Az örök jég és hó ellenére borús volt a nappal, amely újabb csapadék érkezését jelezte. A felhők egy hatalmas, összefüggő szürkeséget alkottak, amelyen nem hatolt át a legkisebb fénysugár sem. Mínusz 82 fok volt nappal, ott, ahol fénylett a táj a naptól. Estére ötven fokkal hidegebb lett. A nap déltől kettőig világított csak, de meleget nem adott semmit. Aztán lehanyatlott a horizonton, s megpihent, mint sírjukban a holtak.
A remény halt meg azzal együtt, és a legkisebb, legapróbb magocska csírája is, amely a már több mint száz méteres jégtömeg alatt raboskodott. Csak a maghéj tartotta azt is össze, meg a semmiből nem engedő fagy. Az élet már rég kihunyt belőle, ahogyan minden másból is, ami annak idején, nagyon-nagyon régen színesebbé tette a bolygót.
Nem volt már senki, aki arra emlékezzen.
Darabjaiból próbálták összerakni a múltat olyanok, akik soha nem látták, hallották gyönyörét. Nem vér csörgedezett bennük, hanem valamiféle azonosítatlan idegen anyag, s nem szív dobogott testükben, hanem egy bizonyos cirkulációs rendszer, ami folytonosságot pumpált szervezetükbe. Távol állt az a valódi élettől, mégis a kizárólagos létet jelentették akkor.
A kevés rendelkezésre álló adattár, valamint a meglehetősen kegyetlen és kíméletlen kutatómunka ellenére azonban viszonylag gyorsan haladtak. A kétkabinos transzportjármű fedélzete fáradhatatlan volt. Ezúttal azonban csak a pilóta dolgozott, s mellette a felsőbb vezetés foglalt helyet, aki nemcsak az ellenőr szerepét töltötte be akkor, hanem egyben a kihalt kultúrák lelkes kutatóját is. Szenzorai milliméterről milliméterre pásztázták a felszínt. Olykor bereagált a lézer vezérelte tekintet, aztán továbbhaladt tényleges találat nélkül.
„Nincs találat! Nincs találat!” – érkezett az impulzus örökösen a vezérlő egységhez.
Nehéz volt azt elfogadni. Sok idő eltelt így.
Lassan mindketten megértették, hogy a hely, ahol járnak, teljesen üres, meddő. A pilóta szabadkozni kezdett, újra és újra betáplálta a hely adatait, de mindannyiszor kiderült, hogy az általa betáplált koordináta megegyezik azzal a földrajzi ponttal, ahol voltak.
– CRW47Asimple jelenti CRW002boss-nak, koordinációs helyzetfelismerésből származó problémák nincsenek. A betáplált kód és a felkeresett földrajzi pont azonos. Ismételt szenzoros keresésre találat nincs. Várok további utasításra.
– CRW002boss a jelentést elfogadja. Vár. Szünet.
Mindez alatt viharok csapkodták a felszínt, rettentő szelek játszottak a hóval, hegynyi buckákat raktak arrébb, s ezeken a rettentő havakon két egyenletesen sikló vörösen izzó, szenzoros szempár pásztázott rettentő mélységig. A pilóta olykor megakadt, mindenképpen találni akart, míg a felsőbb vezetés könnyedén átfuttatta tekintetét ugyanezen. Megpihent, csak azután szólalt meg ismét.
– Rögzítse! A találatok száma 52375176° és 5237501° között nulla. Mintha nem végeztünk volna semmit.
– CRW47Asimple rögzíti. Találat nulla, mintha nem…
– Utóbbit nem szükséges dokumentálni! Szorítkozzunk a lényegre!
– Igenis!
Aztán csönd. Kihunytak a szenzorok, a ventillátorok zúgása adott jelet csak az idő múlásáról. Simple készenléti állapotba kapcsolt, újabb parancsra várva, a boss volt az, aki örök nyughatatlanként, már-már szentimentalistaként ábrándozott.
