A cikk témája a szexuális abúzus, az annak következtében kialakuló rejtetten és automatikusan működő hitrendszerek, érzelmi blokkok, amelyek gátat szabnak személyes boldogságunk megélésének. Szerzőnk, Janka – kérésére nem közöljük a teljes nevét – őszinte hangvételű írása következik.
Nem született volna meg ez az írás, ha nem lenne feltárás és feloldás…
Az ok, amiért úgy döntöttem, megosztom a történetem másokkal, az az, hogy túl sokszor hallom beszélgetéseim során, hogy az igazi feloldódás, az odaadás és befogadás a szexualitásban mennyi nőtársam számára ütközik nehézségekbe. Túl sokszor hallok arról, hogy nem merjük vállalni az érzéseinket, vagy adott esetben nem is tudjuk, mit érzünk. Meg akarunk felelni egy elvárt képnek, háttérbe szorítva önmagunkat attól való félelmünkben, hogy ha kimondjuk a saját igazságainkat, akkor elveszítjük a kötődéseinket, és meg kell élnünk az izoláltságot, az elhagyatottságot és a magányt.
Arra buzdítanék mindenkit, hogy merje az érzéseit vállalni, meglátni a jelenlegi életében ott lévő, korábbi negatív megélésekből fakadó következményeket. Amikor már képben vagyunk, és az utolsó képkockát is sikerült a helyére illeszteni, talán sikerül végre feloldani a félelmet az új kapcsolatok elején, elengedni a tényt, hogy számunkra nem olyan természetes öröm a szexualitás, mint ahogy annak lennie kellene.
Azért is fogalmazok így, mert megkaptam én is: „élvezd, hiszen ez szex” – hangzott a fiú szájából, mintha a világ legcsodálatosabb dolgáról beszélne. S miért nem látom magam? Miért nem látom, hogy mennyire élvezetes és kívánatos a testem? Én miért nem élvezem azt, amit ő igen? Végigvártam őt is, és mást is, hogy elélvezzen, miközben nekem fájt, s csak a végét vártam. Volt olyan, amit jobban élveztem, de a pettingen túl legtöbbször szinte mindig kialudt a tűz, és csak mechanikus mozdulatokat éltem meg belőle; vártam, hogy vége legyen, s nem értettem, mi történik bennem. Azt sem értettem, miért vagyok képtelen nemet mondani olyan szexuális együttlétre, amit valójában nem akarok.
A válaszomat erre saját magamnak sikerült megadnom, nem mondom, hogy segítség nélkül.
Sok mindennek szerepe volt ebben; apró kis mozaikdarabkáknak az életből, apró kis üvegszilánkoknak összetört kapcsolatokból, könnycseppeknek az álmatlan éjszakákon. Mindezen törések akkor kezdtek értelmet nyerni, amikor elkezdtem a női jógával foglalkozni, ám ekkor még bőven az út elején voltam. Csak azt realizáltam, mennyire nem élem meg a nőiségem, mennyire olyan vagyok, mint egy rémült kislány, szeretetéhségtől fuldokolva csak árnyéka vagyok önmagamnak.
Egyértelművé vált, hogy nem egyszer szinte könyörögtem a szerelemért, s közben végig azt éltem meg, hogy nem vagyok rá érdemes, hogy sosem kellek eléggé.
Hogyan lehet ezt a fájdalmat, ezt a hatalmas blokkot feloldani, ami árnyékként ott ül az életemen, s keserűséget hoz minden édes kapcsolódásba?! Sokáig a sötét reménytelenséggel néztem szembe, de egy napon, annak a hosszú önismereti útnak az egyik napján, amely a női jógával indult el igazán az életemben, egy, Nagy Krisztina numerológus és életvezetési tanácsadó irányításával zajló online meditációs alkalomhoz kapcsolódtam.
A meditációk, a rengeteg teleírt naplóoldal által beindított érzelmi lavina csak gurult és gurult, magára szedve mindent, amit csak tudott a múltból, és akarva-akaratlan tolta felszínre a választ. Egy újabb kérdést, amelyet akkor még nem tudtam, hogyan fogok megválaszolni, feloldani. Mindezt azért mesélem el, hogy segítsek másokon; ha csak egyvalaki is végigolvassa ezt a cikket, és felismer benne valamit, csak egyetlen mondatot, ami alapján fel tud magának tenni egy kérdést, amin meditálva meg tud magának adni egy választ, nem volt hiábavaló megírnom ezt az írást.
