Mit mondjak, eléggé fárasztó 14-16 gyerekkel 3-4 napon át túrázni a hegyekben. Ez nem 8 órás napi munka, hanem 24! De szívet melengető érzés, amikor látom a kis fejekből kicsodálkozó szemeket felcsillanni, amikor izzadásos kapaszkodók után felérünk egy hegytetőre, és megpillantják az eléjük táruló tájat. Szóhoz sem tudnak jutni, nem a fáradságtól, hanem a csodálkozó meglepetéstől. Már nem egyszer kiszakadt egyikből-másikból ilyenkor:
– De szép az én hazám!
Na, ezért az élményért én napi 28 órát is szívesen együtt vagyok ezekkel a nebulókkal.
Az indulás
4 nap egy alföldi síkhoz szokott gyereknek a hegyekben! Ezt nem lehet kihagyni!
Ahogyan illendő, negyed órával a vonat indulása előtt érkezem az állomásra, de a gyerekeket nem lehet megelőzni. Az a tény, hogy vonattal megyünk, és hajnalban, ez valami bűvös ébresztőszer. Nem kell csörgőóra.
Gyülekezik a társaság. A saroknál bekanyarodó autók fényszóróiban fürdök. Fürge gyerekek pattannak ki az ülésekből. Csapzott hajjal, hálóingre kapott kabátban, tonnányi súlyú szempillákkal ásítozó szülők próbálják kipréselni a szűknek bizonyuló kocsiajtókon a degeszre tömött hátizsákokat. Komoly erőfeszítésbe telik, míg a lurkójuk után cipelik, aki már társaival haverkodik.
Istenem! Mi minden lehet ezekben a hátizsákokban?!
Jó ég! Az egyik bőrönddel jött! Az anyuka bizonygatja, van a bőröndben hátizsák is, de a holmi csak így fért el. Nem baj. Majd serpát fogadunk Nedvespatakon, aki majd utánunk cipeli a hegyre. Megnyugtatom az anyukát: Így jó, ahogy van, megoldjuk majd. Szemem közben már a válla fölött egy közeledő alakra réved. Ez nem igaz! Copfos Cili – maxiszoknyában, annak színéhez harmonizáló kis kézitáskával a kezében érkezik. Valami divatos butikhátizsák is tartozik még a kollekcióhoz.
Homlokomon apró vízcseppek jelennek meg. A cihelődő napocska első sugaracskái és a feltámadó hajnali szélfuvallatok üdítenek fel.
Együtt vagyunk.
De mégsem! Bóklász Berci hiányzik.
A vonat indul, fel kell szállni. A szülők integetnek. Az egyiknek eszébe jut valami, és egy esernyővel utánunk ered. Elfelejtette becsomagolni. Mesteri dobás a már gyorsuló vonat felé. Elkapjuk röptében.
– Esernyő nem kell, hiszen biztosan csomagoltak esőkabátot – nyugtatom meg az anyukát.
– Az is kellett volna? – hallom, de már messziről, a hangokat elnyomja a kerekek monoton kattogása.
Ahogy az állomás épületei játékház méretűre zsugorodnak, látom, kivágódnak a peronra Berci és anyukája. Mi már csak integetünk. A szülői lelemény azonban utolérhetetlen. Beugornak az autóba, és megkezdődik a mozdony és a Trabant versenyfutása. Ebben az esetben nem kétséges, melyiknek kell előbb odaérni a következő állomásra.
1, 2, 3, …..15. Együtt vagyunk. Végignézek a „rosszcsontokon”. Remélem, négy nap múlva így, egészben hozom vissza mendegyikőjüket.
Emberforgatagban
A pályaudvar.
A vonatról lehömpölygő tömeg magával sodor. Kapkodom a fejem. Állandóan számolok. Végre a csarnokban vagyunk. Egy nyugis sarokban letáborozunk.
– Szóval, most itt maradtok. – mondom a csapatnak. – Cilivel és Bütyökkel van egy kis elintéznivalónk.
A két gyerekkel az oldalamon böngészem a tájékoztató táblákat. Megvan!
– Cilikém, te most ide bemégy. Aztán leveted ezt a bokasimogató hacukát, és átöltözöl. Oké?
Betuszkolom az ajtón. Rajta felirat: DAMEN.
– Bütyökkém! Most szépen átpakolunk a bőröndből a hátizsákba. Ami nem fér be, az itt marad a csomagmegőrzőben.
A problémákat megoldottuk. Indulás a metróhoz.
– Szemet, fület ide mindenkinek! Buggy-buggy! 5, azaz öt megállót megyünk. Az ötödiknél kiszállunk.
„Az ajtók záródnak.”
Hering módjára, lapjával préselődünk. Amint a szerelvény elindul, rémülten látom, Berci a peronon maradt, egy plakát előtt ábrándozik. Mint akinek rugók nőttek a talpán, ugrok az ajtóhoz, dörömbölök kifelé. Utastársaim gúnyos tekintete jelzi, milyen véleménnyel vannak a pedagógus társadalom e díszpéldányáról, mármint rólam. Bercinek kézzel-lábbal mutogatok, hogy jöjjön utánunk.
