Nemet mondani ér!

Neked is feszegetik a határaidat? Beszéljünk a határokról és a korlátokról őszintén!
kiemelt_sorry

Nagyon szeretném tudni, mi jár azon rokon/ismerős fejében, aki egy találkozón azzal indít, hogy „De jó húsban vagy/De kikerekedtél!”, vagy „Jaj, de sápadt vagy… beteg vagy?”, vagy „Új a hajad? A régi jobb volt”. Ilyenkor ott állok döbbenten, a két szeretetteljes puszi és a nyílt beszólás között, és nem értem, miért volt erre szükség… Persze válaszolhatnám nekik azt, hogy „Te se lettél fiatalabb!”, vagy „De nekem legalább van modorom!”, de nem teszem, mert bár ő megbántott engem, én nem akarom megbántani őt.

Határok és korlátok
Azok a bizonyos kedves rokonok… Kép forrása: RF._.studio / pexels.com

Határokon innen és túl

A határok meghúzása kemény feladat. Egyáltalán nem egyszerű, nem lengi körbe finom piteillat, és nem mindig leszünk népszerűek akkor, ha nemet mondunk. A határok állítása viszont nem is erről szól, ahogy arról sem, hogy falak közé szorítjuk magunkat. Fontos tudatosítanunk, hogy ez nem egy otromba és érzéketlen feladatunk, hanem az egészséges működésünk egyik alapja.

A keretek kijelölésének fő célja nem az, hogy a másikat elutasítsa, hanem hogy minket tartson szabadon. Hogy kényelmesen élhessük az életünket, és legyen mihez igazodnunk nekünk és a környezetünknek is.

Ti is vesztettetek el már embereket, kapcsolatokat emiatt? Mi igen. Ennek ellenére a keretek nem korlátok. Nem nyomhatjuk el magunkat azért, mert nem akarunk megbántani valakit a családi asztalnál. Például ha az anyós megkérdezi: „Milyen a leves?”, erre a kérdésre őszintén felelhetjük azt: „Köszönöm a fáradozásod, az én ízlésemnek kicsit sótlan”, és ezzel nem rengettük meg az egeket! Őszinte kérdésre őszinte válasz, nem igaz?

Vagy ha valaki egy buliba hív minket, de nem akarunk menni, merjünk nemet mondani: „Ne haragudj, de szimplán nem érdekel ez a zenekar” vagy „Ne haragudj, de ma nincs kedvem tömegbe menni”! Ugyanígy, mást se hívjunk el, ha nem gondoljuk komolyan! Nem kell udvariassági köröket futni, csakis a valódi köröknek van értelme.

Mondhatsz nem-et
Merjünk nemet mondani! Kép forrása: Mikael Blomkvist / pexels.com

Könnyű mindent másra vagy a körülményekre fogni – de ne tegyük, és ne fogadjuk el másnak se (magunknak se)! Ha elhangzik valami súlyosan bántó kijelentés, bizony nem mentség az, hogy „nem gondolta komolyan”, „csak szeretetből mondta”, vagy „rossz napja van”, vagy „hagyjad, nem tud jobbat”. Minden súlyos kijelentésnek alapja van, és ha nem akarnád bántani a másikat, eleve nem mondanád – temperamentum vagy rossz nap ide vagy oda.

Korábban, ha megsértettek – mivel konfliktuskerülő vagyok –, igyekeztem letudni az ilyesmit valami megértő kifogással, és lenyeltem. Elfojtottam a bántó érzést, de belül bizony sokáig tartogattam ezt a tüskét, hiszen nem lett feloldása. Ez nem egészséges.

Ha évekig, évtizedekig kimondatlanul maradnak ezek a sérelmek, és kezeletlenül marad ez a káros dinamika, abból egy felszínes, képmutató viszony és egy mérgező környezet alakul ki. (Ajánlom olvasásra: Gyursánszky Ágnes A nap, amikor felismertem, hogy mérgező környezetben élek című cikkét.) Tüskétleníteni kell. Mióta ezt megértettem, próbálom kimutatni, ha valami fáj, rosszul esik. De azt is felismerem, ha valaki TÉNYLEG ezen a szinten van, és kár a gőzért… Szóval a bájcsevely mestere lettem, hogy túléljem az illemtalálkozók toxikus környezetét. Tényleg rokona/ismerőse válogatja, melyik a célravezető magatartás. Viszont ha a bizalmi körünkön belül tapasztaljuk ezt, merjük azt mondani, hogy NEM! Ez nem fér bele.

