Pane e pomodoro – második rész

Olvasmányos úti beszámoló Dél-Olaszországból

Bari és környéke, Puglia tartomány

4. nap: Alberobello


Alberobellóba, a trúllók városába menet, hogy ne legyen eseménytelen az utazás, valahol félúton elromlik a mozdonyunk, ezért mindenkit leterelnek egy kis állomáson a vonatról, és egy órát kell várnunk, míg bepöfög az új szerelvény.

Alberobello egy mesefilmvároska benyomását kelti, ugyanis a trúllók utcányi sora döbbenetes látványt nyújt. Ezek a furcsa építmények henger vagy négyzet alaprajzú, kisebb-nagyobb, fehérre meszelt falú, csúcsos vagy inkább süveges, palatetős házak.

Alberobello, Olaszország
Trúllók

A trúllók mintha a trollok tanyái lennének – bölcsködöm. Primitív, de nagyon mutatós építmények. Kizárólag kőből épülnek, alapozás, kötőanyag és bármiféle fa tartószerkezet nélkül. Az ismertetőtáblák szerint azért készültek így, mert a szegény földművesek az adószedők érkezésekor gyorsan elbontották a házaikat, majd azok távozása után visszaépítették. A belső tér mindig egy helyiségből áll. A többszobás építmények esetén több, egymás mellé épített trúllót egyszerűen egybenyitottak. A falai vastagok, az ajtó és az ablakok kicsik. A bejáratot úgy alakították ki, hogy két kőoszlopra egy harmadikat fektettek. Kicsit félnék ilyen házban élni, amelynek többtonnányi súlyát semmi sem tartja össze, de a gyakorlat azt mutatja, soha nem omlanak össze; több évszázadon át fennmaradtak: a legrégebbi ilyen jellegű épület ajtókeretén az 1559-es évszám látható.

Trúllók


Özönlenek a bámuló turisták a szűk utcácskákban, ahol szinte minden trúlló kávézó, szálláshely, vendéglő, vagy szuvenírbolt. Mint megtudjuk, már nagyon kevés helybéli lakik ezekben az épületekben. Egy kisboltban sört, kekszet és barackot vásárolunk, amit egy árnyékos kőpadon fogyasztunk el. A házak előtt, a lépcsőkön, az ablakokban rengeteg a színes, egzotikus virág, amelyek nagyon jól mutatnak a fehérre meszelt falak díszletei előtt. Egyes helyeken, a háztetőkre és az ereszekbe is virágokat ültettek. A legtöbb ház palatetőzetére mágikus, asztrológiai jeleket festettek, gondolom, a gonosz szellemek távoltartása miatt. A külvárosban találunk néhány elhagyatott, lakatlan trúllót is, és bemerészkedünk a hűvös, sötét épületbe. A beltér, a vastag falak miatt kisebb, mint gondoltuk volna. Az egyik épület tetején kilátó működik, érdekes fentről tekinteni a cukorsüveg alakú tetők rengetegére.

Bari dóm, Olaszország
A bari dóm rózsaablaka kívülről


Délután Bariban fürdünk egy homokos partszakaszon, ahol a tenger lassan mélyül. Jó órányi úszkálás után újból az óvárosba, a Barivecchiába térünk vissza. Meglátogatjuk a dómot, ahova a múltkor, az éppen zajló esküvő miatt nem tudtunk belépni. A hatalmas rózsaablaka, amelyen kívül kőszörnyek üldögélnek, belülről is lenyűgöző.

A márványpadlón, mintha csak a rózsaablak tükröződése lenne, hatalmas, pompás mozaikkép, féldrágakövekből kirakva. Az oltárhoz vezető lépcsőket két kopott kőoroszlán torzója őrzi. Most közelről is szemügyre tudjuk venni a remek korinthoszi oszlopokat, amelyek más és más árnyalatú márványból készültek.

A bari dóm rózsaablaka belülről, és a padlómozaik

Ez is mutatja, hogy antik romokból „mentődtek” át a keresztény templomba. Tudjuk, hogy hajórakományszámra hozták az oszlopokat, a faragott köveket Görögországból a templomok építéséhez. Ennek a szorgalmas, gyűjtögető hadjáratnak a következménye, hogy a legszebb és legépebb antik görög romok nem Görögországban, hanem Olaszországban láthatók, ugyanis az ittenieket nem bontották el építőanyagnak. Visszafelé sétálva, letelepedünk megpihenni a Szent Miklós-katedrális lépcsőire.

