A mérgező vagy toxikus pozitivitás napjaink egyik gyakori jelensége, illetve divatja. Kiinduló gondolata abszolút nem volt káros, sőt! Hiszen azt hirdette: a nehézségek ellenére vegyük észre a jót, a szépet is! Mára sajnos az eredeti szándék félresiklott, és valami ilyesmit jelent: csak a jót, a szépet vegyük észre a nehézségek közben! A járványhelyzet alatt ez a szemléletmód különösen elterjedt a közösségi médiában, és miközben nap mint nap küzdöttünk az új nehézségekkel és kihívásokkal, egyre gyakrabban találkozhattunk azzal a nézőponttal, hogy ez egy remek időszak a fejlődésre és az önmegvalósításra. Egyfajta elvárásként jelent meg az erőltetett jókedv, ami a mérgező pozitivitás definíciója is:
a pozitív érzések, optimista gondolatok túláltalánosítása és eltúlzása az élet minden területére, olyan élethelyzetekre is, amikor ez a hozzáállás nem adekvát.
Ma már nincs olyan probléma, amelyre ne állna rendelkezésre önsegítő könyvek egész garmadája, és gyakorlatilag nem létezik olyan téma- vagy problémakör, amellyel kapcsolatban ne találnánk egy rakat „jó tanácsot”; vagyis, hogy miért és hogyan maradjunk optimisták, vidámak? Ezek a gyakorlatok sok esetben a boldogságot kvázi kötelezően előírják, miközben sokszor azzal „riogatják” az Olvasót, hogy a negatív gondolkodásmódnak káros, rossz következményei lesznek. Felmerül a kérdés: vajon tényleg a fenti hozzáállás a leghatékonyabb módja annak, hogy jobban érezzük magunkat? Ha ijedtünkben rá se merünk gondolni a rosszra? Ha mindig mosolygunk a barátaink, rokonaink előtt, miközben belül szétfeszít bennünket a tehetetlenség, vagy az oly sokat üldözött negatív gondolatsor? Egyáltalán: miért kell mindig jól lennünk?
Kép forrása: cottonbro / pexels.com
Jóllét, boldogság
Mit jelent az, hogy jól lenni? Röviden: mindenkinek mást. Azaz, ha szubjektív jóllétről beszélünk, akkor az élet különböző területeinek átfogó értékelésére, az élettel való általános elégedettségre gondolunk. Fontos, hogy ebben az esetben az emberek elégedettsége nem egy objektív, külső mércéhez köthető, hanem a saját, belső elvárásaikhoz, ahol az életüket a saját igényeik, szükségleteik és vágyaik szerint értékelik. Elcsépelt, de attól, hogy sok pénzünk van, nem biztos, hogy boldognak érezzük magunkat, és fordítva.
Életünk természetes része, hogy vannak negatív érzelmeink: fájdalom, rosszkedv, harag vagy épp önsajnálat!
Az egy másik kérdés, hogy mit kezdünk ezekkel? Ha már ott elakadunk, hogy nem is definiáljuk ezeket, sőt, megtagadjuk létezésüket és jelentőségüket, akkor a megoldást illetően struccpolitikát folytatunk. Honnan fakad mégis ez a kényszer?
Gyermekkor és a szülői minta
Ahogyan erről korábban már írtam a mérgező környezetről szóló írásomban, a támogató szülői légkör és a gyakori, érdemi beszélgetések elősegítik, hogy merjünk beszélni a problémáinkról felnőttkorban is. Amikor egy kisfiúnak szinte megtiltják, hogy sírjon, csak azért, mert a szülő maga is ezt tanulta gyerekkorában, az egyrészt megalázó számára, hiszen nem kezelik elég komolyan a gondját, miközben ő tiszta szívvel, őszintén meg akar nyílni, másrészt egyfajta büntetés:
elveszik a lehetőségét, hogy a feszültségét kiadhassa.
A lányoknak, bár a sírás többnyire „megengedett”, mégis sokszor minősíti a környezet egyszerű hisztinek, ha gyerekként ki merik fejezni, hogy nem akarnak valamit, pl. amikor nem képesek mosolyogva, konform módon hozzáállni az adott cselekvéshez, programhoz stb. Fontos látni tehát, hogy biológiai nemünk a neveltetésünkön keresztül már a születésünk pillanatától változatos módokon hat arra, milyen típusú elfojtással indítanak bennünket útra otthonról. Erről bővebben ld. Tűzoltó leszel s katona! c. írásomat.
