BARI ÉS KÖRNYÉKE, PUGLIA TARTOMÁNY
1. nap: érkezés
Nem szeretek este érkezni egy idegen városba, főleg olyankor nem, amikor a repülő leszállása és a szállás elfoglalásának végső időpontja között csak két óra áll a rendelkezésünkre. Pár percünk van az utolsó busz indulásáig, amely bevisz a 12 kilométerre levő városba. Ha lekéssük, már csak taxival tudunk bejutni. Az indulás előtt olvasott útleírásokból tudjuk, hogy a transzfer buszra a reptér emeletén levő trafikban lehet jegyet váltani. Rohanás az emeletre. A trafik tényleg ott van, még nem zárt be, sőt: jegy is van, úgyhogy hamarosan a jegyeinkkel a kezünkben, már a buszmegállót keressük. Már alkonyodik. A levegő meleg és illatos a reptér előtt virágzó oleandercserjék bozótjaitól. Megtaláljuk a buszt, felszállunk, kezeljük a jegyeinket és még ülőhelyet is kapunk.
Fél óra az út Bari belvárosáig, a vasútállomásig. Mire leszállunk, már az éjszakai arcát mutatja a város, ami a délolasz vasútállomások környékén nem a legbarátságosabb. A GPS szerint innen gyalog tizenöt perc a szálláshelyünk. Hűségesen vezetnek a műholdak az utcácskák labirintusában, és meg is találjuk a Luigi di Savoia utcát, viszont a huszonnégyes számot, ahol a szállásunk lenne, sehol sem leljük, mivel a házak számozása minden logikát mellőz. Megtévesztő az is, hogy a szállás honlapján a cím nem utcát, hanem teret (piazza) jelöl, viszont a GPS szerint ilyen nevű tér nincs, csak utca. Mivel a vasútállomástól mért távolság megegyezik a leírtakkal, reménykedünk, hogy jó helyen járunk. Emeletre fel, olasz házigazdánk nyitja a jeltelen ajtót: egy négyszobás tömbházlakás van átalakítva szálláshelynek. A szobák tágasak, a bútorzat újszerű, a konyha jól felszerelt, és a közös fürdőn kívül még van egy szolgálati WC is. Rajtunk kívül egyelőre nincs más lakó. Megkapjuk a kulcsainkat, a tulaj számlát ír, zsebpénztárgépből nyugtát nyomtat. Bár már éjszaka van, iszom egy kávét, hogy legyen erőm lefeküdni. Éjfél már elmúlt, amikor lekapcsolom a villanyt. Hullafáradtak vagyunk, még a kintről beszűrődő élénk éjszakai élet zajai sem zavarnak.
2. nap: Lecce
Hajnalban kelünk, még szinte sötét van. A mai úti célunk Lecce, ami kétórányi vonatozásra van Baritól. Az utcák még néptelenek, amikor a tegnap éjjeli útvonalunkon visszafelé haladva megközelítjük az állomást. Csupán a sirályok kacagnak rekedten a fejünk felett. Az állomás is kihalt, a pénztárak zárva, de mi már ismerjük az olasz jegyautomaták rejtelmeit. Némi pötyögtetés után, már ki is köpi a gép a jegyeinket. Megkeressük a vonatunkat, kezeljük a jegyeket a peronon levő automatánál, majd felszállunk. Néhány perc múlva, háromnegyed hatkor a vonatunk megdöccen, és kigurul az állomásról. Bari külvárosa után, hosszú kilométereken át, egészen Brindisiig, a tengerparttal párhuzamosan fut a sínpár. Csodás nyaralók, ébredező falvak és városkák maradnak el mögöttünk, majd a pálya lassan eltávolodik a tengertől.