A templom előtti téren óvodás, kisiskolás korú helyi gyerekek fogócskáznak, kergetőznek. Miként a beszédükből megértjük, vezérük egy kis csibész, Mellita, aki olyan élénk, mint a higany, és még a szeme sem áll jól, ahogy mondani szokás. Rózsaszín ruhácskában ágál, kezében legyezővel irányítja a játékot.

Belépünk a templomba, ahol éppen az esti mise zajlik. Néhány percre leülünk, hallgatjuk a litániát. Elmenőben, búcsúzóul, megsimogatjuk a bejárat melletti szarvatlan szarvasmarhaszobor orrát.

Szarvatlan marha szobra a kapunál

Hazafelé indulva elhaladunk a Castello Normanno, Bari egykori vára mellett, amely egy tengerbe nyúló földnyelvre épült. Falai, bástyái, tornyai ma is jó állapotban vannak, a vizesárokban víz helyett angolgyep virít.

Lassan besötétedik, felgyúlnak a közvilágítási lámpák, amelyek meleg fénye tükröződik a fényesre koptatott utcai kőlapokon.


5. nap: Monopoli és Polignano a Mare


Monopoliba fél óra alatt jutunk el a vonattal. A városkát még a görögök alapították, nevének jelentése: „Egyetlen Város”. Mint jelentős kikötőt, uralták a normannok, a bizánciak és a velenceiek is. Legjelentősebb templomának, a Santa Maria Amalfitana katedrálisnak a lépcsőin fogyasztom el a reggeli szendvicsemet. Román koldusasszony küldi ránk a gyermekét kunyerálni. Felajánlok neki egy szendvicset, de int, hogy az nem kell, pénzt akar. Hát, azzal mi is szűkében állunk – mondom nekik románul, és befordulunk a székesegyházba, amelyről azt olvastuk, hogy egy görög Hermész-szentély romjaira épült.

Santa Maria Amalfitana katedrális, Olaszország
A díszes Santa Maria Amalfitana belülről.

Barokkos pompa fogad odabent, minden ragyog az aranyozástól, a csiszolt márványlapok és a féldrágakő-berakásos mozaikok szikráznak a napfényben. Túlságosan hivalkodó, túl díszes, túl „lenyalt” számunkra.

Felkapaszkodunk inkább a 16. században épült várkastély mellvédjére, az ágyúk mellé, amelyek a tenger felől érkező hívatlan vendégeket tartották távol a várostól egykoron. A kastélyból leereszkedve, követjük a várfalat, amely a tengerpart mellett húzódik, és hamarosan egy remek öbölre akadunk. A városka szabadstrandja ez, tele vénasszonyokkal és szünidőző gyerekekkel, fiatalokkal. Igazi strandi zsivaj, fröcskölés, vízbe ugrálás, labdázás jellemzi a helyet. A part homokos, a víz kellemes és áttetszően tiszta, viszont árnyék csak közvetlenül a várfal mellett található. Míg a feleségem lubickol, én szinte a falra tapadva nézem, miként csökken szemmel láthatóan a maradék árnyék is. Ez csak engem zavar, mert úgy tűnik, más mintha meg sem érezné az iszonyú hőséget.

Egy idős asszony érkezik, karján kosárral a tengerpartra. Szoknyáját felemelve, térdig a vízbe gázol, és hangosan kiabálva parancsolja partra az unokáit. A lurkók kivágtatnak a tengerből, és közös erővel fürdőlepedőt terítenek a parti homokra. Ennek a közepére kerül a kosár, amelyből pizzaszeletek és málnaszörp kerül elő. Amíg a kölykök falnak, a vénasszony megállás nélkül, pergő szóval rekcumozza őket.

Egyórányi fürdőzés után visszaballagunk a vasútállomásra. Útközben egy ház falába vágott kis szentélyben, egy szakállas, csuhás szentnek a gyönyörűen megmunkált, arasznyi kis bronzszobrát fedezzük fel. A lábai előtt kagylók és élő, friss virág.

Átutazunk Polignano a Maréba, amely szintén ősi, görög város, zegzugos, árkádos, romantikus kis utcákkal. A központi terét, színes kockaházak veszik körül; ezek közé van beékelve az óratorony és egy romos kis templomocska, amelynek homlokzatát csigavonalú faragványok ékesítik. Minden utca a meredek, sziklás tengerpartra vezet. A házak követik a tengerpart vonalát, mintegy védfalat alkotva.

Polignago a Mare partja

Próbálom elképzelni, milyen lehet egy ilyen házban lakni, amelynek az ablakai alatt a tenger morajlik. Akár az ablakból is lehetne horgászni – gondolom. A városka közepén található a sziklaszirtek közé ékelt strand. A sziklák tetejéről a házak sorfala tekint a mélyen fekvő öböl smaragdzöld vizére. A sziklákon, mint egy természetes anfiteátrumban, be- és kiugró napozóhelyeket faragott az erózió.

