Amikor jó pár évvel ezelőtt meghallgattam azt a riportot, amit Bóta Gábor készített Lukáts Andor színésszel, el voltam bűvölve. Az egyik legbájosabb és legszórakoztatóbb önvallomás volt ez, amit riport-vadászó életem során valaha hallottam. Már önmagában az életpályája is „figyelmezésre” és „csudálkozásra” méltó. De most inkább csak terveiről beszélek, hisz Lukáts Andornak, a tündéri idealistának, számos elképesztő ötlete támadt az élete során.
Szeretett volna például egy állandó árnyékmúzeumot, ami magyar hírességek sziluettjét őrizte volna. Vagy egy csend-szobrot, ami madártollal „kongatta” volna a csendet, némán, hang nélkül jelezte volna, hogy most hallgatni kell. De legemlékezetesebb idea számomra a cseresznyefás allé-sor volt, ami faluról-falura haladva behálózhatná az országot, később akár az egész földet is. Minden egyes településnek csak a következő faluig kellene egy utat lefektetnie. Az út mentén illatos, virágzó cseresznyefák lennének, ahol gyalogosan vagy biciklivel közlekednének az emberek. Presszók, bódék, műhelyek szolgálnák ki a különös úthálózat vándorait. Egy csomó embernek adna ez munkát, idilli és egyben mélyen szimbolikus lenne ez a mindenséget átszövő szeretet-hálózat.
Amikor erről beszélt, arra gondoltam, hogy szép, szép ez, engem egyenesen elvarázsolt az ötlet, de ilyen nincs, nem lehet, csak a mesében. Aztán hallottam Geel városáról. S akkor azt gondoltam magamban: szó szerint a legőrültebb ötlet is megvalósulhat, ha van erre befogadó közeg. Talán nem sokan ismerik, pedig reklámozni kellene ezt a kis várost.
Geel egy negyvenezer fős kis flamand település Belgiumban, pár kilométerre Antwerpentől.
Hét évszázada működik ott egy olyan társadalmi-szociális modell, amit több mint példaadó. Bevett szokás, hogy a háztartások mentálisan sérült, olykor őrült embereket fogadnak be, akik aztán besegítenek az otthoni munkákban.
Nem, mint betegek, hanem mint idegenek érkeznek oda, de sokszor alakulnak ki erős kötelékek, néha családtaggá is válnak. A befogadni kész családok szerény kormányzati támogatásban részesülnek. Orvosi hálózat épült ki a betegek és az őket istápoló családok támogatására, és üzemeltetnek egy helyi kórházat is, kifejezetten azon személyek részére, akikkel valamilyen okból mégsem boldogul a befogadó közeg. Mindezeknek a humánus és szakavatott intézkedéseknek köszönhetően a II. világháború előtt Geel több ezer elmebetegségben szenvedő embert látott vendégül.
A pszichiátriai ellátásra szorultak maximális mértékű, rokonszerű befogadása és integrációja a mai napig tart. (Igaz, az 1938-as csúcshoz képest, amikor a befogadottak száma meghaladta a 3 ezret, mára 500-ra csappant a számuk.) Az emberek ebbe a rendszerbe születnek bele, nekik ez a természetes felállás. Senkinek nem ügy, vagy probléma ez, nem okoz megrökönyödést, hogy egy őrült vagy elmebeteg segédkezik az otthonukban, mert minden második otthonban ez történik, és mert így voltak ezzel a szülők, nagyszülők, dédszülők is. A példa ragadós. A minta öröklődik. Az elmebetegek részei ennek a kis mikro társadalomnak, szervesen beépültek a város életébe. Itt nincs előítélet, kiközösítés, félelem, kigúnyolás, vagy megbélyegzés. Ugyanúgy sétálnak, bicikliznek, bevásárolnak, mint a város „rendes” polgárai. Jellemző, hogy a geeliek szóhasználatában szerepel a „jó lakó”, vagy „nehéz lakó” kifejezés, de sohasem használják a „rossz” vagy a „bolond” szót megjelölésükre.