Ha meg akarod tartani az illetőt, kérd ki magadnak, és harcolj meg a viszonyért, ha pedig felesleges, engedd el a helyzetet!

Mondhatsz nem-et
A keretek minket tartanak szabadon. Kép forrása: Pixabay / pexels.com

Tudjunk relativizálni!

És ott van a másik oldal. A felnőtt elutasító válasz nem romboló, és a dekódolónak is felelőssége, hogy ne a traumáiból kiindulva kezeljen egy-egy elutasítást. Manapság sajnos egy egyszerű nemet hajlamosak vagyunk összemosni a durvasággal, az arroganciával vagy valami egyéb, pejoratív értelmet ruházunk rá. Az agresszív, személyeskedő elutasításnak felnőtt, tanult, asszertív kommunikációban nincs helye. A határszabás nem egyenlő a másik sárba tiprásával (az is nagyon fontos, hogy az agressziónak és a passziónak is helye és ideje van a világban, de ez egy másik témakör).

Mondhatsz nem-et
Merjünk gondolkodni! Kép forrása: Magda Ehlers / pexels.com

Sose értettem, miért van az, hogy az iskolában történelmi dátumokat bifláztatnak be a diákokkal ahelyett, hogy a kritikus gondolkodásra tanítanák őket. Meg kellett tanulnunk, mikor volt kitudjaki király x. hadjárata, vaktérképpel meg minden, de sosem beszélgettünk arról az órán, hogy például miért vannak háborúk. Pedig muszáj megértenünk, miért alakulnak ki erőszakos konfliktusok mikro- és makroszinten, mert addig nem lehet a megoldáson sem gondolkozni.

Két dolgot tanultam meg ezek kapcsán:

1. Ha nem kapom meg a válaszokat onnan, ahonnan várnám, akkor megkeresem őket én, privát házifeladatként, mert sem a tudatlanság, sem a struccpolitika nem konstruktív stratégia.

2. Úgy hiszem, hogy nem a mi dolgunk megváltani a világot. Elég az, ha a magam portáján sepregetek kitartóan. Ha bennem béke van, az a környezetemre is hatni fog, mert „mint kint, úgy bent”.

Mondhatsz nem-et

NEM – és pont.

Abban a társadalomban, amelyben a nemleges válasz személyes sértésnek való elkönyvelése legitim, nem lesz érdemi változás.

Magunkban kell kezdeni a szemléletformálást, ez nem kérdés, és ezek mellett jöhet az ismeretterjesztés és -bővítés, a lakosság tájékoztatása és érzékenyítése. Érzékenyítés alatt nem elpuhítást értünk, és nem is azt, hogy mindenkiből empatát faragna egy rendszer. Egyszerűen a megértés dinamikáját kellene a mindennapi élet dinamikájába vinni. Hogy gondolhatják mások másképp, hogy lehet máshogyan. Nem attól leszünk erősek, ha a másik gyengeségeire felhívjuk a figyelmet.

Simán nemet mondani ér. Ha a másik ezen megsértődik, az nem a mi terhünk, hanem az övé, meg kell tanulnunk nem felvenni azt.

Egy egészséges társadalomban nem jelenthet problémát, ha valaki nemet mond, mert nem az életünkből zárjuk ki a másik felet, hanem egyszerűen elutasítjuk – a kettő nem ugyanaz. Akár elutasításról, akár befogadásról legyen szó, előbb mindig mérlegeljünk, hogy mi az, amit mi szeretnénk, és az legyen a valódi döntésünk.

Mondhatsz nem-et
Tudni kell igent is mondani. Kép forrása: Vie Studio / pexels.com

A mindennapi életben felváltva gyakorolom hol az igentmondás, hol a nemetmondás művészetét. Az egyik nyitottá és empatikussá tesz, a másik pedig kijelöli a határokat másokkal szemben. Arra trenírozom magam, hogy ne mások reakcióira reagáljak csupán, hanem proaktív legyek. Törekszem rá, hogy ne csak sodródjak az árral, hanem próbálok irányítást szerezni a helyzet fölött.