Az öblöt övező sziklakatlan egyik oldala mindig napos, a másik pedig árnyékos, úgyhogy a napimádók és az olyan nyámnyila árnyékkeresők, mint én is, ideális helyet találhatnak maguknak. A tengerbe egy hosszú homoknyelv nyúlik be, tele nyaraló fürdőzőkkel. Néhány órát itt töltünk, elnyúlva, idönként a tengerben megmerítkezve, hallgatva a minket körülvevő bábeli nyelvzavart, amelyet a tenger állandó moraja fest alá.

Már alkonyodik, amikor visszatérünk Bariba, és elsétálunk a jól bevált pizzázónkhoz. Útközben, kicsit megtépjük a minap kinézett bazsalikombokrot, és egy falikútnál megmossuk a szerzeményünk illatos leveleit. Míg a pizzánkra várunk, egy magyar család telepedik mellénk. Csendben maradunk, nem áruljuk el, hogy értjük a beszédük. Hadd higgyék, hogy itt senki sem érti, mit mondanak egymásnak. A pizza bazsalikommal megszórva még fenségesebb.

Holdfényben, a tengerparton sétálunk haza. A padokon helybeli családok, fiatal és idős párok üldögélnek. Nézik a tengert. Tetszik, hogy többen is otthonról hozott szendvicset majszolnak, vagy a sarki kisüzletben, zacskóban vett szőlőt szemelgetik.

Meghitt, békés, harmonikus ezen esti életkép hangulata.

6. nap: Matera


Materáig majdnem két órát zötykölődik velünk a vonat. A városon átvezető főutca lerobbant, félig romos. A kertek elvadultak, a zsaluk zárva, minden negyedik-ötödik ház eladó. Egy egykori múzeum épületén is a „vendesi” (eladó) tábla fityeg. A vendéglők teraszai, még a mi szerény bari pizzázónknál is puritánabbak.

A főutcát elhagyva elérjük tulajdonképpeni úti célunkat, a sassikat, a barlanglakásokból épült negyedeket, ahol még ezelőtt 50 évvel is barlanglakásokban éltek az emberek, áram, folyóvíz, fűtés és kanalizálás nélkül. Itt állt az egész Olaszország legnagyobb és legkegyetlenebb nyomornegyede. A barlanglakások elé, amelyeket labirintusszerű sikátorok és lépcsősorok kötnek össze, teraszokat, előszobákat és szobákat építettek terméskövekből.

Matera, a sziklás tájból kifaragott város

A barlangokat igyekeztek olyan szögben bővíteni, hogy a napfény elérje a legmélyebben lévő helyiségeket is. A házak vízellátását sziklába vájt medencékkel oldották meg, amelyben felfogták az esővizet. Az ismertetőtáblák szerint több mint 3000 barlanglakás található itt, amelyekben legalább 18 000 személy lakott, és 62 sziklába vájt barlangtemplom van nyilvántartva. Nem ment könnyen az államnak a nyomortanya felszámolása annak idején. Hiába utaltak ki ingyen lakásokat az ott élőknek, sokan nem akarták elhagyni a sassit, illetve a távozók helyébe folyton új lakók érkeztek. Volt, amikor évekre hippik lepték el, de volt olyan korszaka is, amikor drogtanyává züllött az egész negyed.

Először fentről pillantjuk meg az egykori nyomornegyedet, amely egy szurdok falaiba, és annak mélyére épült. Az egyik legbizarrabb hely, ahol életemben megfordultam.

Matera barlanglakásai, Olaszország
A téglákkal kialakított homlokzatok együttese közelről még mindig egy hegyoldal benyomását kelti

Leginkább egy film díszleteire emlékeztet. Nem csoda, hogy Mel Gibson itt forgatta Passió című filmjét. A szemközti meredek sziklafalba, az őskori és középkori, kevésbé „komfortos” barlanglakások bejáratai ásítanak, alattunk pedig a „modern”, nem is olyan rég még nincstelenekkel zsúfolt kényszerlakhelyek, ahol sokan az egész életüket leélték. Teljesen áttekinthetetlen ez az egykori nyomornegyed; látszik, hogy bármiféle rendszer vagy logika nélkül építkeztek itt hajdanán. Nehéz dolga lehetett itt a postásnak, állapítjuk meg.

