„Mi leszel, ha nagy leszel?” – kérdezte Zoltán (25, óvodapedagógus). „Tűzoltó!”– felelte Boglárka (4). „Ápoló!” – kiáltott Áron (5).
A fenti párbeszéd akár igaz is lehetne, a valóságban azonban a felnőttkorba vezető utunk során különböző elvárásokkal, nehézséggekkel találkozunk attól függően, melyik nemhez tartozunk. Ha Zoltán valóban feltette volna a kérdést, akkor ő ahhoz az 1%-hoz tartozna, akik ma férfiként óvodapedagógusként dolgoznak hazánkban. Az, hogy gyermekkori álmaink megvalósulnak-e, több tényezőnek köszönhető. Az egyik ilyen meghatározó folyamat a gyermekkori szocializáció.
Arra, hogy Boglárka és Áron hogyan állnának a kérdéshez 10-15 év múlva, a pályaválasztás kapujában, nagyban hat a közeg, amelyben felnőnek, azaz ahol szocializálódnak. A szocializáció szóval sokszor találkozunk a hétköznapok során, számos fórumon hallunk, olvasunk róla. Mi a szocializáció valójában? Egy folyamat, amely során a gyermekek (és a felnőttek) megtanulják, hogyan kell az adott társadalomban élniük oly módon, hogy megismerik annak kultúráját, normáit, értékeit. Ehhez a társadalom nemcsak az elérendő célokat, de az eszközöket is kijelöli arra vonatkozóan, milyen módon lehet az egyén annak „értékes és értékelt” tagja, hogyan kell viselkednie, milyen legyen a külseje, az életmódja stb. Ezeket a szűkebb-tágabb környezet, a bennünket körülvevő emberek, társadalmi elvárások formájában közvetítik felénk.
Az elvárások azonban nem egységesek fiúk és lányok esetében, ehhez elég, ha néhány régi szólásra, közmondásra gondolunk. „Szép a leány ideig, huszonnégy esztendeig”. A szépen rímelő mondás nem csekély mértékben sugalmazza, hogy a lányok-asszonyok csak rövid ideig maradnak vonzók, miközben a férfiak hiúságát olyan mondásokkal legyezgetik, mint hogy a férfi „elég, ha csak egy fokkal szebb az ördögnél.” Ami a viselkedési szabályokat illeti, kevéssé gyakori, de régi és sokatmondó a következő mondás is, amely remek példázata annak, hogy ugyanaz a tett egészen más megítélés alá esik aszerint, milyen nemű az „elkövető”. „Ha legénynek leesik a kalapja, (az) fölveszi, de ha leánynak leesik, az föl nem tudja venni”. A mondást egyébként gyakran használták a nők elveszített szüzességére.
A nemi sztereotípiák életünk szinte minden pillanatában jelen vannak körülöttünk, elvárásokat támasztva felénk. Azt pedig, hogy milyen szabályoknak és elvárásoknak kell megfelelnünk férfiként és nőként, az ún. nemi szocializáció során tanuljuk meg. A nemi szocializációt a társadalom minden intézménye – a család, az iskola, a munkahely – is támogatja. Már egészen korán, újszülött korban találkozunk a férfi-nő felosztás kettősségével, mivel azonban nemi szerepeinket az elsődleges szocializációs közegben, otthon sajátítjuk el, ezek a szerepek sok esetben természetessé, megkérdőjelezhetetlenné válnak számunkra.
Mi több, a média folyamatosan közvetíti és tanítja, mi az aktuális trend, szüleink pedig ez alapján vásárolnak nekünk különböző színű és típusú ruhát, játékot stb.
És bár a születendő gyermek neme mindig is diskurzus tárgya volt, a közösségi oldalaknak hála, napjainkban rózsaszínbe és kékbe borulnak a – leendő – szülők által megosztott tartalmak. Szavak helyett pedig sokszor apró tárgyak, anyagok, cipők, lufik beszélnek: a lányokat a pink, a fiúkat a kék jelöli, tudja mindenki. De vajon honnan ered ez a „közmegegyezés”?