Az iskola és a munkahely: ne veszekedj, ne bomlassz!
Ahogy cseperedünk és közösségbe kerülünk, se szeri, se száma a sérelmeknek, melyeket akkor szerezhetünk, mikor nem tudunk uralkodni az érzéseinken.
Tűrni, jónak lenni és megfelelni az elvárásoknak: ilyen a boldog, engedelmes gyerek, gondolják sokan.
Mindeközben könnyen elsikkad, hogy a gyermek lelkét ezer s ezer gond nyomja, amit szerencsés esetben legalább otthon ki tud beszélni. Kevés idő jut a gyerekekre, az iskolákban gyakran a diák nem számít, mint magánember. Sokkal inkább a konform diák szerepért jár a jutalom, és aki eltér ettől, könnyen „kiérdemelheti” a különc, rossz, közösségromboló stigmát. Az otthonon túl természetesen a munkahelyeinken is rendszeresen belefuthatunk ilyen típusú „intelmekbe”, legyen szó közvetlen kollégáról vagy a főnökünkről. Ilyen, amikor főnökünk ahelyett, hogy ösztönözné a problémák kimondását, mint az egyik alapvető pillérét annak, hogy konkrét(abb) megoldási javaslatot lehessen kidolgozni, inkább hallgatást, és csak a megoldást várja tőlünk. Vagy amikor a kollégánk megjegyzi, ő is volt már hozzánk hasonló helyzetben, de valójában „nem nagy dolog, túl kell lépni rajta”. Utóbbi könnyen eredményezheti, hogy magunkban kezdjük el keresni a hibát, hogy nekünk miért nem megy ilyen könnyen a megoldás, az „elengedés”, a túllépés.
Párkapcsolat, barátságok
Természetesen a tanács, ha olyan embertől érkezik, aki valóban ismer bennünket, és a javunkat akarja, nem ördögtől való, sőt. Sajnos azonban ezekben a helyzetekben is gyakori a túlzásba vitt „érezzük jól magunkat!” hozzáállás, ami nem enged teret az egyéni rosszkedvnek. Ilyenkor tapasztaljuk meg a kényszeredett programot a párunkkal vagy a feszengős szilveszteri bulit, ahol senki sem lehet rosszkedvű.
Eljátsszuk, hogy jól érezzük magunkat, miközben mindenkit becsapunk magunk körül.
Azért sír a gyerekünk vendégségben, mert esze ágában sincs mindenki kénye-kedve szerint „jaj, de aranyos kislány/kisfiú”-nak lenni. Viszont ez az egyetlen magatartás, amiért jutalom jár, nem pedig rosszallás. Természetesen nem gondolom, hogy a megoldást az „ami a szívemen, a számon”-féle, sokszor rosszul értelmezett, elefánt a porcelánboltban típusú viselkedés jelentené. Érdemes lehet viszont asszertívan hozzáállni az egyes programokhoz, és az eseményeket a magunk kedve szerint alakítani. Hogy ne elszenvedői legyünk, hanem tanuljunk a nehézségekből, a rossz helyzetekből, és ha van rá mód, akkor a következő alkalommal már ezek tudatában menjünk (vagy ne menjünk) bele a helyzetekbe.
Önsegítő könyvek és a belsővé tett szégyen
Előrebocsátom, jelen témában is számos remek, hasznos könyv létezik, ami az ún. önsegítés kategóriába sorolható. Mégis gyakori, hogy ez a műfaj annyi klisét sorakoztat fel, amik inkább fojtogatóan hatnak. Hiszen tobzódunk a jobbnál jobb gondolatokban, melyekkel egyet is értünk, aztán kilépünk az utcára. És ott állunk, tele jó tanáccsal, és azzal, hogy akkor most valamiképpen meg is kéne valósítani a kapott instrukciókat.
