Pane e Pomodoro – 3. rész

Olvasmányos úti beszámoló Dél-Olaszországból.

7. NAP: MOLA DI BARI – PANE ET POMODORO

Úgy döntünk, hogy ezt a napot a fürdőzésre, a tengerben való lubickolásra szánjuk, ezért kora reggel leutazunk az egy vonatállomásnyira levő Mola di Bariba, ahol az útikönyvek szerint csodás a tengerpart. Nos, az üdülőtelep luxusszállói előtt lehet, hogy az, mert ott aranyló homok borítja a tengerpartot, és napernyők, nyugágyak biztosítanak árnyékot és kényelmet a szállodák lakói számára. Viszont ezeket a helyeket és szolgáltatásokat csak az veheti igénybe, aki valamelyik szálloda mélyzsebű fizetővendége. Nekünk és sok más egyszerű halandónak marad a sziklás, csúszós, nyálkás partszakasz, amelyet tenyérnyi, fekete rákok tömegével kell megosztanunk. Nekem annyira nem tetszik a hely, hogy nem is vagyok hajlandó fürdeni. A feleségem, mint egy igazi szirén, aki nem tud ellenállni a tenger hívásának, úszik egy nagyot, amíg én az árnyékban a rákokat egzecíroztatom egy fagylaltos kanállal.

Ezután az első vonattal visszautazunk Bariba és felkutatjuk az ottani szabadstrandot, a Pane e Pomodorót, aminek magyarán a jelentése: „Kenyér és Paradicsom”. E furcsa elnevezés onnan származik, hogy hajdan ide csak a város legszegényebb rétege járt fürdőzni, akik uzsonnaként csak kenyeret és paradicsomot tudtak hozni magukkal a tengerpartra. A Mola di Bari-s fürdőélményeink után kicsit visszás érzésekkel lépünk be a strand kapuján, de hamarosan lefoszlik rólunk minden kételkedés. A szabadstrand tágas, de élettel teli, a part homokos, a tenger lassan mélyül, lépten-nyomon zuhanyzók, az ültetett, lombos fák árnyékot kínálnak. Egy ingyenes strandtól ennél többet elvárni nem is lehet.

Bari szabadstrandja, a Pane e Pomodoro

Mivel Molában fürdés helyett én azzal voltam elfoglalva, hogy távol tartsam a rákok portyázó szabadcsapatait a cókmókunktól, most rajtam a sor. Begázolok a langyos tengerbe, majd messzire kiúszok, egészen a bójákig, magam mögött hagyva a strand nyüzsgő és zajos világát. Itt már csak én vagyok, és a tenger. Hanyatt fekszem a vízen és hálát mondok Neptunusnak (amikor Görögországban vagyunk, akkor Poszeidónhoz szoktam fordulni), hogy ismét megmerülhettem isteni habtestében és arra kérem, engedje, hogy jövőre is megtörténhessen majd ez. E fohászt minden alkalommal elmormogom magamban, amikor megadatik számomra a tengerrel való fizikai találkozás. Jó negyedórát úszom, majd kiülök egy zátonyra, háttal a partnak. Olyan, mintha egyedül lennék a tenger közepén.
Miután kijövök a vízből, az asszony vonul be fürdeni, én pedig elnyúlok szárítkozni a törülközőn és a tükrös napszemüvegem takarásából figyelem a környezetemet.

Ha becsukom a szemem, igazi strandi nyelv- és hangzavar vesz körül. Ha kinyitom, békebeli, meghitt képeket látok.

Körülöttem ugrándozó, rikoltozó és nevető bambinók és bambinák minden méretben. Újságot olvasó nagytaták, kalapban, napernyő alatt. Ételes dobozokat nyitogató, paradicsomot szeletelő nagymamák. Cigarettázó, sört kortyoló apukák. Elomló, vagy hisztérikusan a gyermeküket nevelő anyukák. Röhincsélő, vagy a telefonjukat megszállottként simogató kamaszok. Delnők monokiniben, kalappal, magassarkú szandálban, napszemüveggel.