A világ rózsaszínben és kékben
A kék és a rózsaszín, mint a nemek attribútumaiként szolgáló jelölés használata modern képződmény.
Ez a felosztás széleskörűen az első világháború környékén terjedt el, korábban a gyerekek nemtől függetlenül fehér ruhákat viseltek, amelynek praktikus oka a fehér anyagok fehéríthetősége, ezáltal könnyű fertőtleníthetősége volt – úgy a pelenkáknál, mint egyéb gyerekruhák esetében.
A színek és a nemek kapcsolata bár esetleges volt, a kereskedők érdeke ennek mesterséges létrehozása, fenntartása és sulykolása volt. Egy 1918-as kereskedelmi kiadványban azonban még épp a mai trend ellentéte volt az uralkodó, ott a rózsaszínt, mint „erős, határozott(abb) színt” a kisfiúkhoz rendelték, a kislányokhoz pedig a világoskéket, mint finom, halvány árnyalatot.
Még 1927-ben, a Time magazinban is megjelent egy, a fenti trendet demonstráló kép, üzenve, hogy a „fiús” kisfiúkat erős rózsaszínbe öltözteti a divatot követő szülő. Pontot az ügy „végére” egy 1940-es piackutatás tett, amikor amerikai gyártók és kereskedők arra a következtetésre jutottak, hogy a közízlésnek éppen az addigra uralkodóvá vált színleosztás ellenkezője tetszik. Talán ezen múlt, hogy ma nem rózsaszín kisautókkal és kék masnikkal jelentik be a büszke szülők gyermekük nemét a közösségi oldalakon.
Fiús, lányos…
Ha van elcsépeltebb sztereotípia, mint a színekre vonatkozó, akkor „a fiúk nem sírnak”, vagy „a lányok nem verekszenek” típusú mondások azok. Ezek ugyanis nemcsak a gyermekek ruházatát szabályozzák, hanem a viselkedésüket, a legbelsőbb megéléseiket, érzéseiket is határok közé akarják szorítani.
Ilyen, amikor a kislányok játék közben görcsösen próbálnak „nőiesen” viselkedni, finomnak maradni, vagy az iskolai ebédnél azért nem fogadják el a desszertet, mert a magazinokból, óriásplakátokról visszaköszönő retusált nőképre szeretnének hasonlítani.
Fiúk esetében az erőszakos gesztusok, verekedések gyakran „férfierejük” bizonygatására szolgálnak. Ezek a – hangsúlyozom – sztereotípiákon alapuló viselkedésmódok a szülők fejében összekapcsolódhatnak a nemi identitással, ami ahhoz vezethet, hogy elveszik a kisautót a kislánytól vagy a babát a kisfiútól. Még nagyobb kárt okoz, ha a szülő a gyerek játékát azért veszi el, mert úgy gondolja, hogy az adott játék „veszélyezteti” a gyerek heteroszexualitását. Ha azonban a gyerek nem játszhat azzal, amivel szeretne, belekényszerül egy számára nem érvényes, nem hiteles szerepbe, ami sokkal többet árthat, mint a rettegett „lányos” vagy „fiús” viselkedés.
„Minden vágyam egy pedállal hajtható kisautó volt. A szomszéd fiúknak is volt, pedig szegényebbek voltak nálunk. Biztos voltam abban, hogy amikor Apukám Németországba megy, onnan hoz nekem egy ilyen autót. Ő viszont egy hatalmas babát vett nekem, amit sosem szerettem. Mintha azt próbálta volna üzenni, hogy az autó nem lányoknak való. Nagyot csalódtam, és ma már úgy érzem, ez közrejátszott abban, hogy sokáig nem volt önbizalmam ahhoz, hogy jogosítványt szerezzek.” (Kata, 55)
Kata jól érezte magát a barátai körében, számára az autó tudat alatt a hozzájuk való érzelmi kötődést jelentette, és fel sem merült benne, hogy akadálya lehetne annak, hogy ő is része legyen a közös autózásoknak. Később jött rá, hogy mivel nem volt anyagi akadálya az ajándéknak, a neme alapján hoztak a szülei döntést a vágyai felett. Ez a sérelem Kata számára nemcsak azt mutatta meg, hogy őt másként kezelik, mint a fiú barátait, akik megkaphatták a játékot, de azt is, hogy a környezete nem szeretné, ha közéjük tartozna. Ezért kapott más játékot, ami kimondatlanul új csoportot, új játékteret jelölt ki számára.