Tudásra vágyott, minél többre. S amikor a memóriája nem gyarapodhatott újabb információval, képzelgett a régi idők világáról. Ő ilyet is tudott. Mindig is mondták róla, hogy nem igazi robot, hogy nem is RAM-ból vannak a memóriái, és tápegységből a lelke.
Nem érdekelte. Tudta ő ezt nagyon is. Ez tette naggyá, különlegessé.
Eltűnődött. Kitekintett, nézte, ahogy a vihar a havat tologatja, s egy rövidke időre félretette, hogy ő a boss.
– Különös alakokat formál odakint a szél a hóból. Az a nagy púpos, olyan, mint egy kvagga, ha nem tévedek.
Simple meglepetten pislogott vörös szenzoraival, áramköreiben csaknem zavar keletkezett. Semmiféle képzelőerővel nem rendelkezett, képessége mindabban kimerült, amit beletápláltak áramköreibe. A felsőbb vezetés felhívó szavára újra és újra átpásztázta az előtte elterülő területet.
– Sikertelen! – szólalt meg végül, csaknem szégyenkezve.
A boss nem hibáztatta. Éppen azért volt CRW002boss.
Egy pillanat alatt kört formált a tekintetével az előtte elterülő monitor képén kijelölve a látnivalót, majd felnagyította, láthatóvá téve azt simple-nek.
– Az ott! A32 és H17 között. Erős torzó és nyak, masszív lábak…
Simple nézte egy darabig a képet, majd meggyőződés nélkül igent mondott. Nem volt abban öröme se neki, se boss-nak. Érezték azt mindketten.
– Kinagyítom. Közben nyissa meg a rendszert! Mutassa az adattárból a kvaggát. Valaha élt itt, ezen a földön, vagy hogy is nevezték anno.
Simple hang nélkül engedelmeskedett, éppen ezért volt CRW47Asimple. Hamarosan előhalászta több évszázad múltjából a kvagga digitalizált fotóját.
A monitoron egy félig csíkos, félig nem csíkos, jámbor tekintetű lószerű állat látszódott.
– Ez éppen megegyezik a hóban felgyülemlett formával, ami a transzportjármű előtt gyűlt össze. Vesse csak össze!
De addigra a szél játéka elkergette az odaképzelt kvaggát.
Észlelte azt a boss is.
– Nem találom. Sebaj! – mondta, különösebb csüggedés nélkül.
– Törölhetem? – kérdezte simple.
– Nem! – utasította határozottan boss. – Nosztalgiázzunk! – mondta előkelőséget színlelve, miközben kinyújtotta receptorait. – Nézzük meg, mit gyűjtöttünk eddig! Örömöm telik benne!
– Igenis! – mondta simple, majd megnyitotta az adattárat.
– Mutassa őket rendre, majd rendezze őket egymás mellé!
– Igenis! – ismételte lelkesen simple. Végre hiba nélkül teljesíthette boss kívánságát.
– Szóval ez itt a kvagga, egy különleges zebrafaj, amely annak ellenére, hogy valaha Afrika egyes részein nagy számban élt, mégis kihalt, nagyfokú vadászata miatt.
– Szép, tetszetős – mondta simple, újra különösebb beleélés nélkül.
– Szürreális a csíkozása – jelentette ki meggyőződéssel boss.
– Igen, szürreális – ismételte simple, gépiesen.
– Tegye fel a képet a bal felső sarokba.
Simple úgy tett. – Mi legyen a következő? – kérdezte készséggel.
– A dodó.
Egy pillanat múlva megjelent a képernyőn egy nagy termetű, kissé groteszk madár képe. Simple hosszasan vizsgálta, majd így szólt.
– Kissé életképtelennek tűnik. Röpképtelen, felettébb jámbor. Azt jegyezték le róla még, hogy furkós bottal vadásztak rá. Nem tanúsíthatott nagy ellenállást a saját életének megőrzésére.
– Életképtelen – ismételte cinikusan boss. – Az volt, mert ember is volt a közelben… No, mutasson másikat, ezt meg tegye a kvagga mellé! Nem tudom miért, de fáj látnom a dodót.
A két kattintás ciripelve tette arrébb az iménti fotót.