Betérünk a Santa Maria de Armenis sziklatemplomba. Meglepődünk a szépen ívelő boltíveken, amelyeket a mészkősziklából faragtak ki. Nagyobb szobányi a szentély alapterülete, csupán tucatnyi hívő férhetett itt el. Egyszerűségében az őskereszténység tisztaságát idézi. Kicsit hasonlít a Gellért-hegyi sziklakápolnához. Az oltár egy egyszerű kőlap, a központi falon egyetlen ikon szerénykedik.

Megtaláljuk az egyik esővízgyűjtő medencét, amely egy fürdőkádnál kisebb, egy darab kőből faragott vályú. Ma egy állatszerető gazdi a teknősbékájának is nagyobb medencét biztosít ennél, amelynek vizéből egy többtagú családnak kellett gazdálkodnia napokig, vagy akár hetekig.

Esővízgyűjtő medence középen


A terméskővel kirakott, macskaköves utcaburkolatok annyira kopottak, hogy többször is megcsúszom rajtuk. Olyan érzésünk van, mintha temetőben járnánk, annyira nyomasztó és kísérteties a környék. Szinte megörvendünk a szembejövő turistáknak, akik egy kis életet és színt hoznak ebbe a halott tájba. Az omlásveszély miatt lezárt részeken, elvadult növényzet vette át az uralmat. A lapos háztetőkön derékig érő fű, bokrok, csenevész fák nőnek.
Sikátorokon le, lépcsőkön felfele bolyongunk órákig a tikkasztó melegben. Sehol egy kút, egy vízcsap, egy forrás. Aszályos időben, a város központjából, több kilométer távolságról kellett hordaniuk az ivóvizet az itt lakóknak.

Találunk néhány, ma is lakott barlangot. Bekukkantani egyikbe sem tudunk, de ezek előtt cserepekben, fazekakban színes virágok, az ajtók, az ablakkeretek és a zsaluk frissen vannak festve, a vízgyűjtő medencéikben, amelyekbe egy tölcsérrel ellátott ereszből csorog zápor esetén az eső, tiszta víz csillog.

Ma is működő esővízgyűjtő

Ide valahonnan az áramot is bevezették, mert a külső falakon tákolt, életveszélyesnek tűnő kábelek csüngenek. A drótokat követve, megtaláljuk azt is, hogy honnan az áram: az egyik utcának közvilágítása is van, innen ágaznak szét pókhálóként a falra erősített, de inkább lógó villanydrótok egyes házak irányába.

Az egyik udvaron piciny kávézó: három, fehérre festett kovácsoltvas asztalka és hat szék.
Lent a völgyben találunk egy nyomókaros utcai öntöttvas kutat. A körülötte levő kis tócsákban galambok hűsölnek. Lenyomom a kart, de az nem enged, mert kulcsra működik. Később, egy fúrt, csigás kútra lelünk, de az ki van száradva.

San Pietro Caveoso templom

Felkapaszkodunk a San Pietro Caveoso templomhoz, amely a 14. században épült, a sassi negyed legnagyobb közterén. Egyszerű, zömök építmény, oldalsó harangtoronnyal. Három dísztelen bejárata van, és öt ablaka, amelyek közül az egyik rózsaablak. A központi bejárat fölött egy Madonna, az oldalsók fölött pedig, egy-egy beugró fülkében, Szent Péter és Szent Pál egyszerű, durván faragott szobrai állnak. Az ajtók zárva vannak, csupán egy résen tudunk beleskelődni. A benti félhomályban csak annyit látunk, hogy a beltér is éppolyan egyszerű, mint a kinti homlokzat. Csupán a mennyezetet ékesíti némi növényi minta.

Továbbhaladva egy „tömbház” udvarán találjuk magunkat. Ezek nem barlanglakások, hanem kockakövekből épített emeletes házikók, amelyek kör alakban, egymás mellé, fölé épültek. Minden lakásnak deszkaajtaja van, az ablakokon vasrostély. A házak alkotta kör, vagyis az udvar közepén, egy szintén kockakövekből épült közös budi. Annak ellenére, hogy ezek építmények, siralmasabbak a sziklába vájt barlanglakásoknál is. Ez a sassi egyik végpontja. Egy másik úton fordulunk vissza, és ahogy haladunk a „civilizáció” irányába, fokozatosan javul az épületek minősége.

Itt a barlangok elé erődszerű homlokzatokat emeltek, amelyeket faragványok, oszlopok is díszítenek. Többórás séta után itt találjuk az első működő utcai vízcsapot, úgyhogy végre újra megtöltjük a rég kiürült kulacsainkat.

