S. D. G.: Miért lettél szociológus? Hogy néz ki ez a hivatás a hétköznapi életben?
Gy. Á.: Mindig is volt bennem egy erős ellenállás azzal szemben, hogy a dolgokat elfogadjam úgy, ahogy vannak. Érdekelt, miért vannak úgy, és kik azok, akik megmondják a tutit. Ennek ellenére nem voltam soha a klasszikus értelemben vett lázadó, tehát abban a formában, ahogyan az sokszor a „fejekben megjelenik”: nem öltözködtem extrémen, nem voltam hangadó az iskolában stb. Végigkísért azonban az, hogy ha valamit értelmetlennek találtam, vagy igazságtalannak, akkor már gyerekként is kivontam magam belőle.
Emberi kapcsolataimat illetően olyan közegben érzem jól magam, ahol nyitottak a konszenzuskereső vitára, tehát nyitottak az én érveimre is.
Ezt a viszonyulást először az egyetemen, az ELTE Társadalomtudományi Karán volt szerencsém megélni teljes valójában. Mivel nincsen bennem megfelelési kényszer, ezért munkám során is az jelenti a fő sikert, ha rá tudok világítani dolgokra, folyamatokra más perspektívából, és ez kicsit felkavarja az állóvizet, legyen szó személyes tanácsadásról vagy éppen egy tudományos-ismeretterjesztő cikkről.
S. D. G.: Hol látod a szociológus szerepét a társadalmi párbeszédben? Mik a lehetőségek, az előnyök és a buktatók?
Gy. Á.: Nagyon fontos feladatnak tartom, hogy a szociológus tudása révén segítse az embereket az őket ért napi hatások, mechanizmusok tudatos megértésben, ezzel segítve őket abban, hogy aktívan részt tudjanak venni mind az egyéni érdekeik érvényesítésében, mind közösségeik alakításában.
Azt gondolom, az egyik legnagyobb kihívás, hogy az ember megértse, mi történik vele pontosan, és azt nevén tudja nevezni, mert ez a kulcsa annak, hogy az értő, jó szándékú ember lépéseket tudjon tenni azért, hogy a világ kicsit jobb, igazabb, élhetőbb legyen.
Fontos az is, hogy a problémák okai feltárásra kerüljenek, ami szerintem mindig akkor a legpontosabb, ha az elszenvedője E/1. személyben megfogalmazza, mi történik – viszont ha hiányzik ehhez az érintett tudása, akkor könnyen kiszolgáltatottá válhat. Nekünk, szakembereknek szerintem az ez ellen történő harc az egyik fő feladatunk, hiszen például az olyan húsbavágó, rendszerszintű problémák, mint a kortársbántalmazás, napjainkban is nagyon gyakran el vannak intézve azzal, hogy a gyerekek szeretnek csúfolódni. Ez csak egy példa, amelyben rengeteget kell még fejlődni, ehhez viszont dolgozni kell: a társadalomban jelen lévő gondolkodási struktúrák mélyen gyökereznek, és ezek megváltoztatásához számos változtatásra lenne szükség.
Elsősorban távolodni kellene minden olyan, merev kategóriától, amelyeket a társadalmi intézmények a mai napig ráerőltetnek az adott közösség tagjaira, akik így ahelyett, hogy az egyéni képességeik kerülnének előtérbe, helyzetükből adódóan megbélyegzésnek, esetleg bullyingnak is ki vannak téve, ami nem segíti elő az egészséges, boldog életet.
S. D. G.: Sokakat mintha tudatosan taszítanának a társadalmilag nagyon is fontos, nehéz kérdések. Szerinted miért van ez?
Gy. Á.: Azt gondolom, ez részben otthonról hozott, másrészt a közoktatásban a már meglévő egyenlőtlenségek kompenzálását illetően azért vannak (bőven) kiaknázatlan területek. Hogy ez másként legyen, ahhoz intézményi szintű szemléletváltásra lenne szükség, olyanra, amely képes arra, hogy áttörtje azokat a falakat, amelyekben sajnos a magyar társadalom jelentős része gondolkodik még ma is.
