hogy egy tartós kapcsolat meginduljon a lejtőn, és a házastársak úgy döntsenek, mindenki számára az a legjobb megoldás, ha útjaik külön válnak. Számtalan ki nem mondott szó, gondolat, egymástól elszenvedett sérelem (jó esetben csak verbális) kell ahhoz, hogy két ember eljusson eddig a pontig.
A közös gyermekek megléte hatványozottan megnöveli a felek döntésképtelenségét, hiszen az ő jogos érdekeik, testi-lelki jóllétük szem előtt tartása is nehezíti a helyzet megoldását.
A jó hír az, hogy amennyiben egy házasság zátonyra fut, még van esély a kapcsolat megmentésére. Ehhez azonban az kell, hogy mindkét fél felismerje saját hibáit, és közös erővel, együtt akarjanak megoldást találni a problémáikra.
Miből tudhatjuk, hogy már igazán nagy a baj? Az egyik végső intő jel ebben a helyzetben a néma csend. Amikor már egyik fél sem megy bele késhegyig menő vitákba.
Csak a legszükségesebb dolgokról beszélnek egymással – azokról is csak tőmondatokban –, mert már kiégettnek és elcsigázottnak érzik magukat a mögöttük sorakozó számtalan frusztrált veszekedés miatt.
Ebben a helyzetben már nem az a kérdés, hogy két ember mit érez, hanem hogy a gyerekeik mitől sérülnek jobban. Attól, ha együtt maradnak, vagy attól, ha a válás mellett döntenek, és külön folytatják az életüket?
A gyerek tükör
Egy kolléganőm egyszer ezt így fogalmazta meg: „Egy gyerek akkor boldog, ha a szülei boldogok. Azonban ha azt látja, hogy anya sokszor ingerült, kedvetlen, nincs kedve a közös játékhoz, kisírt szemekkel főzi a vacsorát, apa pedig a munkából hazajövet üveges tekintettel bámulja a meccset, játszik a gépen, vagy a műhelyben bütyköl órákon át, akkor óhatatlanul is átveszi a szülők ki nem mondott belső feszültségét.”
Ám még ennél is rosszabb, ha olyan jeleneteknek lesz önkéntelenül szem- és fültanúja, amelyekben az a két ember – akik elvileg egymást és Őt is a világon a legjobban szeretik – kiabálva, tiszteletlenül, durván viselkedik egymással. E szituációk átélése visszavonhatatlan károkat okoz hosszú távon egy gyermek pszichéjében, a férfi-nő szerepről, szülői mintáról felépített hitrendszerében.
>> Olvass tovább a szociológus szemével káros környezetről >>
Amennyiben ezeknek a traumáknak a feloldása nem történik meg (pszichológus, kineziológus egyéb mentálhigiénés szakember bevonásával), olyan téves beidegződések alakulhatnak ki a gyermekben, amelyek idővel bevésődnek, meggyőződéssé válnak. Fel kell ismernünk, ha egy kapcsolat már menthetetlen. Csak a látszat kedvéért és a család „vélt” egységéért össze lehet tartani egy házasságot.
Azonban az ár, amit gyermekünkkel fizettetünk meg, túl nagy. Elvesszük tőle a kölcsönös tiszteleten, szereteten és elfogadáson alapuló párkapcsolat lehetőségét a jövőben.
Gondoljuk hát át: váljunk vagy ne váljunk? Azonban akárhogy is döntünk, legyünk tudatában, hogy a legkisebb sérüléssel járó megoldás mindig a kulturált, empátián és higgadt kommunikáción alapuló megegyezés. Amennyiben úgy érezzük, hogy erre képtelenek vagyunk, kérjünk külső segítséget mediátor szakembertől.
Martos Zita írása
Kiemelt kép forrása: Kulbir / pexels.com