A következő megállónál elordítom magam:
– Kiszállunk! – Még szerencse, hogy gyermekeim nem törődtek a megállók számolásával, és nem jutottak arra a bölcs megállapításra, hogy a tanáruk még ötig sem tud számolni.
1, 2, 3… 14. Ezek meglennének, de Berci ott maradt.
Fogadásokat kötünk, vajon mit csinál a fiú? Mit értett meg a mutogatásaimból? Várja, hogy érte menjek, vagy elindul a következő szerelvénnyel? Erre számítva szétszórom a társaságot a peronon, minden kocsihoz jut egy-két gyerek, hogy Berci meglássa, itt vagyunk. Persze, ha lesz mersze elindulni!
Befut a következő szerelvény. Bercit hófehér arccal, remegő lábakkal rángatjuk ki az egyik kocsiból.
– Kiscsibéim! A Jó Isten áldjon meg benneteket, ne bambuljatok már el!
Szerencsésen megérkezünk a másik pályaudvarra.
A vonaton a társaságot csak négy kupéban tudom leültetni. Hogy még a legtávolabbiak is megvannak, azt a kopogós játékból érzékelem. Szegény utastársainknak ez már az idegeit kezdi ki. Ennek tudom be az egyik idős öregúr viselkedését, aki egyszer csak egy fujtatós-elvörösödéses bevezető után felpattan, hóna alá csapja holmijait, és nagy dirrel-durral elhagyja a kopogókoncert színhelyét. Ebből annyi előnyöm származik, hogy végre a lábaimat kinyújthatom a Magyar Vasutak „emberszabású” ülései között.
A természetben
Nedvespatak. Megérkeztünk. Irány a hegyek! Cókmókjaink a hátunkon.
Elmaradnak a városka utolsó házai. Kis csapatunk fütyörészve halad át egy mezőn. Beérve az erdőbe első dolgunk, hogy ki-ki elintézze folyó ügyeit.
Utolér egy másik csoport. Beszélgetek a túravezetővel. Kolléga. Hasonlóan megszállott turista. Búcsúzunk. Majd holnap találkozunk a Zerge-csúcson.
Hamarosan mi is indulunk. Számolok: 1, 2, 3… 14. Ki hiányzik?
Berci.
Biztosan komolyabb dolga akadt, várjunk még. Eltelik 5 perc, Berci nem jön elő. Hasmenése lenne? Várjunk még. Újabb 5 perc múlva szólítgatni kezdjük.
Semmi. Kiabálunk. Csend a válasz. Szalajtok három ügyesebbjét, nézzék már meg, ez a gyerek esetleg magát is lehúzta az erdei latrinán?
Izgatottan érkeznek vissza: Berci sehol! Ennek fele sem tréfa. Egy marad a hátizsákoknál, a többiekkel láncot alkotva átfésüljük az erdőt. Eltelt már egy óra, de Berci sehol!
Egyszerűen érthetetlen. Keresés, ordítozás. Semmi eredmény. Úgy néz ki, a szép kirándulásnak lőttek, indulnunk kell vissza a rendőrségre.
Elvesztettem egy gyereket!!!
Meredten nézek előre, a végtelen irányába. Látom, ott ülök a rendőrségi fogda priccsén. A foglár a kulcsával csörömpöl. Kinyitja a rácsot, majd megbilincselve vezet a bíróságra. A bíró pozsgás, vigyorgó, kárörvendő arccal nagy hangon ordibálja a képembe az ítéletét: Soha többet még a gyerekek közelébe sem mehet, nemhogy tanítással foglalkozzon, felelőtlen gazember! Élete végéig a börtönben fog sínylődni!
Hallom, óriási üdvrivalgás. Gyerekeim örömujjongásban ugrálnak. Hát még ők is elítélnek engem?
De aztán látom, hogy az előbb megismert kolléga ballag felénk. Berci lehajtott fejjel bócorog mellette.
Az történt, hogy miután elvégezte dolgát, akkor ért vissza, amikor a másik csoport éppen elindult. Hozzájuk csapódott. Úgy jó fél óra múlva vette észre, hogy azokat a gyerekeket tulajdonképpen ő nem is ismeri.
1, 2, 3, …15.
Megvagyunk. Indulás. Várnak a hegyek, az erdő.
Gyönyörű az idő.
A turistaházban
Egész napos gyaloglás után igen jóleső érzés egy tisztásra érkezni, melynek végében egy csinos vadászház áll, aznapi szálláshelyünk.
Nagyon jól esik a finom vacsora. Igaz, konzervekből melegítették, és melléje jó száraz a kenyér, amit János Vitéz eredményesen hajigálhatott volna az óriások fejéhez. De aki egész nap gyalogolt hegyen-völgyön át az összes cuccával együtt, annak ez a legfinomabb étel.