Maya Angelou nyomán: ha valami nem jó, változtatok, és ha nem tudok rajta változtatni, módosítok a szemléletemen. És ha ez se működik, igyekszek olyan teendőkre átnyargalni, amikkel valami hasznosat is tehetek, ahelyett, hogy az energiáimat szomorú, pocsék szituációkra pazaroljam. És ha ezeket az elveket követem, akkor nem áldozat leszek egy ezerfrontos háborúban, hanem egy gazdagodó lélek, aki ezer helyről szedi fel a tudását.

Mondhatsz nem-et
Merjük vállalni értékeinket, határainkat és korlátainkat. Kép forrása: Misha Voguel / pexels.com

Hogyan mondjunk nemet?

Mondjuk ki: nem. Ha ennyire nem látjuk egyszerűnek a megoldást, esetleg a mi ízlésünknek ez nyers, első lépésként forduljunk empátiával a másik felé. Például: „Megértem, hogy a szíveden viseled az életvezetésem, viszont nekem rosszul esik, hogy most két lépéssel közelebb léptél, mint amennyit a határaim megkívánnak; kérlek, bízd rám az én életem.” „Nem szeretném, ha beleszólnál a mindennapjaim dolgaiba.” Vagy például: „Nagyon szívesen segítek neked rendezni az életed, de az alkoholizmusodat nem szeretném támogatni, mert szerintem ez egy destruktív állapot, így pénzt nem adok neked.”

Gigantikus mennyiségű példa van még. A lényeg, hogy mindig figyeljünk a másikra is az elutasításkor, érezzünk vele együtt (szívből), indokoljuk meg, miért döntöttünk úgy, ahogy, és mondjuk ki határozottan és egyértelműen: nem.

Az asszertív kommunikáció egyik legnehezebb része a tökéletes őszinteség.

Mondhatsz nem-et
Legyünk világítótornyok! Kép forrása: Melina Kiefer / unsplash.com

Ami bent, az van kinn, s mindezt úgy tesszük, hogy nincs bennünk az ártó szándék szikrája sem. Az elutasítás végén – hogy később ne sérülésként emlékezzen vissza az elutasított fél –, érdemes azzal zárni a beszélgetést, hogy megkérdezzük: „Hogy érintettek téged ezek a szavak?” Ha beszélni fog róla, egyrészt ő is rájöhet, hogy egy tökéletesen természetes folyamatról van szó, másrészt senkiben nem marad (érett emberek esetében) tüske. Ez a fajta kommunikáció pedig ráébresztheti az embereket arra, hogy a gyűlölet és álságosság útjain kívül is van élet.

Meg kell tanulnunk, mit engedhetünk be, és mit nem.

Ha a fájdalmas sértéseket nem akarjuk, meg tudjuk kérni a másikat, hogy fejezze be, ellenkező esetben kerüljük el számunkra mérgező társaságát. A legfájdalmasabb ezt a határt családtag esetében kijelölni, de egészségünk érdekében sajnos ez az út a járható, amennyiben például (és többek közt) élősködés vagy destruktív kapcsolati minta áll fenn.

Amennyiben e sorok olvasása során előbukkannak a „Jó, de…” kezdetű mondatok az elménkben, jusson eszünkbe, hogy az ilyen kezdetű mondatokat hívják kifogásoknak.

Jusson eszünkbe az is, hogy gyermekek esetében sajnos ez nem ilyen egyszerű. Szülőként és pedagógusként is felelősek vagyunk azért, hogy abban a másodpercben lépjünk, amikor arra a gyermekünk (vagy másik szülő gyermeke) kér bennünket. Csemetéinket érzékenyíteni pedig azért kutyakötelességünk, mert ők nem azért vannak velünk, hogy a szemünk fényei legyenek – hanem hogy mi legyünk számukra a világítótorony.

Mácsadi Anni és Sós Dóra Gabriella írása

Kiemelt kép: kalhh képe a Pixabay -en.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.