Leccét egységes városképe miatt Dél Firenzéjeként is emlegetik az olaszok, mivel építészete a reneszánsz toszkán városéhoz hasonló. Uralkodó stílusa a leccei barokk. Mivel az épületek a helyi mészkőből készültek, a kőfaragók könnyen és hamar faragták az elképesztő szépségű oszlopokat, szobrokat és egyéb díszítő elemeket, amelyek a házakat ékesítik. Egyes homlokzatokon teljes alakú, mitológiai témákat, történelmi eseményeket felidéző szoborcsoportok húzódnak. Máshol állatmotívumok, növényi díszítések vagy bizarr formák láthatók. Az épületeket nem festették le, ezért az eredeti, a mészkőre jellemző, aranyló színükben pompáznak a tűző mediterrán napsütésben. Az egész város valahogy díszletszerű. A tágas tereket pompás palazzok, toronylábak, templomok, árkádos középületek veszik körül. Az épületek nem magasak, csupán egy vagy kétemeletesek, de tömörek, erődszerűek. Minden ablakkeret és kapubejárat díszesen faragott, minden bemélyedésben szobrok állnak.
A város nevezetessége a számtalan papírmasé manufaktúra. Ember nagyságú papírszobrok jelzik a műhelyek bejáratát, amelyekhez kis üzlet is tartozik. Elsősorban vallási témájú szobrocskákat gyártanak, de történelmi alakok, mitológiai figurák és állatszobrok is sorjáznak a végtelen polcokon. Rendelésre pedig bármit elkészítenek. A munkafolyamatok, a termelés élőben, minden mozzanatot feltárva, nyilvánosan folyik a bámuló turisták előtt. Mi is lenyűgözve figyeljük, ahogy néhány perc alatt, egy halom csomagolópapír egy Madonnává alakul át. Az egyik torzonborz mester gyúrja, ragasztja, benzinlámpával perzseli az alkotását. A másik forrasztópákával „antikolja” a már majdnem kész művet. Egyes kirakatokban aprólékosan kidolgozott, csodálatos betlehemek vannak kiállítva. Máshol életképek, enteriőrök: egy palota vagy egy halászkunyhó keresztmetszete, élethű miniatűr tárgyakkal és személyekkel.
Vásárolok egy sajtos, sonkás, hagymás, paradicsomos meleg süteményt, egy pizzo panét, ami valamiféle átmenet a pizza és a lepény között. Egy padra telepedve fogyasztom el az omlós, zamatos, laktató eledelt.
A város központjában megkeressük és körbejárjuk a római kori amfiteátrum romjait. Itt ma is tartanak előadásokat; épp reflektorokat, hangszórókat szerelnek fel, készülve az esti produkcióra. Az amfiteátrum mellett, egy magas oszlopon a város védőszentje, Szent Orontius tiarás, püspöki pásztorbotot tartó szobra őrzi a város egykori piacterét.
Felkeressük a labirintusszerű kereskedő negyedet, ahol a házak kevésbé hivalkodók, viszont pompázatos virágok, futónövények lepik el az erkélyeket. A házak belső udvarán pálmák. Egy régi mecset is ékelődik a házak közé, de az ajtaja zárva, benézni sem lehet.
Megtaláljuk a Santa Croce bazilikát, amelyet a leccei barokk legkiemelkedőbb alkotásának tartanak. Hihetetlen gazdagságú faragások borítják a falakat és az oszlopokat. A timpanonokat kereskedőfigurák, griffek, sasok tartják. Oroszlánok, kutyák, medvék bukkannak elő a kőfalakból, nagy mellű, nagy hasú nők és szakállas, félmeztelen férfiak társaságában. Természetesen a puttók és egyéb angyalábrázolások sem hiányozhatnak. A kedvencem egy kutyaszobor, szájában könyvvel.
Bemerészkedünk egy-egy kapu alá is, és kiderül, hogy a lépcsőházak és a belső udvarok is épp olyan pazar faragásokkal díszítettek, akárcsak a homlokzatok. Ismerősként üdvözöljük a Velencében megismert „szamárhátú” ablakkereteket.
Elérkezünk a vastag, középkori várfalig, és a diadalívhez hasonló, óriási Porta Napoli kapun túl már az új, a modern városrészt látjuk. Nem lépünk át az időkapun, hanem inkább visszafordulunk az óváros irányába.