S. D. G.: Néha az a benyomásom, hogy csak nagyon szűk réteget érdekel a valós társadalmi párbeszéd és a változás, és ők főleg a kisebbségek, a kárvallottak és szeretteik. Te hogy látod ezt a kérdést?
Gy. Á.: A valós gondokról történő párbeszéd zajlik folyamatosan, a probléma inkább az, hogy akik foglalkoznak vele, nem mindig érik el az érintetteket. Én látok fejlődést, változásokat, de ezek gyakran csak helyi szinten valósulnak meg. Ha úgy tetszik, nem lesz belőle (pár kivételt leszámítva) „ügy”. Mint korábban említettem, az, hogy mely témák iránt érdeklődik valaki, nagyon erősen függ attól, mit hoz otthonról.
Ha olyan családból érkezik ugyanis, ahol az elfojtás a válasz a problémákra, akkor keményen meg kell dolgoznia azért, hogy ki merje fejezni az érzéseit, ki merje mondani, mi történik vele.
Egy nyitott, empatikus közeg nyilván vevő ezekre, de ez nem alapvetés, és ahol nem beszélgetnek, hanem sokkal inkább a „Tedd a dolgod, Fiam/Lányom!” elv a domináns, ott kisebb eséllyel alakul ki érzékenység a saját élettéren túl. Ellenben ha egy gyereket szeretettel nevelnek úgy, hogy fontos legyen számára például a környezetvédelem, az mélyen beivódik, az identitás részévé válik. Akkor érzékeny lesz a környezetszennyezésre, globális szinten is, nagy eséllyel. Ezen túlmenően a pedagógusok szerepe felbecsülhetetlenül fontos, hiszen az iskola, az oktatás sokszor tovább mélyíti a szakadékot gyerek és gyerek között, és akkor még egy szót sem szóltam a (közösségi) média negatív hatásairól. Azt gondolom, mindenképp előrevivő, ha az iskolában, a médiában előtérbe kerülnek azok a témák, amelyek a társadalmi felelősségvállalásról szólnak, ha azok jól szólítják meg az embereket.
Mert érdemi diskurzust folytatni dolgokról akkor lehet, ha van válaszkészség.
A „csak, mert én vagyok a tanár” nem válasz, mert nem kinyitja a világot, hanem kizárólagos engedelmességet vár el. A feladat tehát kettős és fordított: válaszokat kell adni, hogy aztán meglegyen a bizalom az újabb kérdéshez. Ha egy közösség értékeli a bátorságot és a nyitottságot, akkor azt gondolom, az jó irány.
S. D. G.: Az első debütöd a Tudatonnál az volt, hogy írtál a kortárs bántalmazásról három szemszögből: a bántalmazott, a bántalmazó és a szemlélő aspektusából:
- Fojtogató múlt: bántalmazott gyerek voltam
- Bántalmazó gyerek voltam…
- A bűvös harmadik, aki megmentett…
Ritka az, hogy egy témát egy szakember ennyire alaposan körbejárjon online cikksorozat keretében. Miért épp a kortársbántalmazás volt a választott téma, és mi az, ami kimondatlanul maradt/kifejtésre vár e három cikk után is?
Gy. Á.: A bántalmazás mindenhol jelen van direkt vagy indirekt módon, tudatosan vagy tudattalanul. Nincs olyan, hogy ezzel ne találkozzunk. Talán pesszimistán hangzik, de azt gondolom, sokszor az is bántalmazva van, aki nem tud róla. Tehát például egy „de fitt vagy, letagadhatnál 10 évet”, vagy egy „szuper, hogy így is elfogadod magad” mögött ott van egy értékelés. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem lehet kritikát megfogalmazni, mert azt gondolom, lehet és kell is. Viszont rengeteget kellene tanulni erről, és a gyermekkori szocializáció – tehát az, amit nap mint nap átélünk a családban, hallunk az iskolában – erősen hat arra, hogyan gondolunk magunkra felnőttként. Hiszen ha egy osztályban a „csúnya fiú” vagy a „buta lány” címkét kapja valaki, az óhatatlanul hatni fog a viselkedésére, ami megágyaz a bántalmazásnak.