Előttem egy színesbőrű, napszemüvegekkel kufárkodó mozgóárus bohóckodik. Minden turistát megkörnyékez, minden nőnek udvarol. Valahogy látszik rajta, hogy nemrég érkezett a kontinensünkre. Az alkatát nézve, akár úszva is megtehette volna az Afrika és az Olasz partok közötti távolságot. Rossz megfogalmazás az, hogy színesbőrű, mivel nem színes, hanem szurokfekete. Csupán a huncut szeme fehérje és a ragadozókra emlékeztető tökéletes fogsora villog fehéren. Bár töri az olaszt és az angolt, látszik rajta, hogy jól érzi magát a bőrében, hogy elégedett az élettel és önmagával. Csupa derű és önbizalom. Nem mehet el úgy lány, vagy asszony előtte, hogy utána ne szólna, vagy nyúlna. Kicsit elfáradva az árujának és önmagának a bemutatásától, pont mellém huppan le a homokba és nekem próbál termékbemutatót tartani. Nem tudom elmagyarázni neki, hogy nekem már van napszemüvegem és mivel történetesen én is kereskedtem hajdanán napszemüvegekkel éhenkórász egyetemista koromban, látom ám, hogy a te termékeid semmire sem jók, csak arra, hogy szemtengelyferdülést okozzanak. Mivel mindezt nem tudom sem olaszul, sem pedig angolul megfogalmazni, magyarul vakkantok rá:

– Nem kell! – mert egy világcsavargó, irodalmár ismerősömtől, aki megjárta a világvárosok gettóit is, megtanultam, hogy ha elutasítók akarunk lenni, vagy bajba kerülünk külföldön, akkor a legjobb az, ha magyarul beszélünk. A sehova sem besorolható nyelvünk dallama és hanghordozása általában megtorpantja és elgondolkodtatja az idegeneket.

– Ném kéll… ném kéll… – mormolja maga elé a fekete párduc, de békén hagy és új áldozatok után tekint.

Bár az utca több mint tíz méterre van tőlünk, akkorát fékez egy fekete BMW terepjáró, hogy megfordulok. Négy fiatal titán száll ki belőle, átugorják a strand méternyi kőkerítését és felénk tartanak. Fekete farmert, könyökig gyűrt ujjú és hasig kigombolt fehér gyolcs inget viselnek mindnyájan. Nyakukban vastag aranylánc, kereszttel, ujjaikon villognak a pecsét- és gyémántgyűrűk. Csuklójukon vagyont érő óra, hullámos hajuk zselétől lucskos és a napszemüvegük (látom, tudom, ismerem) valódi Ray-Ban.

Az egyikük, szemmel láthatóan az alfahím, már jövet félrelebbenti az inge szárnyát, hogy elővillanjon az övébe tűzött pisztoly. Körbe állják a mellettem üldögélő színes bőrű fickót, aki megpróbál felugrani, de egy rúgással vissza tántorítják a homokba. Én ugyan a fenyegető gyűrűn kívül vagyok, de aggasztóan testközelben. Nem tudom, mit kéne tennem, de az ösztöneim azt diktálják, hogy ne tegyek semmit, tegyek úgy, mintha mi sem történne. Azonban a szemem sarkából észreveszem, hogy az ébenfekete Adonisz elsápad, vagyis hamuszürkére válik. Amennyire ki tudom hámozni a diskurzusukat, körülbelül a következő dramatizált párbeszéd hangzik el:

Főnök: Tudod-e te, ki vagyok én?
Adonisz (nagyon halkan): Igen, uram…
Főnök: Nem hallom! Hangosabban!
Adonisz: Igenis, uram.
Főnök: Van nálad drog?
Adonisz: Nincsen, uram.
Főnök: Biztos vagy ebben, barátom?
Adonisz: Hát… csak egy kis fű…
Főnök: Azt hallottam, hogy te drogot árulsz a bambinóknak. Igaz ez?
Adonisz : Nem uram, esküszöm, hogy nem igaz!
Főnök: Soha nem adtál el drogot gyerekeknek?
Adonisz: Nem, soha.
Főnök: Biztos?
Adonisz: Biztos, uram. Én csak a turistáknak, a külföldieknek adok el drogot. Gyerekeknek soha!

(Az ifjak egyike rugóskést vesz elő, kipattintja a pengét és a körmét kezdi tisztogatni vele. Kérdően néz a főnökre, de az olaszos nagyvonalúsággal leinti).

Főnök: Én hiszek neked, barátom! De ha megtudom, hogy most hazudtál…
Adonisz: Nem hazudtam, uram!
Főnök: … akkor én téged feldarabollak, zacskókba teszlek, a motorcsónakommal kiviszem a dögödet a nyílt tengerre és ott megetetem a halakkal. Értesz te engem, barátom?
Adonisz: Értem, uram.
Főnök: Jó. Akkor ide a pénzt!
Adonisz a rövidnadrágja zsebéből egy tekercs pénzt – lehet párszáz euró – és maroknyi aprót vesz elő. Alázatosan nyújtja a főnöknek. Az elveszi a köteg eurót és számolatlanul zsebre gyűri.
Főnök: És a többi?
Adonisz: Ennyi van uram, esküszöm.
Főnök: Jól van. Az aprót megtarthatod. Vegyél rajta fagylaltot.