Gyakori, hogy a kisfiúk már egészen korán elkezdenek félni attól, ami nőies. Ennek oka, hogy ott van a fejükben az a társadalmi norma, miszerint az „igazi férfi” nem mutat(hat) nőies tulajdonságokat. Kerülik az érzelmességet és sérülékenységet, ezek ugyanis lány(os) tulajdonságként rögzülnek a szocializáció során. Ezek a berögződések mélyen hatnak a kisfiúkra.
„Olyan 7-8 éves korom körül szerettem a lányokkal játszani, főleg azért, mert szerettem a Barbiekat öltöztetni, új ruhákat készíteni nekik, fésülni őket stb. Édesanyám attól tartott, hogy ez annak a jele, hogy meleg vagyok.” (Viktor, 35)
Viktor a gyerekkori berögződésekből táplálkozva mély szorongást élt meg, ami gyakori a férfiak között, hiszen tartanak attól, hogy kiderül, olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek férfiatlan tulajdonságokként vannak számon tartva. A kultúrából eredő hagyományok és a társadalmi normák ugyanis együttesen olyan erős nyomást gyakorolnak a fiúkra a szocializációs folyamat során, amely mindent, ami „nőiesnek” van elkönyvelve, elítél, ezáltal stigmatizál. Minden olyan helyzet tehát, amikor a fiúgyermekek szembesülnek azzal, hogy kizárólag a nemük miatt nem lehetnek őszinték az érzelmeiket illetően, erősíti az elkerülő magatartásmódokat, amelyeknek célja, hogy ne tartsa homoszexuálisnak őket a környezetük. Ráadásul ezek az elvárások életünk későbbi szakaszaiban is jelen lesznek, csak más módokon.
Óvoda, iskola
A szülői hozzáállás mellett a másodlagos szocializációs közegben, az óvodában és az iskolában a pedagógusoktól érkező reagálásoknak és bánásmódoknak is kiemelt jelentősége van a gyerek személyiségfejlődése szempontjából.
„Közös rajzot készítettek Anyák napjára a gyerekek az óvodában egy hatalmas lapra, és sorban mindenki választhatott magának egy színes ceruzát, amivel a kép adott részletén dolgozott később. Kislányom a sötétkéket választotta, ami a sorban utána következő társának is tetszett. Az Óvó néni kérte Dorkát, válasszon másikat, így a kéket az egyik kisfiú kapta. Kislányom így nem színezhette ki a tengert, helyette a többi lánnyal a mások által rajzolt figurák ruháit színezte rózsaszínre és halványpirosra.” (Noémi, 42)
Hiába volt tehát jó kezdeményezés a közös rajzolás, mint a közösséget építő elfoglaltság, döntésével az Óvónő kimondatlanul is felszabdalta azt azzal, hogy fiúkra és lányokra osztotta fel a csoportot. Ez jelen esetben azzal járt, hogy Dorka hátrányba került a neme miatt, és csalódott. Sajnos a szakirodalomból tudjuk, hogy egy-egy ilyen élmény akkor is elraktározódhat, és kihathat a gyermekre, ha az adott pillanatban senki nincs tisztában a történtek súlyával. Ha ez a kislány legközelebb meg sem kísérli majd a kedvenc színét használni, vagy automatikusan a „lányosnak tartott” színek felé nyúl, akkor sok sorstársához hasonlóan a belenyugvást választotta. A belenyugvást, a konform viselkedést ráadásul az oktatási rendszer jutalmazza is, ezáltal pedig az egyén valós vágyai, kezdődő kreativitása szenved csorbát.