A Dóm tér a helyiek és a turisták kedvence is. Csupán egyetlen, jól védhető bejárat vezet a térre, ahol minden épület egymáshoz kapcsolódva épült, abban az időben, amikor kétszáz évig püspökök uralták a várost. A dóm és a harangtorony mellett a püspöki palota és a papi szeminárium uralja a teret.
Elhaladunk a karmeliták temploma mellett, de az ilyenkor, szieszta idején zárva van. Délután háromra érünk vissza az állomásra, a jegyekkel már nem kell bajlódnunk, mert oda-vissza vásároltuk, csupán érvényesíteni kell a peronon. Mikor először utaztunk a Trenitaliával, szinte megbüntetett a kalauz, mivel a vonatra való felszállás előtt nem láttamoztattuk a jegyeinket az automatával. Most már mindig vigyázunk, hogy eleget tegyünk ennek a megmagyarázhatatlan procedúrának. Jól esik a légkondis vagon hűse a kinti forróság után. Negyed négykor indulunk, és öt óráig, amíg visszaérkezünk Bariba, félálomba merülve hallgatjuk a körülöttünk zajló, pergő olasz nyelvű hangzavart.
Otthon – mivel most egy hétig a lakásszálló az otthonunk -, lezuhanyozunk, falunk valamit, majd elindulunk megismerkedni Barival. Mivel még mindig iszonyatos meleg van, a tenger felé vesszük az utunkat, hátha találunk egy belvárosi fürdőhelyet. A kikötő mellett, az egyik móló végében, valóban fürdőruhás alakok mozognak, úgyhogy mi is arra sétálunk. Közelebb érve azt tapasztaljuk, hogy itt csak férfiak vannak.
Öreg bácsik kártyáznak az árnyékban, cigarettázó férfiak olvassák az újságot, és kamasz fiúk ugrálnak fejest üvöltve a habokba.
Sehol egy lány, egy nő, vagy legalább egy vénasszony. Nem csak mi döbbenünk meg, hanem ők is. Csodálkozva, furcsállva tekintenek a feleségemre. Nem ellenségesek, nem pimaszok, nem szólnak be, de látszik rajtuk, hogy kicsit meg vannak botránkozva. Jobbnak látjuk visszafordulni a kanfürdőből. Mikor kikerülünk a látókörükből, a feleségem már nem bírja tovább, a sziklákon leereszkedve beveti magát a tengerbe, míg én a parton maradok őrizni a földi javainkat. Bevett szokásunk, hogy felváltva fürdünk, amikor kettesben nyaralunk, mert nagyon veszélyes lenne a parton, őrizetlenül hagyni a pénztárcáinkat és az útleveleket. Mivel őrködés közben észreveszem, hogy a kövek közt undok, fekete rákok nyüzsögnek, lemondok a fürdésről, meg amúgy sem szeretek nedvesen és sósan sétálni a belvárosban.
Az óváros, vagyis a Barivecchia felé kanyarodunk. Az egész óvárost fényes, évszázadok óta koptatott márványlapok borítják. A jellegzetesen olaszos, kétemeletes házak közötti sikátorokban csak gyalog vagy robogóval lehet közlekedni. Az erkélyeken buja, dús virágok, a lépcsőkön és a kapuk előtt leanderek, fikuszok, bougainvilleák pompáznak. Az utcára nyíló földszinti lakások ajtaja általában tárva-nyitva, csupán egy függöny, vagy egy szúnyogháló takarja el a szobabelsőt. Az ablakok alatt és a házak között kihúzott köteleken, hamisítatlan olasz hangulatot árasztva színes ruhák, ágyneműk száradnak. Nem egy gazdag negyed ez, de annál olaszosabb, annál hitelesebb.
