Amikor Tomi érkezésének hírét megkaptuk, undok eső szemerkélt. Józsi tévézett, én olvasgattam. Aztán jött a hívás. Mackónadrágban sírtunk vagy egy órán át összeölelkezve – nem bírtuk elhinni, hogy végre szülők leszünk.
Addigra belefáradtam az állandó faggatásba: „Mikor szülsz már végre?” „Mikor kapunk egy unokát?” „Kire szeretnéd, hogy hasonlítson?”. Egy Tomiért imádkoztam már régóta, és a legfontosabb az volt, hogy ha sikerül az örökbefogadás, akkor a gyermekünk magára hasonlítson, méghozzá a lehető legboldogabb önmagára.
Sok drága ajándékot kértem és kaptam már. De máig megvan az a kő, amit a bátyám festett nekem egy erdélyi nyaraláson, ahol eltörtem a lábam. Nem volt kreatív típus, de azon a nyáron a kedvemért bemászott a patakba egy kőért, és beleadott apait-anyait, hogy megfessen nekem egy ősemberes-vadászós jelenetet. Az igazi ajándék volt.
Más volt a karácsony, amikor a haldokló dédimet kellett feltámogatni az emeletre, és más volt, amikor a kúszó-mászó unokahúgom felborította a feldíszített fát a lánykérésem közben. De a kedvenc fám a mai napig az a fenyő, amit a nagybátyám ültetett unokahúgom születése alkalmából, pár évvel a halála előtt. Idén karácsonykor ahhoz a fához szeretnék eljutni ismét, és tenni alá egy mécsest. És azt már Tomi fogja meggyújtani.
*
Alig egy hónapja Tomi és az apja találtak egy kutyát az árokban. Bogáncsnak neveztük el, mert tele volt vele a bundája. Elüthették, s mi hetekig ápoltuk. Keverék volt, tán sose volt gazdája. Pár napja kimúlt, és Tomi most vigasztalhatatlan. Akartunk neki hozni egy uszkárt a szomszédból, de ő azt kérdezte:
– Nem lehetne inkább egy olyan kutya, aki egy ketrecben arra vár, hogy végre ő is kelljen valakinek?
Most, hogy közeledik a karácsony, szeretném teljesíteni a kívánságát – és nem csak az övét. Itt lakik alattunk Miklós bácsi. Mindig zsörtölődik, mégis ő a mi Miklós bácsink. Egyszer elszólta magát: mit nem adna azért, ha egyszer újra találkozhatna a régi szerelmével, Sárival, akivel elszakította őket a forradalom. Idővel ismét látta: évekig árulta a piacon a népviseletes babáit, de sose mert odamenni hozzá. Aztán egyszer csak nem volt ott többé.
Nemrég a piacon vásároltam, és megláttam egy középkorú férfit, aki a tökök és tojások mellett népművészeti babákat is árult. Szó szót követett, és én beállítottam egy babával Miklós bácsihoz. Az az elejtett könnycsepp mindent elárult.
Sok ügyeskedés kell majd ahhoz, hogy a zsörtölődös Miklós bácsi és a megözvegyült Sárika néni újra egymásra találjanak. De törődő emberek egész hálózata dolgozik már az ügyön. Persze az újratalálkozásuk több mint hatvan évet fog majd át, de mindenkinek szüksége van a romantikus hőstörténetekre, és most épp ezen dolgozik a két család, akik idegenek voltak egymásnak ezelőtt.
Persze vannak piros betűs ünnepek, amikre az ember szabit vesz ki, hetekig vásárol és takarít, de én már rég magam mögött hagytam ezeket. Elbúcsúztam a „muszájoktól” és az „illikektől”, a szoptatástól, és Józsi is elbúcsúzott attól az ábrándtól, hogy a fia a kiköpött mása lesz. Helyette embereket, sorsokat és helyzeteket köszöntünk, és hálát adunk azért, amink van.
*
A szüleim pogácsával akarták üdvözölni a várva-várt unokát. Együtt sütötték. Évtizedek óta nem láttam Mamit és Papit ennyire összedolgozni valamin. De a pogácsa a nagy izgalmak közepette odaégett, és az ötéves Tomi fejcsóválva motyogta maga elé:
– Mindenki a maga sorsa pogácsa.
*
Tomival idén karácsonykor mindenképp pogácsát sütünk a Mamiéknak, nem bízzuk a véletlenre. Miklós bácsi is velünk tart, és, mit ad Isten, Sárika néniék épp útba esnek majd. A fenyőfához is ellátogatunk mécsest gyújtani. Ott lesz velünk egy menhelyi kutyus is, aki jeleket rak majd az új területére. Miként mi is új piros betűs napokat írunk be a naptárunkba a saját ünnepeinkhez.
Sós Dóra Gabriella írása
Kiemelt kép: LisaLiza (Pixabay)
