Sakkfigurák vagyunk, akikkel Isten játszadozik. Ez a leggyakrabban használt metaforánk az életünkkel kapcsolatban, ám a valóság sokkal árnyaltabb.
Először is: egyáltalán nem fekete-fehér mezőkön „futkosunk, telefonálunk, és szőjük álmainkat, mint színes fonált”, hanem olyan tarka kavalkádban, ahol fellelhető a természetben előforduló több millió szín, és annak minden egyes árnyalata. Másodszor: nem fából faragott, statikus bábok vagyunk, hanem sokkal inkább zizegő, sodródó, bukdácsoló, cigánykereket hányó, folytonosan mozgásban lévő marionettfigurák. Harmadszor: a játékvezető nem az isten, hanem számtalan kis szárnysegéd a mennyekből vagy éppen a poklok fenekéről. Testünk láthatatlan szálai pedig ennek megfelelően vagy felkúsznak az egekbe, vagy belehullnak a sötétségbe, miközben keresztezik a másikét is, számtalan csomópontot létrehozva az útkeresések nyomán.
Ha valaki egy távoli galaxisról figyelné ezt a vásári forgatagot, akkor sok apró, színes kis pontot látna, amik szüntelenül és fáradhatatlanul mozgolódnak, nyomulnak, változtatják a helyüket. Kigyúlnak, vagy elvesztik fényüket, olyan variabilitással, amiben semmi rendszer vagy logika nincsen. Néha egész közel merészkednek egymáshoz, máskor meg csak távolról integetnek a másiknak, „hajrázva, mint egy gimnazista: Lásd, téged is szerettelek!”
A találkozások igazi misztériumok. Néha meghökkentőek, néha mulatságosak, és elég gyakran csöpögősek. Az életben jobban, mint képzeletben. Egyetlen másodperc, egy tollpihe, egy félrenézés, egy megbotlás felboríthatja az eredeti terveket, soha többé nem adva meg az egyénnek ugyanazt a lehetőséget.
„Hány különös körülménye van a találkozásoknak, amelyeket józan ésszel fel nem mérhetünk, csak rejtelmes éjjelen, amikor Poe hollója károg gyertyavilágunknál” – írja erről Krúdy.
Benjamin Button különös életében soha nem tört volna el Daisy lába, ha száz másik körülmény nem ugyanúgy esik meg azon a napon. Ha csak egyetlen dolog másképp történik, minden másként alakul. „Van úgy, hogy az életünk, tudtunkon kívül ütközési pályára áll, sodornak minket a véletlenek vagy a sors, és semmit sem tehetünk ellene. Az életet egymást átszövő események sora határozza meg, amelyekre nincs befolyásunk.”
Birnbaum Marianna ír le egyik könyvében egy érdekes esetet. Egy komáromi ismerőse nagyon nehezen emésztette meg, hogy két szerelmét is Auschwitz gyilkos kemencéje emésztette el. Azt hitte, belehal a bánatba, és ettől rosszabb már nem érheti. S akkor találkozott Rózsikával, magánya feloldójával, bánata orvosával, akit azon nyomban, szívében nagy reményekkel feleségül is vett. Csak később derült ki a „bánatorvosról”, hogy kápó volt, aki előszeretettel ütötte-verte, kínozta a komáromi zsidó nőket – tán épp odaveszett szerelmeit is.
Nem kevésbé izgalmas Felice Schragenheim és Elisabeth Wust kapcsolata. Nem elég, hogy leszbikusok voltak, társadalmi státusuk is meglepő: az előző zsidó újságíró volt, az utóbbi náci mintaanya. Németországban bontakozott ki a szerelmük, 1944-ben. Ki akarhatta az ő találkozásukat, és mi volt a célja vele?
De extrém találkozások történetével magam is szolgálhatok, saját gyűjteményemből, most csak két kedvencemmel.
Egy barátnőm sokat szenvedett a válása utáni egyedülléttől. Egy borongós ügyeleti estéjén azzal oldotta rosszkedvét, hogy bekapcsolta a rádiót. Ott egy hang beszélt éppen, valamilyen betelefonálós műsorban volt egy hozzászólása. A barátnőm beleszeretett a hangba. Nyomozott utána, először csak telefonáltak egymással, aztán találkoztak is, azonnal lángra gyúlva egymás iránt. Húsz éve lobog a tűz. A miheztartás végett néhány kiegészítő információ: a barátnőm sem azelőtt, sem azután nem hallgatott rádiót a munkahelyén. Soha nem kezdeményezett ismerkedést korábban. Nem tudhatta, hogy fog kinézni a hang tulajdonosa, milyen férfi, milyen ember. Amikor először jelent meg bejárati ajtaja előtt a férfi, földbe gyökerezett a barátném lába: magas szőke herceg volt, épp, mint az álmaiban és a mesékben.
Van egy kedves ismerősöm, harmincas csinos lány, aki egyik nyári utazása alatt egy kupéban utazott egy szimpatikus fiatalemberrel. Sokat beszélgettek, jól érezték magukat egymás társaságában. De az út egyszer csak véget ért, s ki-ki ment tovább a saját útján. Az ember gyakran találkozik szimpatikus emberekkel útjai során, akikkel még beszélget is egy jót, aztán kalap. Ez a dolgok rendje, nem nagy ügy.
Történt azonban, hogy egy szép napon, sok-sok hónappal a bizonyos nyári utazás után a lány barátnője megbetegedett. Roppant sajnálta volna, ha aznap esti színházjegye pocsékba megy, így átadta a lánynak. Az húzódzkodott, fáradt volt, fájt a feje, semmi kedve sem volt elindulni, de valamiért mégis úgy döntött, hogy jó, megnézi azt az előadást. Lógó orral beült hát a helyére, de amikor oldalra pillantott, elakadt a lélegzete: a mellette levő széken az a bizonyos szimpatikus fiatalember mosolygott felé, úgy, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. A miheztartás végett néhány kiegészítő statisztikai adat: Budapesten, az elővárosokat is beleértve 2,5 millió ember él, 99 színház működik, évi 29 ezer előadással. Egy átlagember átlagosan évi 1,5-ször megy színházba. Ajándék jeggyel még kevesebb.
Erről az egészről, a találkozások rejtélyes és izgalmas misztériumáról az a mottó jutott eszembe, amit egyik szerzőtársam, Egri Zsuzsanna oldalán olvastam, és nagyon megtetszett nekem: „A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban.” (Hamvas Béla). Ez a zseniálisan megfogalmazott mondat mindent elmond rólunk, a valóságunkról, a találkozásainkról, sakktáblalétünkről. Az igazságról. Feltéve, hogy létezik.
Kiemelt fotó: Artur Roman fotója a Pexels oldaláról