A sikátorok útvesztőjéből kiérve, a Szent Miklós székesegyház vakítóan fehér falai előtt találjuk magunkat. A templom román stílusban épült, erre utal erődszerű robusztussága, valamint a boltíves kapuk és ablakok, de bizánci és arab díszítőelemek is felfedezhetők az épületen. Homlokzata várszerű, és két zömök, bástyára emlékeztető torony őrzi a főbejáratot. Száztíz éven át épült a normann uralom idején, abból a célból, hogy ide helyezzék Szent Miklós ereklyéit. Elképzelem, hogy az alapot ásó kubikos ükunokája már faragómesterként munkálkodott ugyanazon a nemzedékeken átnyúló építkezésen. A templomból épp ekkor tódul ki egy esküvői menet. Két szarv nélküli, kedves tehénszobor mellé húzódva figyeljük, amint rózsaszirmokat és virágokat szórnak az ifjú párra. Belépéskor az ember elsősorban a gazdagon aranyozott mennyezetet veszi észre. Tudjuk, hogy egy-egy ilyen különösen becsben álló templom esetében annak idején, akár egy egész hajórakomány aranyat is felhasználtak a plafon bearanyozására. A belső falak viszont puritán módon fehérek, tisztaságot, nyugalmat sugallanak. A faragott oszlopokról, féldomborművekről a bejárati tehénszobrokhoz hasonló, derűsen naiv állatfigurák tekintenek le. A padlót mozaikból kirakott szépséges ábrák díszítik. Szent Miklós maradványai egy vasrácsokkal elzárt kriptában, egy ezüstoltár alatt pihennek.
Visszatérünk a sikátorokba, ahol a szegénység, az egyszerűség és az erős keresztényi hit érdekes, naiv „műalkotásokat” eredményezett. Az egyik ház falán betlehemi csillag, a másikon egy beugrót máriakékre festettek, és aranycsillagokat pingáltak háttérként egy falra szerelt elemlámpával megvilágított Szűzanya képhez, amelyet keretként tüllfüggöny fog közre. Az ikon alatt, vázákban frissen szedett vadvirágcsokrok. A sarkon, egy alkóvban kis oltár áll, rajta mécsesek, körülötte szentképek, fölötte pedig pálmaág.
Akárcsak Nápolyban, itt is minden vakablakot, befalazott ajtót szentéllyé alakítanak át. Kézzel horgolt csipkék, helyenként friss, máshol pedig művirágok díszítik a Madonnát és a Bambinót ábrázoló ikonokat. Megcsodálunk egy macskafejű vízköpőt, majd egy újabb tágas téren találjuk magunkat, Szent Szabinus temploma előtt, amelynek hatalmas rózsaablaka körül ember nagyságú groteszk márványfigurák és mitológiai szörnyek üldögélnek. Meglepetésünkre itt is épp egy házasságkötést celebrálnak, a templom tömve az ünneplő rokonsággal, így csak a bejárat mellett maradva hordozzuk körbe a tekintetünket a nagyszerű korinthoszi oszlopokon, amelyek valószínűleg antik romokból származnak és a templom építésekor (12-13. század) kerültek ide.
A sikátorok közé visszatérve látjuk, hogy egy idős asszony az erkélyről egy kosarat ereszt le kötélen a lent várakozó macskájának, amely kényeskedve beszáll a „liftbe”, amelyet a gazdasszonya óvatosan visszahúz a magasba.
Ahogy alábbhagy a tikkasztó meleg, a bejárati ajtókról félrehúzzák a függönyöket, belátást engedve a lakásokba. Egyszerű, sőt, mondhatni, szegényes a szobák berendezése, sehol sem látunk például új bútorokat. Az asszonyok nekigyürkőznek a tésztagyúrásnak, mivel itt még mindenki házi tésztát, azaz laskát eszik. Nyújtódeszkákon, kiterített lepedőkön, két szék közé kitett rosta-szerűségen szárad a sokféle és sokszínű laska. Mint megtudjuk, vásárolni is lehet belőle, akkora mennyiségben készítik, hogy a turistáknak is jusson. Már sötétedik, amikor az esti szélben lobogó, száradó ruhákkal integető sikátorok világát magunk mögött hagyjuk, és kilépünk egy másik világba, Bari elegáns főutcájára, ahol Porschék és Maseratik parkolnak a fényes luxusüzletek előtt.
3. nap: Molfetta és Giovinazzo
Reggel 6-kor indul a vonatunk Molfettába. Közel van, a menetidő csupán huszonöt perc. Zuhogó esőben szállunk le a vonatról, ezért az állomás melletti kávézóban letelepedünk egy igazi, zamatos, méregerős, olasz ristrettóra, ami még a presszónál is ütősebb, két kortynyi kávésűrítmény. Hamarosan eláll az eső, amely síkosra mosta a városka kockakő burkolatát.