A pedagógusi elvárások ráadásul önmagukat beteljesítő jóslatként is működhetnek. Azok a tanárok például, akik sztereotípiákra alapozva feladatvégzés közben nemek szerint megkülönböztető feladatokat adnak a gyerekeknek, éppen a saját elvárásaiknak megfelelő különbségeket hozzák létre közöttük. Hangsúlyoznám, itt nem személyre szabott értékelésről van szó, hanem arról, amikor a pedagógus kizárólag az adott gyermek neme miatt alkalmaz eltérő bánásmódot. Ilyen, amikor pl. a matematikatanár a lányok képességeit alábecsülve alacsonyabb mércéket állít fel nekik, és/vagy értékelésében hangsúlyozza, hogy elnézőbb velük. A gyerekek esélyegyenlőségének kulcsa ugyanis a nemtől független (pozitív) elvárások megjelenítésére törekvő oktatás, amelyben kiemelt szerep jut a sztereotip megnyilvánulások elkerülésének.
Előírt életutak: a férfi- és a női munka világába…
A nemi szerepek túlhangsúlyozása gyermekkorban mind a fiú-, mind a lánygyermekek életútjára hatással van. A szülők egy jelentős része, amikor a gyermeke továbbtanulásáról van szó, „bevált receptekre”, mások tapasztalataira hagyatkozik. Így van ez akkor is, amikor azért felvételizik a gyermek egy adott gimnáziumba, mert a szülők arról tudnak a legtöbbet, pl. egy ismerősüktől. Természetesen az előzetes tájékozódás fontos egy döntéshelyzetben, lényeges azonban, hogy a döntés ne mások véleménye vagy éppen az adott intézmény „presztízse” alapján, hanem sokkal inkább a gyerek személyiségének, beállítottságának figyelembevételével történjen.
Sajnos gyakoribb azonban, hogy a továbbtanulás iránya esetlegesen történik. „Menj mérnöknek!” – hallják a fiúk, hiszen a nagypapa is az volt, és lám, mindig volt állása, és milyen jól keresett!
Vagy: „legyél óvónő, sok szabadságod lesz nyáron, és a gyerekek aranyosak!”. A fenti két példa tipikus tanács pályaválasztás előtt álló, bizonytalan kamaszok számára, és bár mindkét szakma nagy felelősséggel járó terület, egészen eltérő életutakat jelölnek ki. Ezeket a szakirodalom „előírt életutaknak” nevezi. A nemek szerint előírt életutak lényege, hogy a fiúk és a lányok a hagyományosan nőiesnek, illetve a hagyományosan férfiasnak tartott területekre felkészítő oktatási intézményeket részesítik előnyben. Ezek az iskolák azonban egészen különbözők a szerint, mekkora az adott terület/szakma presztízse, az elérhető jövedelem mértéke, stb. Az pedig, hogy milyen irányban tanulunk tovább, milyen végzettséget szerzünk, foglalkozási elkülönüléshez vezet, és ez sokkal inkább történik azért, mert az életút egy fontos pontján a gyermek neme kerül előtérbe a képességei helyett.
Következmények: láthatatlan akadályok, bérkülönbségek a munkahelyen, többletterhek a családban
Milyen következményekkel jár mindez? Általánosságban elmondható, hogy a nők az Európai Unió minden tagállamában kevesebbet keresnek a férfiaknál. 2015-ben a legnagyobb különbség Észtországban (26%), a legkisebb különbség Luxemburgban és Olaszországban (5,5% mindkét országban) volt. 2019-ben a nők és férfiak átlagos bruttó órabére közötti különbség az Európai Unióban átlagosan 14,1% volt. A fizetések közötti különbségeknek egy része magyarázható a foglalkoztatott férfiak és nők munkatapasztalatának, iskolai végzettségének különbözőségével, azaz egyedi jellemzőivel, ugyanakkor a különbségekért az ágazatok, foglalkozások nemek szerinti elkülönülése is „okolható”. Ha ehhez hozzávesszük, hogy bizonyos ágazatokban a férfiak dominanciája jellemző, akik ráadásul más ágazatokhoz képest átlagosan magasabb fizetéssel rendelkeznek, az még tovább mélyíti az egyenlőtlenségeket. Így kapcsolódnak össze és vezetnek tehát a kulturális és társadalmi tényezők, mint a fiúk és lányok eltérő pályaorientációja, kereseti különbségekhez.