Az én történetem egy közeli rokonhoz kötődik, és a szexualitáshoz kapcsolódó részében nincsenek durva fizikai élmények, noha verésből és megfélemlítésből rengeteget kaptam abban az életszakaszban. Sajnos tudom, milyen ez a fájdalom, de főként ebből is sokáig a félelem, a megalázottság és a kiszolgáltatottság érzése maradt meg. Mindezt úgy mondom el, hogy ma már másképp látom őt, látom, hogy az áldozat szerepében volt ő is, és nem hibáztatom már érte, megbocsátottam neki.
Hosszú idő volt, mire eljutottam erre a pontra, majdnem húsz év. Mondanom sem kell, hogy ennyi időn át elfojtásban voltam. Egy olyan együttlét után azonban, amelyet szintén nem kívántam, de mégsem mondtam nemet önnön gyengeségemből fakadóan – „nem tisztelem magam annyira, hogy képes legyek nemet mondani arra, ami nekem nem jó” – olyan mértékű diszkomfortérzést keltett bennem másnap, amikor épp egy egész napos zen elvonulásra mentem, hogy azt éreztem, képtelen vagyok a gyakorlaton részt venni. Majd erőt vettem magamon, és megérkezve egyre csak olyan előérzeteim voltak, hogy itt többé már nem bújhatok el magam elől.
Négy meditáció volt aznap, s közös éneklés is. Énekeltem a koreai és/vagy szanszkrit szöveget, és legtöbbször azt sem tudtam, hol járunk, de az ereje hatott, ugyanis éneklés közben olyan zokogás tört fel belőlem, hogy szó szerint uralkodnom kellett magamon, de nem akartam kimenni, mert halványan válaszok jelentek meg azokra a kérdésekre, amiket egész életemben nem sikerült megfejtenem: Miért nem tudok feloldódni a szexualitásban? Miért van az, hogy vonzódom valakihez, érzem iránta a vágyat, mégis képtelen vagyok őt befogadni? És amikor valamit nem akarok, miért nem tudok nemet mondani?
Alapvetően a fő kérdéseim magamhoz nemcsak ezek voltak, hanem az is: miért érzem, hogy a férfiak játéknak tekintenek engem, s miután együtt voltunk, már nem kellek, már nem vagyok értékes? Nos, feltört a válasz.
Ez nem az ő gondolatuk volt, hanem az enyém. Ugyanis beleégett a lényembe, hogy meg kell engednem a másiknak, hogy azt tegyen a testemmel, amit akar, hogy levezesse rajta a feszültséget, és ha hagyom, akkor kisebb fájdalomban lesz részem, mintha megpróbálnék ellenkezni. Így hát megtanultam nem „nemet mondani”.
És végül a legfájdalmasabb felismerésem az volt, ami megadta a végső választ: nem akarok más marionettje lenni, így az egyedüli, amiben megélhetem, hogy én rendelkezem magam felől, a testem felől, az ellenállás; a testem megtanult ellenállásban működni. Vagyis megfordítva tettem fel a kérdést: számomra eddig azt jelentette a szexualitásban való egyesülés, feloldódás, hogy más marionettje vagyok, s elveszítem az önrendelkezésem, tehát ezért a gát, a blokk, ami akadályozza a feloldódást, a befogadást?! És mindeközben a tudati működésem az, hogy félek az elutasítástól, ezért nem merek nemet mondani, miközben ott van bennem az ellenállás, ami a nemet mondásra késztet.
Nincs lezárás, mert kérdés kérdést szül, és mert sok minden még a köd mögött rejtőzik. Inkább csak azt mondom, örüljünk a pillanatnak, az életnek! Éld a zenét, a ritmust, táncolj, fuss, énekelj, ordíts, hallgass, suttogj, ha így kívánja a bensőd.
Kiemelt kép: cottonbro (Pexels.com)
Szerkesztette: Hadházy Sára
