A kezdetek
1948-ban születtem, így a gyerekkorom az ’50-es és ’60-as évekre esik.
Abban az időben egy tízezer fős nagyközségben éltem, ahol a lakosság fele tanyán lakott. Szüleim postán dolgoztak reggeltől estig, így csak vasárnaponként főzött édesanyám, hétköznap egy vendéglőből hoztuk az ebédet. Élelmiszerboltba ritkán jártunk.
Az ételekből nem sok maradék maradt. Mindent meg kellett enni, amit elénk tettek. A kenyeret első felvágásakor édesanyám az alján egy kereszttel áldotta meg, és csak annyit vágott le mindig, amit meg is ettünk. Ételt, főleg kenyeret kidobni bűn volt!
A szemetesvödörbe ritkán került háztartási hulladék. Az alma héja, a krumpli héja az udvaron lévő szemétdombra került. A legtöbb falusi házban többféle állatot is tartottak, és a háztartási hulladékot ők tüntették el. Nagyobb kerttel rendelkező családi házaknál akkor már komposztáltak. A keletkezett papírhulladék a kályhába, vagy a sparheltbe került.
Nagyon sok üvegünk sem volt. Apám a bort ismerőstől vette és demizsonban tartotta. Ez a fűzfavesszővel körbefont üvegtároló edény apáról fiúra öröklődött. Üdítőital csak a Bambi volt, csatos üvegben. A Bambit a ’70-es évek végén egy igazi magyar üdítőital, a Márka váltotta fel, amit szőlőből készítettek. Olyat sem vásároltunk, mert édesanyám szörpöt is készített. Jutalom volt, ha a cukrászdában ihattunk málnaszörpöt, majd később „jaffa” szörpöt. Ez utóbbit különösen szerettem. Ízében megélhettem távoli tájak ízvilágát. Ugyanis akkor valóságosan utazni külföldre nem nagyon lehetett.
Édesanyám a szüleitől örökölt befőttesüvegeket használta. Amikor kiürültek, gondosan elmosta, és a kamrában a polcokon várták a következő évet, amikor újratöltődtek. Tehát üvegvisszaváltásról szó sem volt. Ha valahonnan üvegben kaptunk valamit, annak az üvegnek értéke volt, és megtisztítva a kamrába került a többi üres üveg mellé.
A műanyag korszak
Körülbelül a ’60-as években jött aztán a „műanyag-korszak”: gyáraink elkezdték gyártani a műanyagokat. Ez az új anyag forradalmasította a kereskedelemben a csomagolástechnikát.
Emlékszem, egyszer, amikor sorban álltam a tejért kezemben a kandlival, előttem két idős néni arról beszélgetett, hogy micsoda dolog lesz már, azt hallotta, hogy majd zacskóban árulják a tejet! Persze számukra a zacskó csak papírból létezhetett, elképzelni sem tudták, mi az a műanyag.
Majd jöttek az önkiszolgáló boltok. Micsoda szenzáció volt ez akkor a falu népének! Nem az eladó szolgált ki, hanem te magad válogathattad ki a termékeket a polcokról. Kezdtek uralkodóvá válni a műanyag csomagolások. És ekkor kezdett a szemét is gyűlni az otthonokban. A ’80-as években a falunkban is be kellett vezetni a szemét összegyűjtését, a kukás autók üzembe állítását. A szörpös üvegeket, sörösüvegeket, borosüvegeket és a később megjelenő kólás üvegeket visszaváltották. A visszaváltás először a pénztárnál történt. Ha az üvegben árusított terméknek vittük az üres, kimosott párját, akkor nem kellett betéti díjat ráfizetni az árura. Nem emlékszem már pontosan, mennyi volt a betéti díj, de elég komoly összegnek számított akkoriban, és bosszankodtunk, ha elfelejtettük elvinni a csereüveget, mert akkor jóval többet kellett fizetni. Ahogy növekedett a visszaválthatós üvegek száma, fajtája, az élelmiszerbolt mellett egy kis helyiségben egy ember külön ezek visszaváltásával foglalkozott.