Fontos tudatosítani, hogy nem létezik a könyvesboltok polcain olyan tuti, kincset érő „könyvpirula”, ami minden problémánkat megoldja, inkább arról van szó, hogy ezek remekül alkalmasak arra, hogy egy-egy jó gondolatot felvessenek.
Ám itt is a kevesebb több elve érvényesül: ugyanis ha ezeket túladagoljuk, akkor inkább csak elégedetlenek leszünk. És ez így természetes.
Miért? Nos, a pozitív szemléletmód tartós, túlzott mérvű erőltetése egy idő után azzal jár, hogy ha túl jól csináljuk, akkor valóban megtanulunk elnyomni, hallgatni és fegyelmezetten viselkedni minden helyzetben. Na, ezért nem érdemes ezt túl jól csinálni!
Példának egy fájdalmas élethelyzetet képzeljünk el, amikor ahelyett, hogy a világ legtermészetesebb dolgaként, az érzéseinket megélve átengednénk magunkat a sírásnak vagy a dühnek, a megtanult tanácsoknak és a ránk ható elvárásoknak, normáknak megfelelően kezdünk el viselkedni. Mivel megtanultuk, hogy csak a jóra szabad gondolni, szorongunk attól, hogy összeomolva esetleg kevéssé tűnünk majd megfontoltnak, összeszedettnek, erősnek! Ez maga a belsővé tett szégyen. Mit szólna a főnök, ha így látna? Vagy apám? Vagy a feleségem? Azt mondaná, szedd össze magad!
Mivel általánosan jellemző, hogy mind a síráshoz (sajnálat), mind a dühhöz (vö. agresszió) a társadalom jellemzően negatív értékítéletet társít (holott csak természetes emberi érzelmekről van szó), így legtöbbünk nem szeretne a lúzer, a gyenge, vagy éppen a „rosszfej” szerepébe kerülni, és szégyellni magát, amiért kudarcot vallott a helytállásban. De vajon ki előtt vallunk kudarcot valójában?
Veszélyek
A toxikus pozitivitás szükségképpen magával hozza, hogy hosszútávon, elnyomva a rossz érzéseinket, nagy károkat okozhatunk mentális és érzelmi jóllétünkre nézve. Mivel nem járjuk be a megkönnyebbülés és ezáltal a felszabadultság útját, sokkal inkább szorongani fogunk, mint boldogságot érezni. Ráadásul a feszítő, meg nem élhető gondolatok, emóciók gyakran egészségkárosító magatartáshoz, szokásokhoz vezethetnek.
Hogy mennyire vagyunk képesek pozitívak lenni, természetesen befolyásolja, hogy milyen az életfelfogásunk, azaz tudunk-e hinni abban, hogy képesek vagyunk befolyásolni a saját sorsunkat?
Általános szabály tehát, hogy nincs szabály arra, hogy egy adott helyzethez hogyan KELL hozzáállni, és ilyenkor egy kéretlen tanács egy teljesen más gondolkodású személytől még mélyebbre taszíthatja az egyént.
Valakinek a vallás segít, míg másoknak éppen az ad biztos támpontot, ha állampolgári jogait érvényesíteni tudja, azaz azt érzi, nem pusztán sodródik mások döntései által, hanem aktív részese élete eseményeinek. Végül az, hogy érzelmi vagy racionális beállítottságúak vagyunk-e, szintén egészen más életutakat, megoldási stratégiákat jelölnek ki a nehéz helyzetekre. Összességében nem lehet eléggé hangsúlyozni az empátia fontosságát és a kitartásra való buzdítás jelentőségét az emberi kapcsolatokban. Ez egyrészt jólesik nekünk is, másrészt másoknak is segítünk vele: terheinket ezzel rakjuk le, és vesszük le másokét igazán.
A pozitív gondolkodást, a jó tanácsokat érdemes tehát helyén kezelni, és nem bemagolni, kötelező érvényűnek tekinteni. Hiszen nincs általános tanács, ami minden élethelyzetre jó. És még valami: néha azzal teszünk a legtöbbet, ha az önmagunkon való „munkálkodás” helyett egyszerűen csak lazítunk. Úgy, ahogyan nekünk jólesik.
Gyursánszky Ágnes írása
Kiemelt kép forrása: LeandroDeCarvalho / pixabay.com
