Az ember sokszor érzi úgy, hogy legszívesebben eltűnne egy kicsit. Egy rövid időre letenné a hétköznapokat, kiszállna a mindennapok rideg valóságából, és belépne egy olyan világba, amely egyszerre feltölt és jóleső fáradtsággal burkol be. Sokan vannak, akik a természetjárásban lelték meg a titkos receptet, és ahogy Zsuzsanna is fogalmazott: tiszta terápia.
K.T.D.: Egy túrázást kedvelők csoportjában találkoztam veled a közösségi médiában, és a varázslatos fotóid, valamint a rövid élménybeszámolód rögtön magával ragadott. Te is teljesítetted az Országos Kéktúra útvonalat, amely hivatalosan 1168 km hosszú, és 1938 óta járják a túrázók. Mesélj az utadról!
E. ZS.: Évek vagy talán évtizedek óta foglalkoztatott a Kéktúra útvonalának bejárása, de valahogy mindig másfelé terelődtem. Mivel erősen hiszem, hogy mindennek elrendelt ideje van, így leginkább vártam a kedvező alkalomra, egy csapatra vagy útitársra, akivel útra kelhetek. Ez az alkalom idén érkezett el, és bár senki nem akadt a környezetemben, akinek olthatatlan vágya támadt volna a latyakos, hideg télben elindulni, bennem olyan erős volt a késztetés, hogy egyedül is nekivágtam.
Február 4-én egy borongós, esős, szélfútta napon indultam el Dorog felé, hogy az első szakaszomat Piliscsaba felé megtegyem. Bevallom, egy kicsit furcsa érzés volt egy szál egymagamban. Az időjárás sem nagyon biztatott, de az útrakelés izgatott, kíváncsisággal és jóérzéssel teli hangulatát semmi sem tudta felülírni.
A Kéktúra teljesítését semmi nem szabályozza, sem térben sem időben, beletelhet tíz évbe vagy egy-két hónapba, szabadon választhatod meg a szakaszok sorrendjét és irányát is. Ez nagy segítség és nagyon vonzó is, mert semmi nem korlátozott, csak az útvonal.
Az első hetekben-hónapokban természetesen a lakhelyemhez közel eső szakaszokat jártam be, s mivel heti két napot is rá tudtam szánni, az elképzeléseimnek megfelelően haladtam. Napról napra rutinosabb lettem, engedett bennem a feszültség is, és rájöttem, hogy nem véletlenül kaptam az egyedüllétet. Szabad voltam, gondtalan, békés és jókedvű! Tiszta terápia!
Gyalogoltam hóban, sárban, szitáló ködben és szügyig érő sárban, ami után a buszsofőr csak hosszas könyörgés után engedett felszállni a nógrádi járatra. A várva várt tavasz is sokáig csak zord hideggel érkezett. Borongós napok, viharos szél, amikor a Mátra sűrű, sötét erdeiben a fák úgy nyikorognak, nyöszörögnek, hogy frászt lehet kapni tőlük. Mindeközben egyre távolabbi tájakat céloztam meg, nyugat felé már elértem Bodajkig, átszelve a Gerecse és a Vértes gyönyörűséges tájait. Északkelet felé május végére már a Bükk lábánál meghúzódó Szarvaskő volt a célpont. Óriási szerencsémre régi kedves ismerőseim júniusban szintén a Kéktúrát célozták meg Hollóházától Szarvaskőig, így sikerült jó társaságra lelnem, és ezt a szakaszt 17 napos túrával jártam végig. Hatalmas élmény volt!
A hivatalosan megtett táv 325 km, de csak a Jóisten tudja, mennyi is lehetett valójában, mert annyi látnivaló, érdekesség, kaland kínálkozott a szakasz mentén, hogy folyamatosan letértünk, eltértünk, áttértünk stb. A napi penzum után még további hegyeket másztunk meg egy-egy felejthetetlen, mesés zempléni panoráma kedvéért. Végiglátogattuk az utunkba kerülő gyönyörűen felújított várakat – Füzér, Regéc, Boldogkőváralja, Szádvár –, középkori templomokat, apátságokat, és meglátogattuk Bódvalenkét is, a roma falut, amely a festett házairól vált ismertté.