Ezért fontos, hogy a közösségben előtérbe kerüljön a szolidaritás és az empátia.
Ha pedig megtörtént a baj, akkor a probléma csakis a közösség gyógyítása által valósulhat meg, amely során törekedni szükséges arra, hogy az a hierarchiát, a versengést fokozatosan az elfogadás irányába tolja el, ezáltal az adott csoport erkölcsi szintje is emelkedik. A témával kapcsolatban én úgy érzem, megfogalmaztam azokat a felvetéseket, amelyek olvasói levelekhez vezettek: a későbbiekben e konkrét esetek tárgyalása talán még inkább mélyíthetné és személyesebbé tehetné a tárgyalt témakört, esetleg bátorságot adna az érintetteknek, hogy merjenek beszélni, mert ami velük történt, igenis nagyon fontos és sokat számít.
S. D. G.: Ezt követte a Levél a bántalmazotthoz című nyílt leveled. Ezt mi íratta veled?
Gy. Á.: Egy anya posztja a Facebookon, akinek a fia egy napon úgy döntött, soha nem megy haza többé. Most éppen azon dolgozom, hogy létrejöjjön egy zárt Facebook-csoport, ami egy fórum lehet azoknak a bántalmazottaknak, akik talán épp a határán vannak annak, túlélik-e a holnapot. Ezt amolyan gyorssegélynek szántam, és sok visszajelzést kaptam. Lehetőséget szeretnék adni arra, hogy aki még tud beszélni az őt ért traumáról, értő, empatikus közegre találjon, ezen jelenleg is dolgozom.
S. D. G.: Az időskor: kényszer vagy döntés? című cikked a személyes kedvencem az eddigi írásaid közül, legszívesebben kötelező olvasmánnyá tenném minden 60+ éves embernek. Az egész életen át tartó tanulás (life long learning) koncepciója egy külön cikket is megérne. Szerinted a „Baby boom” és az X generáció hol tart tudatosság szintjén? Mik a tudatosság azon aspektusai, amit egy minőségi időskorhoz fejleszteni szükséges? Milyen tanácsot adnál a mai időseknek vagy akár a mai fiataloknak az idősekre nézvést?
Nemcsak fiataloknak vagy időseknek, de mindenkinek azt tanácsolnám, mielőtt merev, egységes kategóriákban gondolkodva véleményt nyilvánít, hogy üljön át képzeletben kicsit a másik ember székébe.
Én nem gondolom ugyanis, hogy az olyan kategóriák, mint az életkor vagy a nem, alkalmasak lennének arra, hogy homogén halmazként gondoljunk annak tagjaikra. Ezt lenne érdemes először végiggondolni. Amikor olyanokat olvasok, hogy a csecsemők agyszerkezete változik attól, hogy már korán ki vannak téve a digitális eszközök okozta „sokknak”, miközben az idősebbek nem értenek a modern eszközökhöz, elkeseredek, mert ez így végtelenül leegyszerűsítő és pesszimista hozzáállás. Én azt hiszem, emberekről beszélünk, akik egyediek. Különböznek nyitottságot, érdeklődési kört, hobbit, foglalkozást stb. illetően. Várjuk meg, amíg az eszközhasználó csecsemő felnőtt lesz, és ne írjuk le azt az embert, aki most ismerkedik az okostelefonnal. Fókuszáljunk arra, amiben ő jó, így azonnal több adatunk, ezáltal pontosabb képünk lesz az adott személyről.
S. D. G.: A Tüzoltó leszek, s katona című cikkedben arról írtál, hogy a születésünktől minket érő társadalmi elvárások és a nemi sztereotípiák miként hatnak a későbbi életünkre. Miért tartod ezt fontos témának, és milyen személyes javaslataid lennének e téren a különböző társadalmiszerep-relációkban (pl. szülő-gyerek, munkaadó-munkavállaló, tanár-gyerek stb.)?