Molfetta óvárosa egy kis félszigeten fekszik, és minden oldalról magas falak veszik körül.
A középkorban vált jelentős településsé, amikor a kereszteshadjáratok során a Szentföldre induló hajók fontos kikötője lett. Minden ház ablakán, kivétel nélkül élénkzöld zsaluk. Az épületek egységesek, vakolatlanok és faragott mészkőből épültek. Az egyik kapu fölötti címerpajzson székely motívumok: hold és nap, valamint egy évszám: 1530. Az egész óváros felújítás alatt áll, a legtöbb épület fel van állványozva, ezért a házak közötti szűk sikátorokban alig lehet haladni. Itt már a robogók sem férnek el, csak gyalogosan, esetleg kerékpárral lehet közlekedni. Szemmel láthatóan a két-háromemeletes házak jó része lakatlan, a tetőkön bokrok és fák nőnek, repkény futja be őket.
A tengerparton sétálva várjuk, hogy kinyisson a régi dóm, amely építészetileg erősen hasonlít a tegnap látott Szent Miklós katedrálishoz, viszont azzal ellentétben, ez kupolával rendelkezik. A beltér szerényen díszített, egyáltalán nem hivalkodó, inkább a méreteivel hat a szemlélőre. A kupolába vágott ablakoknak köszönhetően a templombelső világos, sőt napfényes.
A templomot letudva felkapaszkodunk egy magas őrtoronyra, amelynek a földszintjén ma is laknak, úgyhogy, mondhatni, hogy egy család lakásán átvonulva tudunk felkapaszkodni a torony lapos tetejére. Ehhez hasonló őrtornyok egész rendszere vette körül Molfettát, amelyek közül néhány ma is látogatható.
Innen messzire kilátunk a tenger irányába, de a környező zárt udvarokra is betekintést nyerünk, amelyeknek szélét a tenger nyaldossa, és ahol turisták napoznak, vagy pancsolnak a tengerben. Innen fentről, mi is kinézünk magunknak egy megközelíthető és szimpatikus fürdőhelyet, a templom alatti öbölben.
Sikátorok labirintusán áthaladva ereszkedünk le a kikötőbe. Hálókat bogozgató halászok és botjaik mellett üldögélő horgászok mellett haladunk el a magasból kinézett irányba, egy kis világitótorony felé. Végre elérjük az öblöt, nekivetkőzünk és begázolunk a sekély, meleg vízbe. Ez amolyan családi ingyen strand: több kisgyermekes anyuka, apuka is lubickol körülöttünk az alig derékig érő tengerben. Hullámok alig vannak, a part pedig kellemesen homokos.
Felfrissülve baktatunk vissza az állomásra, újra vonatra szállunk, de ez alkalommal csak egy megállót haladunk, a szomszédos Giovinazzo városkáig, amelynek történelmi központja a tengerparton álló Santa Maria Assunta katedrális köré épült. A házak, az utcák és a terek sokkal változatosabbak itt, mint Molfettaban. A városnézést későbbre hagyva, végig sietünk a főtéren és máris a fürdőhelyünket keressük, mivel pokolian perzsel a nap. Itt is a templom falai alatt találunk egy csöndes kis öblöt, ahol kedvünkre csobbanhatunk. Itt viszont a part sziklás, a víz egyből mélyül és vigyázni kell, hogy nehogy a hullámok a tengerbe nyúló templomfalakhoz csapjanak.
Fürdés után körüljárjuk a várost, meg-megpihenve egy-egy márványpadon. A kapuk mellett pompázatos, virágzó kaktuszok terpeszkednek. A kapuk alatt, a lépcsőházakban itt nem kerékpárokat vagy robogókat, hanem csónakokat parkolnak. Minden ház udvarán látni legalább egy-két halászladikot. Olyan szűk sikátorokon haladunk át, hogy el kell fordulnom oldalvást, pedig nem vagyok egy széles vállú alkat. Azért építették így annak idején az utcákat, hogy a házak árnyékot biztosítsanak egymásnak, és hogy jól védhetők legyenek egy kalóztámadás esetén. Minden ház egy-egy bevehetetlen erőd benyomását kelti.