Búcsúzóul megvetően egy jó adag homokot rúg a fekete arcába, majd ahogy jöttek, elvonulnak. Emberünk ekkor már nem az élet császára, nem egy vidám, bohó színesbőrű, hanem csak egy megalázott, megfélemlített, reszkető néger. Tenyerébe temeti az arcát, ültében himbálódzni kezd és halkan, magában énekel. Gyorsan felöltözöm, felmarkolom a csomagjainkat és odébbállok, magára hagyva a tűző napon az egykori rabszolgák porig alázott ivadékát. A feleségemet a parton találom, mondom neki, hogy költözünk és a strand egy távoli sarkában, egy sokgyermekes lármás család mellett táborozunk le újra, ahol estig háborítatlanul fürdünk és napozunk.

Utolsó este, utolsó pizzánk a Di Cosimo pizzázóban. Holdfényben sétálunk haza a főutcán a Dior, Gucci, Armani üzletek káprázatosan kivilágított kirakatai előtt. Lépten-nyomon divatfik és kifejezéstelen arcú cicababák korzóznak itt. Hazaérve megjegyezzük, hogy jobb lett volna ez alkalommal is inkább a tengerparti utat választani hazafelé a padon üldögélő, tengert néző, szendvicset és szőlőt majszoló párokkal.

8. nap: Bitonto


Reggel összecsomagoljuk, majd vállunkra vesszük a betyárbútort, vagyis a hátizsákokat, bezárjuk magunk mögött a szállásunk bejárati ajtaját, majd a kulcsot megegyezés szerint bedobjuk a postaládába. Jó szálláshely volt, bár a szó szoros értelmében csak aludni jártunk haza, hiszen minden nap hajnalban indultunk és csak este vetődtünk vissza.

Utoljára ballagunk a már jól ismert utcácskákon a vasútállomás felé. Ma, az utolsó csonkanapunkon, Bitontóba utazunk, onnan pedig már vissza sem térünk Bariba, hanem onnan megyünk majd a repülőtérre.

A városkát körülvevő falak és bástyák még ma is állnak. Az utcákon hordóba ültetett pálmák, oleanderek és óriási agavék szegélyezik a házfalakat. A Szent Bálint székesegyház bejáratát két elmosódott, az évszázadok alatt szinte tömbbé kopott oroszlán szobra őrzi. A bejárat boltíve jobban megőrződött, mint a kőoroszlánok, szépen kivehetők a finom, csipkeszerű faragások. A beltere egyszerű, letisztult és napsütéses a hatalmas rózsaablak miatt, amely szokatlanul magasan, szinte a mennyezet alatt van.

A Szent Bálint székesehgyáz Bitontóban.

A sima, kopott, fehér márványpadlón akár korcsolyázni is lehetne. A keresztelőmedence fürdőkád nagyságú, akár ketten is elférnénk benne. Szinte kereken ezer éve épült ez a katedrális, egy annál is régebbi őskeresztény templom romjaira. A templom belső udvarán egy régi kút áll, rajta címerpajzs, amely egy a szájában egeret tartó macskát ábrázol.

Kép: K. Kovács István


Körbejárjuk a meglepően épen maradt henger alakú Anjou bástyát, amelyet mély várárok vesz körül. Szeretnénk felkapaszkodni a tetejére is, hogy ráláthassunk a városkára, de a bejárat zárva van. A város egyik diadalívre emlékeztető kapuján áthaladva a halpiacon találjuk magunkat. Megbámuljuk a frissen fogott polipokat, garnélákat és langusztákat, meg az egyéb tengeri herkentyűket és megállapítjuk, hogy hiába van közel a tenger, a halak ára mégis meglehetősen borsos.

Bitontói halpiac

Megkeressük a buszállomást, jegyet váltunk a reptérig és egy palazzo omladozó loggiája alatt, az árnyékban üldögélve várjuk a buszt.

Meleg van, napfény és ragyogás. Tombol a délolasz nyár.

Szerző: K. Kovács István

A képek a szerző tulajdonát képezik.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.