A komolyra forduló párkapcsolatok központi kérdésköre, hogy mennyi idő után valljunk szerelmet a másiknak, de kevesebb szó esik a korai fázis buktatóiról. Amikor két ember összeismerkedik, először beszélgetnek, találkoznak, és ezek összessége alapján eldöntik, folytatnák-e az ismerkedést, nyitottak-e később a párkapcsolatra.
A kezdeti benyomások kulcsfontosságúak, hiszen kis túlzással, de általában azoktól függ, lesz-e folytatás.
Személyes tapasztalataim azt mutatják, hogy szeretem a tartalmas, nyílt párbeszédeket a másik féllel, mégis nem egyszer futottam bele a következő, roppant hangzatos kijelentésbe: „benned megtaláltam a lelki társamat”. Akadt olyan illető, akivel a legelső beszélgetésünk után kaptam ezt a feltehetően bóknak vagy bátorításnak szánt szöveget. Reakcióm? Kedvesen, de kínosan mosolyogtam, miközben belülről azt üvöltöttem: Most beszéltünk először! Alig ismerjük egymást, nem vagyok a lelki társad!
Lelki társ első látásra?
Hogy kinek mit jelent a „lelki társ”, bizonyára szubjektív és egyénenként eltérő. Előfordulhat, hogy valaki nem a párjában, hanem a legjobb barátjában vagy a testvérében talál lelki társra, ami nem meglepő, miután az a személy, akit a legjobb barátnak tekintünk, valószínűleg hosszú idő óta az, a testvérről nem is beszélve. Érdekesség, hogy angol nyelven a lelki társ „soulmate”, amelynek egyik lehetséges szó szerinti fordítása a „lélekhaver”. Franciául „âme sœur”, azaz „léleknővér”, míg németül „Seelenpartner”, ami a „lélekpartner” szó szerinti jelentéssel már közelebb áll a párkapcsolati lelki társ típusához.
Akár párkapcsolatról, akár baráti vagy testvéri kapcsolatról van szó, feltételezhető, hogy a lelkitárs-szintű kötődés nem egyik napról a másikra pattant ki. Reális esetben évek, számtalan közös élmény, párbeszéd és tapasztalat vezet el odáig, hogy tudatosan elraktározd magadban a meggyőződést, hogy a másik a lelki társad.
Párkapcsolati igény terén az első néhány találkozás és egyéb interakciók alapján eldönthető, hogy szimpatikusak vagyunk-e egymásnak, vonzódunk-e egymáshoz, akadnak-e közös témáink, talán még az is felsejlik, hasonló-e az értékrendünk. De csupán attól, hogy mindezek mellé a nyertesek pipáját rajzoljuk, nem válunk automatikusan lelki társakká.
Ma már temérdek tanács kering az interneten arról, hogyan viselkedjünk az első randin, mit vegyünk fel, mit csináljunk, mit ne csináljunk. Ha valamit hozzátehetnék a tanácsokhoz, a következő lenne: ne dobálózz máris a nagy szavakkal, azt várva, hogy a karjaidba omlik a randipartnered. A „te vagy a lelki társam” és ehhez hasonló kinyilatkoztatások nem is annyira romantikusak, ha ezzel túl hamar akarod lehengerelni a másik félt – helyette fennáll a veszély, hogy inkább elijeszted őt.
A korai elköteleződés elvárása
Tegyük fel, hogy az említett kijelentés nem szimplán egy rosszul elsült, felszedős randiszöveg, hanem jó szándék, a komoly párkapcsolat és elköteleződés igénye rejtőzik mögötte. Legjobb az elején tisztázni, ki vagyok, és mit akarok, laza vagy szoros párkapcsolatot, nem? Ezt az adott életszakasz és -helyzet határozhatja meg.
Ha például valaki elmúlt harmincéves, és nem sikerült még horgonyt vernie egy stabil párkapcsolatban, ostromolják őt a családi és társadalmi elvárások, hogy „most már ideje lenne”, a szíve mélyén ráadásul talán az illető maga is vágyik végre az elköteleződésre, a viszonzott szerelemre. Olyannyira, hogy amikor megismerkedik valakivel, akiről az ösztönei azt súgják, „igen, ő az, végre megtaláltam”, nem szeretné elszalasztani a lehetőséget, és pikk-pakk kimondja a másik előtt a bűvös „lelki társ” kifejezést.
A komoly párkapcsolat igénye azonban nem mindig egyenlő a korai elköteleződés vágyával, ezek kiépítéséhez mindkét félnek időre van szüksége. Nyersen fogalmazva: ne könyvelj el már az elején lelki társadnak, ne támassz felém irreális elvárásokat még azelőtt, hogy bármi kialakult volna!
Frusztráló és kiábrándító, amikor az egyik fél jól ismeri az igényeit, konkrét párkapcsolati célokkal rendelkezik, míg a másik fél bizonytalanabb abban, beleegyezne-e a szigorú értelemben vett, monogám párkapcsolatba. Különösen akkor, ha úgy érzi, ő egyszerűen nem az, akit a lelki társ után ácsingózó fél szeretne, hogy legyen. Ebben az esetben a türelem és az elfogadás kiemelt jelentőségű, elvégre senkire sem erőltethetjük rá, hogy rögtön és száz százalékban megfeleljen az igényeinknek.
A hamis ideál kergetése
Valljuk be, sokan hiszünk a lelki társ koncepciójában, és vágyunk arra, hogy rátaláljunk.
Egy olyan emberre várunk, akivel szorosan kötődünk egymáshoz, a szeretet és a bizalom töretlen, és az érzelemvilágunk, az értékrendünk is megegyezik.
Nincs semmi baj ezzel az elképzeléssel, ha tudatosítjuk magunkban, hogy egyik emberi kapcsolatunktól se várhatjuk el, hogy állandóan tökéletes mederben folydogáljon. Véleményem szerint a lelki társ utáni áhítozás veszélye, ha piedesztálra emelünk valakit, és szemellenzőt húzunk magunkra, bizonyos hibáit, tökéletlenségeit figyelmen kívül hagyjuk. Ez egyrészt kimondatlanul is olyan követelményeket támaszt a másik felé, amelyekhez lehetetlen teljes mértékben igazodni, ugyanakkor saját magunkat csapjuk be idealisztikus elképzeléseinkkel.
Érdemes óvatosan bánni a lelkitárs-elgondolással, mert több félreértést és feszültséget megspórolhatunk, ha inkább úgy szemléljük emberi kapcsolatainkat, mint egy közös önismereti utat, ami időnként egyenes és könnyen járható, néhol azonban kátyús és kacskaringós. Ha a jövőben mindkét fél kölcsönösen úgy véli, ők ketten tényleg lelki társak, akkor se bíznám el magam a helyükben, egy kapcsolat ugyanis folyamatos odafigyelést, erőfeszítést és törődést igényel.
A közös út nem lesz mindig lineáris, cserébe tudatosan fejlődhetünk együtt, csiszolhatjuk érzelmi intelligenciánkat, valamint megtanulhatjuk értékelni és reálisan látni egymást.
Kiemelt kép: Pexels.com / Pixabay
Szentgyörgyi Flóra írása