Az áruházak megjelenése
A rendszerváltást követő időkben megjelentek a nagy bevásárlóközpontok. Először a Tesco, aztán a „madaras Tesco” (Auchan). Megváltozott a kereskedés stílusa.
Már nem tudott az ember elbeszélgetni a kisbolt kereskedőjével, aki minden környékén lakó vásárlóját ismerte és tudta, hogy általában mikor és mit vesz, és ennek megfelelően rendelte meg az árukészletét. Szinte meghitt emberi kapcsolat volt a vásárló és az eladó között.
Az áruházakban megnövekedett a választék is. Már nem csak néhány felvágottat lehetett kapni, hanem több százfélét. Ezeket már előre becsomagolták és így kerültek a polcokra. A választéknövekedés az életszínvonal növekedésének élményét adta. A húsáruk, a tejtermékek mind-mind műanyag csomagolásba kerültek. És ezek a műanyagok már nem kerültek a sparheltbe, vagy a kályhába, mert elégetésük nem volt célszerű, na meg a szenes kályhákat felváltotta az olajkályha, aztán meg a gáz. Így a szemetesvödrök a mindenféle műanyag hulladékkal nagyon gyorsan megteltek, majd tartalmukat hetente elszállították. Persze, ahol túl sok szemét keletkezett, nem fért abba az egy kukába, hát utánfutóval kivitték a határba és az erdőszélen egyszerűen kiborították. Ez a jelenség korábban nem létezett! Az egyszerű ember így gondolkodott: „és most az »állam által kitalált« szemét eltüntetéséért is még fizetnie kelljen az embernek, mikor korábban mindent fel lehetett dolgozni a háztartásban!”.
Egy-egy kirándulás során a falu határában semmilyen szemetet nem lehetett találni. Talán már akkor kellett volna elkezdeni a modernizálódott életünk egyre nagyobb mennyiségű szemetének szelektív összegyűjtését.
De ez az a kor volt, amikor rajzórákon büszkén rajzoltunk olyan plakátokat, ahol nagy gyárkéményekből füst gomolygott a magasba, és ez a szöveg szerepelt rajta: „a természet meghódítása”.
Megnövekedtek a szeszes italok, sörösüvegek, az egyre többféle borosüvegek és a mindenféle befőttesüvegek száma. A gyártók kezdték egyedi üvegekbe tenni a termékeiket, és ez már a versenykapitalizmus erőszakos reklámvilágát hozta meg. Az üvegek olyan sokfélék voltak, hogy nem lehetett mindet visszaváltani. A visszaváltott üvegek elszállításáról gondoskodni kellett. Tárolási nehézségek jelentkeztek, viszont a betéti díjak nem emelkedtek.
Az „üveghelyzet” ma
Lassan az „emberes” visszaváltókat felváltották az automata üvegvisszavevők. Úgy 6-8 évvel ezelőtt én még szorgalmasan összegyűjtöttem a borosüvegeket, aztán odaálltam az automata elé és egyenként bedugdostam neki ezeket. Az automata sokszor visszadobta az üveget, pedig teljesen ugyanolyan volt, mint a többi. Én meg csak bosszankodtam. Hatalmas szatyorral csörögve elcaplattam a boltba, de az üvegeknek csak a kétharmadát vette át a gép. Kaptam egy blokkot, amit aztán a pénztárnál elfelejtettem beváltani. A következő vásárlásra meg már elkallódott. Végül eljutottam oda, hogy többet nem foglalkoztam az üvegvisszaváltással. Ekkor már városban éltem egy kis lakásban. De természetvédő lévén összegyűjtöttem egy nagy szatyornyi üveget és elviseltem a kis lakásban az egyre nagyobbodó nejlonzsákot. Alkalomadtán aztán elvittem a nagy üveg-papír-műanyag gyűjtőhelyeken lévő konténerekhez. Ott persze legtöbbször csordultig tele volt már az üvegtároló. Nem volt lelkem a konténer mellé tenni az üvegeket, hát hazavittem. Egy idő után eljutottam oda, hogy az éppen kiürülő üveget beletettem a háztartási hulladékok közé. Tudom, ez nem helyes. De így nincs gondom vele, elkerülöm a bosszúságokat.