Szintén a kultúrában keresendő az oka annak is, hogy napjainkban – Magyarországon abszolút – jellemzően még mindig a nők feladataként tartják számon a családon belül a gyermeknevelést és az idősgondozást.
Gyakori vélekedés ráadásul, hogy a nők tapasztalataik miatt a férfiaknál sokkal inkább képesek ellátni az olyan foglalkozásokat, amelyekben emberekkel kell bánni, segítséget kell nyújtani, esetleg gondozni vagy ápolni kell valakit.
Az ápolás, a tanítás, a gondozás és a gondoskodás ezáltal elnőiesedett, alulfizetett területekké válnak, miközben presztízsük is sokkal alacsonyabb azoknál a szakmáknál, amelyek ezektől épp ellentétes tulajdonságokat várnak el a munkavállalóktól. Bár bizakodásra adhat okot, hogy a férfiak napjainkban nagyobb részt vállalnak a családon belüli informális gondoskodásban, mint a fizetett személyes gondoskodást nyújtó ellátásokban, hazánkban azonban ez még így sem éri el az 1%-ot.
Mit tehetünk? Beszéljünk a nemi szegregációról!
Minden kezdeményezés, ami a nemi alapú megkülönböztetés helyett az egyéni képességekre helyezi a hangsúlyt, fontos lépés egy igazságosabb társadalom felé. Szó volt a cikkben a szülői és az intézményi hozzáállás fontosságáról, az Olvasóban mégis felmerülhet a kérdés, miért van az, hogy ennyire merevek és nehezen alakíthatóak a nemi szerepek? Elégségesek vajon a szülőknek és nevelőknek azon kezdeményezései, hogy kevésbé sztereotip, rugalmas viselkedésformákat alakítsanak ki gyermekeikben? Igen és nem. Sajnos hiába minden szülői akarat, nevelői szándék, amíg az uralkodó kultúra közvetítői a nyelven, az intézményrendszereken és a tömegkommunikáción keresztül a merev nemi szerepleosztást hangsúlyozzák és jutalmazzák. Amíg a magyar nyelvhasználatban a cikk elején említett közmondások, kiegészítve az egyes tájakon az asszony/ember és a lány/gyerek megkülönböztetéssel jelen vannak, amíg a média kizárólag az anyagi javakat, a gazdagságot, a szépséget jutalmazza, amíg egy fiút vagy egy férfit megszólnak azért, ha sírni kezd vagy összeroppan, addig nem.
Amíg a gyerekek vágyai, álmai és játékai kizárólag a nemük miatt tiltásokkal és stigmákkal sújtottak… Amíg ragaszkodunk a merev nemi kategóriákhoz, ahelyett, hogy arra figyelnénk, miben jó a gyerekünk, mire vágyik és mitől egyedi, addig csak alig látható mértékben lesz változás.
Fontos azonban, hogy beszéljünk ezekről! A nemi különbségek meglétéről, azok mértékéről, eredetéről, következményeiről folytatott beszéd nemcsak a tudományos világban, hanem a hétköznapok szintjén, úgy, mint a baráti társaságokban, a párkapcsolatokban, a családokban, az iskolában is kiemelt jelentőségű. Így kerülnek ugyanis napvilágra a sok esetben igen szélsőséges nézőpontok, amelyek ütköztetése út lehet az álláspontok közelítése felé. A nemi szocializáció politikai kérdés is, hiszen a nemi viszonyokról folytatott diskurzusok hatnak az egész társadalom hozzáállására, hatnak a döntéshozók és végrehajtók nézeteire. Még ha a változások csak helyi szinten történnek is, az, ahogyan gondolkodunk, és amit közvetítünk mások felé szülőként, pedagógusként, politikusként, szakemberként stb., együttesen hat a világra, amelyben élünk.