Kiszedem az összes kullancsot, tüskét. Kiszúrom a vízhólyagokat. Bekötözöm a horzsolásokat. Kiosztom a széntablettákat és a hashajtókat, kinek mire van szüksége. Janikával meg elbeszélgetek. Ő ugyanis először jött el otthonról, egyedül. Egy kicsit ápolnom kell a lelkét. Betakarom, mesélek neki egy jópofa sztorit egy régebbi kirándulásról. Megnyugszik. Elaludt. Elcsendesednek a többiek is. Végre én is megfürödhetek. Persze már meleg víz, az nincs. Sebaj! Így egészségesebb.
Alig hogy végigcsurognak rajtam a zuhany első vízsugarai, eszeveszett sikítások törik meg a csendet. Felismerhető hangok: a lányaim. Magamra kapom a ruhákat, és víznyomaimat magam után hagyva rohanok a hármas szobához.
– Tanár bácsiiííííí! Áííííí! Ííííííí!
Benyitok. A négy lány akrobatikus ügyességgel a lehető legmagasabb szilárd ponton pipiskedik. Az egyik a kezével a fejét fogja, és a háromvonalas C meg G hangok megszólaltatásaival próbálkozik. A másik remegve, kiguvadt szemeivel néz a kozmosz meghatározhatatlan pontja felé. A harmadik minden energiájával a levegőben repked, mintha a vaságy felső pereme több ezer oC-os lenne. A negyedik sóbálvánnyá változott. Jobb karjával az asztal felé mutat, és láthatóan még levegőt sem mer venni.
Nézek az asztal felé. Ott természetes összevisszaságban az esti vacsoramaradékok hevernek. Ahogy az asztal tartalmát leltározom, pásztázó tekintetem egy szempárral találkozik. Tartozik hozzá még két nagy fül és egy száj, mely éppen a maradék sajtos szendvics itt-ott lyukacsos tartalmával foglalatoskodik.
Egy egér!
Csapok az asztalra, de az állatka fürgébb. Az egér helyváltoztatása a lányok számára tragikus esemény. Az előbb elfoglalt pozíciójukon hisztérikusan próbálnak változtatni. Az egér az egyik sarokban, a lányok egymást taposva a másik sarokban – mindannyian remegnek.
Fogom a seprűt, és megkezdődik a hajsza. Szegény állat most már azt se tudja fiú-e vagy lány. A szobában felfokozódott hangeffektusok teljesen kikészítik a kicsikét, és egy ügyes sisszanással „egérutat” nyer – távozik a szobából.
Nagy nehezen sikerül a lányokat rávennem, hogy költözzenek alacsonyabb tengerszint feletti magasságra. Miután becsületszavamat adom, hogy az egér elhagyta az épületet, úgy tűnik, megnyugszanak. Órák telnek még el, mire el is alszanak.
Én is lefekszem. Ágyamból kilátni a tisztásra. Telihold ragyog az égen. Apró bogarak billegnek, bócorognak. Állatok gyülekeznek a tisztáson: őz, róka, bagoly, nyuszi. Egy medve cammog elő az erdőből. Autó gumikerekét gurítja középre, aztán meggyújtja. Szörnyű bűz kezd terjedni… Persze, lehet, hogy ezeket már álmodom.
Felriadok. A bűz valódi! No igen, mérem fel a helyzetet. A konzerv babfőzelék volt. Kinyitom az ablakot. Friss erdei illat mossa ki a szoba levegőjét.
Lefekszem. Várom az édes álom jöttét. De nem jön. A szúnyogok igen. Kezdődik a hadakozás. Ha bebújok a takaró alá, melegem van. Ha kidugok valamit, támadnak a szúnyogok. Biztató kilátások az éjszaka további részére.
Egyszerre csak:
– Áuduruklmrtraklagtor!
Mi ez?
Kiugrok az ágyból. Mi történhet még ezen az éjszakán?
– Gubrultubruklamptraklaktarolgumtertakrogart!
Janika ül az ágyán, és iszonyatos sebességgel darálja mondanivalóját. Próbálom követni, mit is akar mondani?
Szólok hozzá. Ő csak hadarja a magáét. Lassan a magánhangzók elmaradnak, és bámulatos tehetséggel szólaltatja meg a mássalhangzók kavalkádját. Hadonászik. Homlokáról csorog a verejték.
Csak néhány percig tartott a dolog. Ezen idő alatt sajátos tömörséggel elkiabálta az előző napi élményeket. Aztán megnyugodott, és mély álomba merült.
Hajnalodik.
Azt hiszem, jobb lesz, ha már le sem fekszem, a koránkelők úgy is mindjárt felébrednek, és csitítanom kell őket, hogy legalább a többi tudjon aludni.
Még 3 nap vár rám!
Végül is annyira aranyos, okos, csendes, szófogadó, szeretnivaló gyerekek ezek!
Öröm pedagógusnak lennem!
1996. május
Tari Endre írása
Kiemelt kép: RODNAE Productions / Pexels