Összecimboráltunk mindenkivel, aki elénk vetődött,
de lévén 38 fokos hőség, ez nem jelentett túl sok embert. Megkóstoltuk a roma konyha jellegzetes káposztás lecsóját, ami olyan finom volt, hogy épp’ csak össze nem vesztünk rajta. Átlépve a napi célszalagot, a helyi erőkkel kocsmáztunk, és annyi jeges sört ittam az út során, mint itthon egész évben sem. Jártuk a Zemplén vadregényes tájait, a Cserehát vadvirágos tarka rétjeit, lankáit, igaz, 38 fokos hőségben, de a kaland ezért is kárpótolt. Enyhülést a Bükk árnyas erdei hoztak, igaz, embert próbáló sziklás meredélyekkel. Érintettük Derenket, a szellemfalut, amit azért deportáltak házastól templomostól és persze a lakóival együtt, mert Horthy ide álmodta a vadászparadicsomát. Minden napra jutott valami igazi élmény és csoda! Fájó szívvel búcsúztam el a barátaimtól, azért csapatban mégis csak más!
A július és az augusztus kevésbé forró napjait a Bakony meseszép tájain és a Balaton-felvidék nem kevésbé szépséges régiójában töltöttem. Majd beköszöntött ez a csodás ősz minden gyönyörűségével, és jó alkalmat kínált a befejező szakaszok megtételéhez Keszthelytől Írottkőig. 2021. október 26-án végül az utolsó pecsét is a helyére került, a 61 túranap alatt elfogyott az 1168 km.
K.T.D.: Mióta túrázol, mikor és hogyan kezdődött?
E. ZS.: Hogy miért kezdtem el gyalogolni, annak rendkívül profán oka volt: tartósan, majd végérvényesen lesántult a lovam. Magad, uram, ha lovad nincs! Közel húsz évig volt megbízható, hűséges társam, ám miután folyamatos munkára már nem volt alkalmas, így nem sok alternatíva közül választhattam. A ló azért maradt, még hosszú évekig élvezte a korai nyugdíjas éveit, de én akkortájt kezdtem el „használni a lábaimat”. Ennek közel tizenöt éve, és azóta a gyaloglás igazi szenvedéllyé vált.
K.T.D.: Mit kaphat az, aki a hátára kapja a hátizsákot és elindul, mindegy, hogy melyik útvonalon?
E. ZS.:
Azt szokták mondani, hogy akit megszólít az út, az úgyis elindul, akit érdekel, annak ez nem is kérdés.
Azt az első lépést meg kell tenni, el kell indulni. Még annak is, aki eddig nem igazán gondolt rá. Hogy mit kap cserébe? Mindent! Kalandot, élményt, nyugalmat, szépséget, jóleső fáradtságot, zord időt és kemény napokat, a felkelő nap első sugarait, a széna illatát a réten, jó társaságot vagy befelé fordulós békés magányt, ezer csodát!
K.T.D.: Merre jártál már a nagy világban, milyen túraútvonalakat teljesítettél?
E. ZS.: Az utazással már gyermekkoromban megfertőződtem, így az elmúlt évtizedek alatt számos országba volt szerencsém eljutni. A turistautak a későbbiek során kibővültek a fotóstúrákkal, miután a fotózás is felsorakozott a szenvedélyek sorába. A hátizsákos utakat érdekes módon az El Caminóval kezdtem, és azt gondolom, hogy a gyaloglás szeretete ott ivódott belém kitörölhetetlenül.
Az utána következő években a hazai zarándokutak jó részét végigjártam. Többször is megtettem a Szent Jakab Zarándokutat Budapest és Lébény között, megjártam a Magyar Zarándokutat Esztergom és Máriagyűd között, valamint a Szent Benedek Zarándokutat is Tihany és Pannonhalma között.
2017-ben egy három hetes indiai út során sikerült részt vennem – és túlélnem – egy Himalájába szervezett egyhetes túrát, ami elég nagy vállalásnak bizonyult, hiszen már akkor is túl voltam a hatvanon. A 4–5 ezer méter magasság már nem játék, de úgy látszik, a kalandvágy nem korosodik. Az élmény leírhatatlan volt! Pár évvel később jártam a Zöld-foki-szigeteken, szintén túrázós úton, amelyről ismét csak szuperlatívuszokban tudnék mesélni.
K.T.D.: Biztos vagyok benne, hogy minden útvonal mást adott. Ha mind közül egyet kellene kiemelni, melyiktől kaptad a legtöbbet?
E. ZS.: Erre szinte lehetetlen válaszolni. A Camino életem egyik legmeghatározóbb élménye, tapasztalása volt, de ezt én nem is nevezném klasszikus értelemben vett turistaútnak. A Himalája teljesen rabul ejtett, a Zöld-foki-szigetek megbabonázott, de az idei Kéktúra azt bizonyította be számomra, hogy a csodák itt vannak egy karnyújtásnyira!
A cikkben közzétett fotók Egri Zsuzsanna tulajdonát képezik.
Az interjút készítette: K. Tengeri Dalma