Kőkápolna szépen faragott kis rózsaablakkal

Egy régi kápolna mellett, amelyet úgy tűnik, ma raktárnak használnak, meguzsonnázunk az árnyékban. A terméskövekből épített kis kápolna tetején kőből faragott kereszt áll, és szépen megmunkált, moha és zuzmó lepte rózsaablaka van. Egy kedves, sárga kandúr is csatlakozik a társaságunkhoz, akivel megosztjuk a falatokat, amelyeket hangos dorombolással köszön meg.

Fokozatosan, szinte észrevétlenül érünk vissza a mai Materába. Nem tudnám megmondani, hol ért véget a sassi, és hol kezdődik a mai város. Nincs semmiféle demarkációs vonal, ami jelezné, hogy eddig a múlt, innen pedig a lüktető jelen. Nehéz eldönteni, hogy a civilizáció nyomul-e a sassi felé, vagy pedig a nyomor terjeszkedik újra, lassan, szinte észrevétlenül.

Egy kis piazettára érünk, ahol a San Giovani Battista templom áll. Románkori, zömök építmény, kerekített, boltíves bejárattal és ablakokkal. Megcsodáljuk a gyertyafényes félhomályban a faragott oszlopokat, de leginkább a hűvösnek örülünk, amely a falai között fogad. A templommal szemközt egy kis kávézó teraszán letelepedünk egy jól megérdemelt presszóra és egy nagy pohár hideg vízre, amit egész Olaszországban kéretlenül is felszolgálnak a kávé mellé. Kávézás közben a templom homlokzatát pásztázom kis távcsövemmel. Érdekes részletek vehetők észre.

Például hogy a bejárat fölötti San Giovanni-szobor, amely a karjaiban egy kisbárányt tart, csupán egy élénkpiros ágyékkötőt visel. A harangok mellett egy vigyorgó, faragott angyalalak fekszik. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna kajánul vigyorgó vagy fekvő angyalábrázolást. Jól el van dugva, mert szabad szemmel szinte észrevehetetlen. A San Giovanni-szobor mellett, egy kőpilléren, vörösvércse fészkét fedezem fel. Jól kivehetők a már tollas fiókák is, amint magasba emelt fejjel, tátogva várják a szüleik által futószalagon szállított falatkákat.

Valaki egy bádog tetőszerűséget is szerkesztett a fészek fölé, amely megvédi a fiókákat a tűző naptól és az esőtől. Vakhitű szerzetes vagy fanatikus ornitológus lehetett, aki vállalta a nyaktörő magasságba való felkapaszkodást a kis tető megácsolásához. Bárki volt is, a kis vércsék hálásak lehetnek neki.

Még egy érdekességet tartogat a város: a föld alatti víztározó rendszert, amelyeket vezetett, kis létszámú csoportokban lehet látogatni. Amikor felmutatjuk az újságíró igazolványokat, rögtön helyet kapunk a pár perc múlva induló csoportban, és ingyen jegyet állítanak ki számunkra. Úgy látszik, itt még van becsülete a „jurnalisti” szakmának. Az idegenvezetés olasz nyelvű, körülbelül annyit értünk belőle, hogy ez a város legnagyobb víztárolója, amelyben évszázadokig gyűjtötték az esővizet. Csupán pár éve nyitották meg a látogatok előtt, azelőtt szigorúan titkos objektumnak számított.

A föld alatti víztározó

A bejárat római kori, boltíves, oszlopos, roppant szilárdnak tűnő építmény. 15 méter mélyre ereszkedünk le az utca szintje alá. Lenyűgöz a méreteivel ez a mesterségesen faragott barlang. A hatalmas márványmedencékben most is méternyi kristálytiszta víz csillog. Hasonlít az Isztambulban látott föld alatti víztározó rendszerhez. Fém járópallókon araszolunk a medencék szélén vagy a víztükör fölött. Hangulatos, tompa, rejtett világítás teszi sejtelmesé a helyet. Fél óra alatt érünk vissza a kiindulási ponthoz, de érezzük, hogy e föld alatti, emeletes labirintusnak még tizedét sem láttuk, mivel sok lezárt folyosó, emelet, ajtó mellett haladtunk el.

A vonaton azokkal a színes bőrű zug- és mozgóárusokkal utazunk, akik mindennapos útitársaink. Ők is a hajnali vonatokkal rajzanak ki Bariból a turistalátványosságokhoz és a tengerparti üdülőhelyekre, akárcsak mi, és ilyenkor, késő délután vagy este térnek vissza. Fáradtak az egész napos marketingtől, reklámtól és az adok-veszek kupeckedéstől, de azért vidámak.

Jó napjuk lehetett. Akárcsak nekünk.

Szerző: K. Kovács István

A képek a szerző tulajdonát képezik.

hirdetés

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.