Gabi és Dávid együtt, egy párként vágtak bele a Boldog PÁRna projektbe. Dávid párkapcsolati tanácsadó, Gabi gyógypedagógus és családterapeuta. Mottójuk: „A boldog párkapcsolat elérhető.” Tanácsadást kínálnak pároknak, és egy sikeres YouTube-csatornájuk is van, ahol hasznos ismeretekkel gazdagodhat az oda látogató.
A velük készült interjú első részében saját kapcsolatukba engedtek betekintést. Itt az ideje, hogy megtudjuk szakembereinktől, mit lehet kezdeni a sztereotípiákkal, a kitolódott gyermekvállalással, az egyre több válással, a megrekedt kapcsolatokkal és az eltávolodással!
S. D. G.: Él és virul az a sztereotípia, hogy a nők érzelmi erőművek, és ezért elsősorban rajtuk múlik, hogy egy kapcsolat, majd egy család működjön.
M. G. D.: Ha evolúciós szempontból nézzük, egy férfi számára nem volt előnyös, ha kimutatta az érzéseit, a sebezhető, érzékeny oldalát. Ugyanakkor azt már az 1970-es években kikutatták az amerikai katonatiszteknél, hogy azokból válnak a legjobb vezetők, akiknek magas az érzelmi intelligenciájuk (EQ).
Az érzelmi intelligenciába beletartozik többek közt a saját érzelmeink felismerése, szabályozása és kifejezése, valamint a másik fél érzéseinek felismerése és empatikus kezelése is.
Mivel ezt a közoktatásban nem tanítják, ezért nem sok esély van arra, hogy ez kialakuljon, ráadásul a mai napig elhangzanak az óvodákban olyan mondatok a fiúk felé, hogy „Minek sírsz, nem vagy te kislány!”. A fiúk pedig „megtanulják”, hogy kétféle érzelmet mutathatnak ki: a haragot és a jókedvet. Ha bármi mást kimutatnának, az már nem férfias. És ezzel el is zárják a lehetőségét előlük, hogy kapcsolódjanak a saját érzéseikhez, nem is tudják megnevezni őket. A szülők ehhez erősen hozzá is járulnak amúgy, hiszen „akkor vagy jó gyerek, ha szépen, csendben játszol magadban”.
A nők számára az empátia, az érzelmek világa sokkal simább terep, és a gond ott kezdődik, hogy innentől kezdve adottnak vesszük, hogy kinek a felelőssége és „feladata” biztosítani a család érzelmi biztonságát. Szerintem ez szerencsére átalakulóban van, és több helyen látom, hogy a férfi is igyekszik fejleszteni magát az érzelmek terén, de azért még bőven nem ez az átlagos, szóval van még mit csinálnunk.
S. D. G.: Egy másik sztereotípia, hogy a férfi abban érdekelt, hogy „szétszórja magvait”, míg a nő abban, hogy „utódokat gondozzon”, s a házasság ennek a szükségszerű metszete, hiszen a gazdasági érdek is azt kívánja, hogy együttélésük szabályozható keretek közé legyen szorítva.
M. G. D.: Amit itt említesz, az ismét az „evolúciós parancs”, ami 2022-ben a nyugati kultúrákban már egyáltalán nem adaptív. Nekem az a véleményem, hogy a modern nyugati társadalom sokszor megy szembe az evolúcióval, aminek vannak pozitív és negatív következményei. Maga a technológia és az egészségügy fejlődése is ezt mutatja, de a társadalmi átalakulás is ezt támasztja alá.
Az 1960-as években a nők házassági döntéseinek okai közt csak 5. helyen állt a szerelem, ez 1990-től kezdve már az első helyen áll. Összességében azt gondolom, hogy az embereket a meghitt, biztonságos érzelmi kapcsolódás vágya hajtja. Az, hogy ezt az intimitást a férfiak a legtöbbször a szexen keresztül tudják átélni, míg a nőknek a legtöbb esetben először szükségük van az érzelmi közelségre ahhoz, hogy önfeledten tudják élvezni a szexet, valóban okoz némi fejtörést a két nem közt, ugyanakkor a házasság intézményét nem keverném ide.
Ha két ember szereti egymást, és többé-kevésbé ugyanazokban az értékekben hisznek, akkor már majdnem lényegtelennek tartom, hogy van-e róla papírjuk, vagy hogy viselik-e egymás nevét.
Ha nekik fontos, akkor szép szokásnak is mondhatjuk, de ha nekik nem fontos, lehetnek boldogok anélkül is. (A hűség, monogámia, hűtlenség, poliamoria témakörét pedig szerintem most ide se hozzuk, mert azokkal külön-külön is könyveket lehet megtölteni, ahogyan azt sokan meg is tették.)
S. D. G.: Gabi, milyen mértékben tudatosak körülötted az emberek párkapcsolat és gyermeknevelés terén? Mi az, ameddig kb. eljutnak, és hol van az, ahol viszont már megakadnak?
F. G.: Nem tudom, mennyire mérvadó az, amit én látok, mert a társadalomnak eléggé kis és ugyancsak homogén szeletével van kapcsolatom: nagyvárosi értelmiségi, az átlagnál magasabban képzett emberekkel találkozom főleg. De itt is meglehetősen vegyes már a kép, amit látok.