Szóval van ilyen. Geel kinyitotta ajtaját és szívét a kirekesztetteknek. Ha létezik egy város, amely szenzációsan összeolvasztotta a beteg és egészséges embereket, akkor miért ne lehetne egy falu, amely cseresznyefákkal szegélyezi a következő faluhatárig húzódó útját, és ezzel munkát és reményt ad embereknek, akik arra járnak? A geel-i történet a maga nemében egyedülálló példája a megvalósult integrációnak.
Manapság gyakran hallani ezt a szót, nemcsak azért, mert egy olyan gyűjtőfogalom, aminek számos ága-boga van, hanem azért is, mert egyre több az olyan társadalmi csoport, akikhez épp az integráció által lehet közelíteni. Fokozatosan nő azoknak a száma, akiknek ahhoz, hogy boldoguljanak, az egységesülés jelenthetné a legoptimálisabb megoldást. A fogyatékkal élők, a mentálisan zavartak, a kisebbségek, az idősek, a menekültek egyaránt segítségre szorulnak.
Nem elég azonban a büdzséből erre a célra látványosan elkülöníteni egy jó nagy összeget, s az sem old meg mindent, ha integráltnak titulált intézményeket alapítanak, vagy lengetik a nyomdafestéktől illatos friss integrációs törvényeket. Az igazi változás mindig belülről fakad. S nem külső parancsra, hanem belső vágyból.
Ahhoz, hogy a be- és elfogadás ne csak felső vezetésből érkező ukáz vagy politikai diktátum legyen, hanem szívbéli meggyőződés, ahhoz mindannyiunk lelkében ki kell tárni egy kaput és mindannyiunk agyában elrendezni az új fogalmakat. Tudatosítani, hogy sokfélék vagyunk, szivárványosak, és elérni, hogy ne kirekesszük a tőlünk különbözőket, hanem terjesszük ki szeretetünk körét. Az integráció nem azt jelenti, hogy a másikat saját Prokrusztész ágyunkba kényszerítjük, hanem azt, hogy hagyjuk: lehessen mindenki önmaga. Abban az optimálisnak kialakított környezetben, amit mi, a segítők tudunk biztosítani számukra.
Ha a halat annak alapján ítéljük meg, hogy nem tud fára mászni, akkor egész életét úgy fogja leélni, hogy ostobának érzi magát – állította ezzel kapcsolatban Einstein. Maradjon hát a hal hal, az őrült őrült, a fogyatékos fogyatékos, de úgy, hogy a legjobbat tudja kihozni ebből az állapotból. Ehhez elkerülhetetlen az előítéletek, prekoncepciók, megbélyegzések mielőbbi kiseprése, és az elfogadás, segítőkészség, empátia termékeny elmébe való beültetése.
„Az ember minden korban és minden kultúrában egy és ugyanazon kérdéssel kerül szembe: arra kell megoldást találnia, hogyan győzze le az elkülönültséget, hogyan valósítsa meg az egyesülést, hogyan haladja meg az egyéni életet és olvadjon egybe a világegyetemmel…A kérdésre lehet a válasz állatimádás, emberáldozat vagy katonai hódítás, tobzódás az élvezetekben, aszketikus lemondás, megszállott munka, művészeti alkotás, istenszeretet és emberszeretet… Szeretni akarat dolga kellene, hogy legyen. A szeretet aktivitás, a lélek ereje.”
( Eric Fromm)
Ez a lélektani aktus -a szeretet- többszörös közös nevezője mindennek a világon, még e cikk szereplőinek is: Lukáts Andor ideáinak, Geel gyakorlatának, és az integráció lényegének is.
Bálint Vera írása
Források:
Oliver Sacks: Első szerelmek és utolsó történetek. Hvg könyvek. Budapest. 220. 173.
Eric Fromm: A szeretet művészete. Háttér Kiadó. Budapest. 2012.55)
Kiemelt kép: Gotta Be Worth It fotója a Pexels oldaláról