A kikötőbe visszaérve a mólóról lógatjuk a lábunkat, és egy érdekes életképet lesünk. Egy kékkockás-inget viselő, őszülő halántékú úriember leveszi a cipőit, térdig tűri a nadrágját, és begázol a sekély vízbe a hullámtörő kőfala mellett.
Bicskát vesz elő és kis kagylókat pattint le a hullámtörő algás faláról. A bicska hegyével szétfeszíti őket és kiszippantja a tartalmukat. Hamarosan feltűnik egy hasonló korú, arra sétáló férfi. Messziről köszöntik egymást, és pillanatokon belül az újdonnal érkező is bicskával a kezében gázol a tengerbe, és hamarosan beszélgetve, nevetgélve már együtt szürcsölik a kagylók tartalmát.
Irigykedve nézem őket, de nem merem követni a példájukat, mert tudom, hogy a part menti, erősen szennyezett tengervíz miatt a nyers kagyló fogyasztása akár egy gyomormosással is zárulhat.
A vasútállomásra visszavezető úton egy helyi érdekesség után kutatunk, amit meg is találunk. Az utat szegélyező fenyőkön, labda nagyságú szénafészkek vannak, egymás mellett több tucat. Ha nem rikoltoznának, verdesnének, bohóckodnának a fákon, el sem hinné az ember, hogy ezek bizony papagájfészkek. Rómában már volt alkalmunk találkozni az olasz papagájokkal. Akkor azt hittük, az iszonyú melegtől hallucinálunk, de megtudtuk, hogy számos itáliai városban léteznek papagáj-kolóniák. Nem őshonosak, hanem az elszabadult példányok keltek egybe, és szaporodtak el az évtizedek során. A lakosokat nem zavarja a ricsajuk, nem bántják őket, inkább büszkék rájuk, és rendszeresen etetik is a szép, tarka, forró égövi madarakat.
Este érkezünk vissza Bariba, és felsétálunk a sikátorok világába, az óvárosba pizzát enni. Világjáró bloggerek bejegyzéseiből tudjuk, hogy itt egy tenyérnyi kis vendéglőben sütik a város legjobb és legolcsóbb pizzáját. Meg is találjuk hamarosan a puritán kis vendéglőt, melyet egy utcára nyíló lakásból alakítottak át. Igazi családi vállalkozás: apu gyúrja és süti a pizzát, anyu a pincérnő és a pénztárosnő egy személyben, míg a kislányuk a macskájával játszik a kemence mellett.
Két asztal és négy pad a befogadóképessége ennek a vendéglátóipari létesítménynek. Tányér, evőeszköz nincs, kartonlapon szolgálják fel az ennivalót. Választék sincs, csupán egyféle pizzát, a Margherita-t készítik itt, amelyen csupán sajt és paradicsom van. A pizza a szegények eledele volt hajdanán, és csak ennyi összetevőre futotta.
Az eredeti olasz pizzán kizárólag paradicsom, fokhagyma és fűszerek voltak a feltétek. Az igazán jó pizzát nem kell sonkával, ananásszal, gombával, kolbásszal és egyebekkel megbolondítani, mert a maga egyszerűségében nagyszerű. Olyan, mint ez, amit kihoznak számunkra. A tésztája vékony, alig vastagabb egy palacsintatésztánál, a szélei felkunkorodnak, mintegy kis medencét formálva a bőséges olvadt sajtnak és a paradicsompürének.
Az íze mennyei, csupán egy kis bazsalikom hiányzik róla. Sebaj, errefelé épp megcsodáltunk egy buja bazsalikombokrot. Legközelebb mikor jövünk, majd útközben szedünk egy marokkal.
Szerző: K. Kovács István
A kiemelt kép jellegzetes leccei papírmasé-figurát ábrázol, és a szerző tulajdonát képezi.