Gy. Á.: Azt gondolom, a partneri alapokon nyugvó relációk az említett viszonyokban pozitívan hatnak az önértékelésre, a kezdeményezőkészségre. Én abban hiszek, hogy az adott ember személyisége, jelleme az, ami alapján viszonyulni kéne egymáshoz. Ha túlzottan ragaszkodunk olyan merev, ideáltipikus kategóriákhoz, mint a nőies-férfias, az a kreativitás, a kinyilatkoztatás, az önmegvalósítás ellen hat, végső soron pedig az érzelmek elfojtásához, elkerülő magatartáshoz vezet. Ha valaki ugyanis sokáig van jelen olyan közegben, amely az utóbbi magatartást jutalmazza, az nemcsak a lelki, de a fizikai egészség romlásához is vezethet, mert minden tette e szűrőn keresztül lesz értékelve, értelmezve. Ráadásul teljesen mindegy, hogy ilyen körülmények között milyen stratégiát választunk: ha ugyanis úgy kell léteznünk, hogy közben az elvárások egy ideálképnek szólnak, akkor akár meg akarunk ennek maximálisan felelni, akár lázadunk ellene, viselkedési zavarok állnak be. A tekintélyelvű hozzáállás az otthonainkban és az iskolában, vagy hogy én is hozzak egy példát, a kioktatás a férfi-nő kapcsolatokban a munkahelyen (neve is van, „mansplaining”, és férfiak általi kioktatást jelent, de természetesen nők által dominált területen férfiak is elszenvedik ezt, és az egyik kutatási területem pont ez), nem segíti elő a szolidaritáson alapuló, fejlődésorientált kooperációt.
S. D. G.: A mérgező környezetről is publikáltál nálunk: A nap, amikor felismertem, hogy mérgező környezetben élek. Azt hiszem, mindenkinek legalább egy tucat egyéni színtere van, ahol különböző szerepeket vállal (tudatosan vagy tudat alatt), de maradjunk a legintimebb terepeknél. Feldmár András fogalmazott úgy egyszer, hogy „Anyám éhes volt, és engem evett”. Ezt én úgy fordítottam le, hogy nem elég szeretni, hanem JÓL kell szeretni. De senkit nem tanítottak arra, hogy tudatosan szeressen, ahogy arra sem, hogy tudatosan segítsen a másiknak a felé irányuló szeretet formálásában. Vagy tévedek?
Gy. Á.: Nagyon jó a kérdés. Hozzáteszem, mire felnövünk, egyvalamit nagy eséllyel már biztosan tudni fogunk: azt, hogy mit nem jelent a szeretet. Az már nehezebb kérdés persze, mit jelent, és erről Vekerdy Tamás azt mondta, hogy az a gyerek fogja magát jól érezni, akit olyannak fogadnak el, amilyen. Valami ilyesmiről szólna a támogató közeg, ellentétben a mérgezővel: tehát nem használom az embereket abban az értelemben, hogy a saját magam igényei szerint alakítom, használom, berakom-kirakom, jutalmazom-büntetem őket, hanem támogatom őket. Mindenkit abban, amiben jó. Az iskolában a jó/szép/okos gyerek – rossz/csúnya/lusta gyerek kétosztatúság szintén olyan tulajdonságok mentén dőlnek el zömmel, hogy az illető mennyire felel meg a sokszor indokolatlan, teljesítményorientált, de éppen az egyéni készségeket, kvalitásokat nélkülöző szempontrendszernek. Ez, párosulva a való élettel ellentétes elvárásokkal – úgy a munkaerőpiacon, mint a magánéletben –, vezet el oda, hogy hirtelen nem érti a fiatal, miért várnak el tőle önállóságot, önérvényesítést, kezdeményezőkészséget, amikor eddig éppen ezek ellentéteiért jutalmazták. Innentől kezdve az nyer, aki mer nyitott lenni, és bizony, dolgozni önmagán azért, hogy mindezek ellenére helytálljon. És ahogy mondani szokták: innen szép nyerni.
Sós Dóra Gabriella írása
Kiemelt kép forrása: Engin_Akyurt / pixabay.com