Úgy gondolom, a jelenleg létező helyzet egyáltalán nem motiválja a honpolgárt, hogy szelektíven gyűjtse hulladékát. Csak a rendkívül tudatos, zöld szemléletű, a Földünk jövőjéért aggódó ember hajlandó lenyelni a bosszúságokat. Ma, a XXI. században, amikor egy kattintással mobilunkon mindenféle információt megkapunk pillanatok alatt, a hulladékgyűjtés infrastruktúrája sok évtizeddel lemaradt.
Az embereknek nincs idejük a visszaváltóhelyeknél sorba állni. Mert ha mindenki visszaviszi az üvegeket, a mai infrastruktúra mellett sorban állás lesz. Amikor elautóznak a bevásárlóközpontba, akkor egy zsáknyi üveggel menjenek? A városokban lakók a kis lakásukban előtte hol tárolják a lassan megtelő nagy gyűjtőzsákot? A mai lakásokban, ahol amerikai módra a konyha és a szoba már egyben van, és a kamra már nem is ismert fogalom, hogy néz ki a konyhaszekrény lábánál álldogáló gyűjtőzsák, néhány lépésre a könyvszekrénytől, vagy a foteltól?
Ahhoz, hogy az emberek visszavigyék az üvegeket, a betétdíjat meg kellene emelni, hogy érdemes legyen visszavinni. 10 forintokért valószínűleg ma már nem viszik vissza az üveget. 40 borosüveg 400 forint. Ezért ma egy gombóc fagylalt kapható! Ha megemeljük a betéti díjat, az a termék árát is megemeli, mert a visszaváltás költségeit a kereskedő a vásárlókra hárítja. Van olyan társadalmi réteg, akik nemigen tudják előlegezni a megemelt betéti díjat a termék árában. És a visszaváltás cirkuszáról már nem is beszélek. Továbbá figyelembe kellene venni azt a tényt is, hogy van olyan társadalmi réteg, akiknek nincs autója, vagy a korombeli idős korosztályt, akinek már nem nagyon van fizikai képessége, hogy a több száz méterre lévő gyűjtőkonténerekbe elvigye a szelektált hulladékát!
Talán inkább azt kellene megszervezni központilag, hogy minden lakóházban szelektíven tudják gyűjteni a szemetet, minden hulladéktípusnak legyen külön-külön a lakók szám-arányának megfelelő mennyiségű gyűjtője. És azokat rendszeresen el is vigyék a megfelelő feldolgozó helyekre. A nagy mennyiségű üvegeket nem a lakásokban kellene előkészíteni beváltásra, hanem egy-egy nagyobb telepen kellene feldolgozni. Ez igen komoly beruházást igényel! A működtetéshez pedig rengeteg pénz kell! Külön-külön gyűjtőedények, szállító járművek, azok benzinköltsége, a járműveket kezelő emberek munkabére, gyűjtőhelyek kialakítása és a feldolgozó üzem működtetése…
Itt, ahol lakom, a 7 emeletes 70 lakásos társasházban 1(!) darab kuka van a flakonoknak és 1(!) darab a papírnak. Az üvegnek nincs! Hetente egyszer ürítik.
Az üvegvisszaváltásnál viszont talán nagyobb probléma a műanyag palackok összegyűjtése, újrafeldolgozása, illetve a megsemmisítésük megoldása.
Szerző: Tari Endre
Kiemelt kép forrása: Steve Johnson/Pexels.com