Nemi szerepektől az egyéni tulajdonságok irányába…
Mint láttuk, a női és a férfi tulajdonságok túlhangsúlyozása miatt nem tud széleskörűen elterjedni az a szemléletmód, miszerint egy adott feladatra való alkalmasság sokkal inkább függ az egyéni képességeitől, mint attól, hogy milyen neműnek születik. A kényszerektől való megszabadulás tehát az út az egészséges jellemfejlődéshez. Ahhoz azonban, hogy meg tudjuk valósítani önmagunkat, képességeink kibontakozhassanak, és felszabaduljunk a ránk ható merev társadalmi kényszerekből, fontos, hogy
1. a szülő segítse a gyereket abban, hogy felismeri, és képes a helyén kezelni a gyerekekre nehezedő, külső elvárásokból eredő nyomást, melynek következő állomása az óvoda és az iskola. A gyermekek az óvodába továbbviszik az otthonaikban tapasztaltakat, és ott el is játsszák azokat, ezért
2. a pedagógusok feladata, hogy vegyék észre, és erősítsék a gyermekeket abban, amiben jók, ahelyett, hogy kizárólag a biológiai nemükhöz „rendelt” tulajdonságokat jutalmazzák, az attól eltérőeket pedig büntetik.
Azért is fontos ez, hiszen egyre inkább látszik, az ún. androgün tulajdonságokkal bíró egyének sokkal inkább képesek alkalmazkodni a folyamatosan változó világ kihívásaihoz, mint a merevebb nemi szereppel rendelkező társaik. A gyors alkalmazkodóképesség pedig a mai felgyorsult világban kifizetődő készség.
A nemi egyenlőtlenség csökkentését segíthetné továbbá a családon belüli munka kiegyensúlyozottabb elosztása, amelyet a munkáltatók támogató intézkedései segíthetnének elő pl. olyan lehetőségekkel, mint a GYED-en, GYES-en lévő anyák és apák meghívása továbbképzésekre, megbeszélésekre, vállalati bölcsődék és óvodák létrehozása a gyermekes családoknak, amely mind a szülők, mint a gyerek időbeosztásához jobban illeszkedik stb.
Kiemelt figyelmet fordít a nemi egyenlőségek csökkentésére a Nők a Tudományban Egyesület. Céljuk a nők oktatásának és karrierjük támogatásának hangsúlyozása a kutatásfejlesztés és innováció területén. Ennek egyik lépéseként megalapították a Nők a Tudományban Kiválósági Díjat, ami a női kutatók láthatóságát és szakmai elismerését szolgálja azáltal, hogy évről évre olyan fiatal kutatónőket ismernek el díjjal, akik aktív részesei a tudományos életnek a szakterületükön. Mint fogalmaznak, egy olyan világot képzelnek el, ahol kizárólag a valódi szakmai kompetencia számít, és „az elismerés nem nemhez kötött”.
Fontos látni, hogy a cikkben ismertetett nemi szerepekből eredő „béklyók” a férfiakat és nőket egyaránt érintik, életútjukat becsatornázzák, az ebből való kitörés pedig nagyon nehéz.
Nem gondolom ugyanakkor, hogy a fiúk és a lányok, a férfiak és a nők egyformák lennének, sőt, sokkal inkább amellett igyekeztem érvelni, hogy minden ember egyedi és különleges.
Ha elfogadjuk, és hisszük, hogy egyéni képességeink és készségeink érdekében át tudjuk törni azokat a falakat, amelyek csak a nemünknek „kiosztott” életutakat jelölik ki számunkra, az valóban segítheti hosszú távon felszámolni azokat a strukturális egyenlőtlenségeket, amelyek gyermekkortól felnőttkorig, a férfiak és a nők közötti szakadékot mélyítik.
Kiemelt kép: Samer Daboul (Pexels.com)
Gyursánszky Ágnes szociológus írása