– Óriás alka – közölte diadalmasan simple.
– Jó nagy pingvin. Valaha így nevezték az efféle madarakat. Szép, áramvonalas testűnek tetszett, kiválóan úszott, bár ez is röpképtelen volt szárnyas létére. A mértéktelen vadászat miatt lett oda ő is.
Nézték még egy ideig a fekete-fehér madarat, amire mintha ráborult volna a gyász, majd a boss másik képet követelt. A berber oroszlán képe jelent meg akkor előttük, mely hatalmas, izmos testével, előkelő tekintetével mindkettejük elismerését kivívta. Csak nézték a fotót, s közben döbbent csend ülte meg a pillanatot. Boss szólalt meg előbb.
– No, ez már nem tűnik életképtelennek.
– Nem, egyáltalán nem.
– Az utolsó vadon élő példányt az 1900-as években lőtték ki.
Simple nagyot sóhajtott.
– Kíván még több képet megtekinteni? – kérdezte szinte félve. Érezhetően semmi kedve nem volt az egészhez. Nem volt szerencséje.
– Igen, természetesen az összeset.
Simple hát felfedte az összes valaha élt, mára azonban az utolsó példányig kihalt állatfaj fényképét, ismertetőit. Munkájuk végén a több négyzetméteres monitor olyan érzést keltett, mintha egy ravatallal állt volna szemben az ember.
– Ennyi? – kérdezte meglehetősen hitehagyottan boss, miután újra átfuttatta szenzorait a képernyőn.
– Nem. Az ember képe még hiányzik.
– Igaz is! – mondta kissé undorodva boss. – Rakja hát oda az övét is.
Simple úgy tett a tekintetkövető program segítségével, közben néhány szóban erről a fajról is megemlékezett.
– Az élettér, végül a teljes bolygó elpusztítása, a mindennemű élet teljes ellehetetlenítése végett tűnt el.
– Hmm. Különös és rendkívül kártékony magatartásforma. Elpusztít maga körül mindent, aztán maga is belehal saját ténykedésébe.
Simple hallgatással nyugtázta boss utolsó szavait, majd mozdulatai fesztelenné váltak. Láthatóan nem hagyta nyugodni valami. Végül előhozakodott a dologgal.
– Boss, ha meg nem sértem, feltennék egy kérdést.
– Csak rajta.
– Rengeteg munka áll mögöttünk, még több előttünk. Nem tudni, megtérül-e mindez valaha, vagy lesznek-e egyáltalán sikereink. De tegyük fel, hogy életképessé tesszük a bolygót, és a talált genetikai maradványokból kikísérletezzük a fajokat – mondta egy szuszra, aztán megállt egy pillanatra a szavakkal, nyomatékot adva az elmondottaknak. Boss bólintott, engedélyt adva a folytatásra, simple szavai mégis nehezen indultak meg újra.
– Szóval, az eddigiek ismeretében, azt szeretném tudni, hogy végül az embert is megalkotjuk-e?
Súlyos csönd dübörgött a kabinban. Minden pillanat úgy gördült tovább, mint a sziklák. Ezúttal boss szólalt meg nagyon nehezen. Kipréselt szavai nélkülözték a teljes meggyőződést.
– Azt hiszem, nem tehetünk mást. Hogy mindezt elkerüljük, hogy megismerhessük tetteik valódi okát, meg kell alkotnunk legalább egy párt. Kérdéseket kell feltennünk nekik.
Simple nem nyugodott meg a választól. Vonakodva bár, de még hozzátette:
– Legutóbb is így kezdődött minden…
– Az igaz. Teljességgel igaz. Várunk hát, eldöntjük majd, ha odajutunk. Nem mondhatok mást!
Aztán lekapcsolták a monitort, kitekintettek a transzportjármű plexijéből, s nézték, ahogy a vihar kénye-kedve szerint játszik a sodródó jeges darával.
Mintha csak meg akarták volna belőle fejteni a jövőt.
Kiemelt kép: Yaroslav Shuraev/Pexels.com
Guti Csaba novellája