Ami nekem nagyon szívmelengető, hogy sok huszonéves fiatal keres vagy talál meg minket, akár csak úgy, hogy a YouTube-csatornánkat nézik, a podcastjainkat hallgatják, akár úgy, hogy konkrétan segítséget is kérnek. Szóval mintha látnék egy olyan tendenciát, hogy az Y és Z generációsok (legalábbis a képzettebbek) tényleg igyekeznek egyre tudatosabban hozzáállni az emberi kapcsolataikhoz, illetve önmagukhoz is.
Hogy meddig lehet ebben eljutni egyedül, arra nem tudok válaszolni, de az a tapasztalat, hogy szinte mindenki életében eljön többször is olyan élethelyzet, ahol az addigi megoldásai, az addigi működésmódjai már nem viszik előre, azokkal már nem tudja megfejteni az adott helyzet problémáit – ilyenkor sokat tud segíteni egy külső, szakavatott segítség.
S. D. G.: Én úgy látom, hogy a lehorgonyzáshoz fejben is meg kell érkezni, hogy a hosszú távú, monogám kapcsolat, illetve családalapítás ne csak társadalmi elvárás legyen, hanem belső indíttatás, tudatos döntés. Viszont saját példámból tudom, hogy mire oda megérkezik az ember fejben, érzelmileg, egzisztenciálisan, és megtalálja a megfelelő partnert is a közös élethez, addigra kb. kicsúszik az ideális biológiai időablakból. Hogy legyen így okos az ember?
F. G.: Rettentően nehezet kérdeztél! Néhány évtizede tartó tendencia, hogy egyre későbbre tolódik az az életkor, amikortól felnőttként tekintünk (vagy tekint önmagára) egy fiatal. Lassan a húszas évek vége – harmincas évek eleje az az életkor, mire valaki megérkezik az életébe. E változásnak sok oka van, és igen, jól látod: ennek egyik nagyon fontos következménye, hogy
a biológiailag optimális gyerekvállalási időszak nem esik egybe a pszichésen, mentálisan vagy társadalmilag optimális gyerekvállalási időszakkal.
Attól tartok, ezt egyéni szinten borzasztó nehéz megoldani. Fontos a minél korábbi edukáció, hogy a gyerekek, fiatalok tudják, hogy mit is jelent párkapcsolatban élni, családot alapítani. És szükség lehet arra is, hogy ne legyenek magukra hagyva, és ne zárja ki a családalapítás a tanulási vagy karrierlehetőségeket. De ez olyan összetett kérdés, amin szociológusok, közgazdászok, pszichológusok és egyéb okos társadalomtudósok is dolgoznak, próbálnak megoldásokat keresni.
S. D. G.: A válások száma óriási. Ti hogy látjátok: a házasság intézménye válságban van?
F. G.: Mit jelent az, hogy válság? Az, hogy sok a válás, szerintem sokkal inkább annak köszönhető, hogy egyrészt jóval hosszabbak a párkapcsolatok most, mint mondjuk a huszadik század elejéig, amikor a holtomiglan-holtodiglan sokszor csak egy-másfél évtizedet takart. Manapság akár negyven-ötven évre is szólhat egy kapcsolat, ez nem ugyanaz a távlat. Másodszor, eleve nagyon nehezen vált társadalmilag elfogadottá a válás, hiába van rá törvényi lehetőség kb. 100 éve. Még az én gyerekkoromban is volt valami megbélyegzettség azokban a kifejezésekben, hogy elvált nő, gyermekét egyedül nevelő anya stb.
Azt gondolom, hogy nem voltak sokkal kiegyensúlyozottabbak a párkapcsolatok régen sem (persze mi az, hogy régen…), csak egyrészt mások voltak az elvárások (pl. nagyon sokáig nem volt egyik félnél sem elvárás, hogy a kapcsolattól majd növekszik a boldogságérzete), másrészt nem volt szokás válni.
Szerintem most nyíltabban fel lehet vállalni, hogy valami nem működik. Az persze szerintem gond, hogy ha már látjuk, hogy nem működik, akkor nem feltétlenül a megjavítás felé mozdulunk, hanem a szakítás vagy válás irányába. Illetve:
az igazi gond az, hogy gyakran nem vesszük észre időben, hogy baj van a kapcsolatban, és mire eljutunk odáig, hogy valamit tenni kellene, már túl nagy a távolság, túl sok a sérülés, és nem lehet megmenteni a kapcsolatot.
Még egy gondolat: azért lássuk be, sokszor olyan emberek szeretnek egymásba, és akár házasodnak össze, akik nem illenek össze, nem tudják boldoggá tenni egymást. Az ő esetükben sokkal jobb döntés egy válás (még akkor is, ha gyerekek is születtek a kapcsolatból), mintha erőnek erejével együtt maradnának.
S. D. G.: Van, aki azt vallja, minden tartós párkapcsolat döntés és közös munka kérdése. Hol van ebben a spontaneitás?
F. G.: Szerintem fontos (nulladik) lépés, hogy el kell köteleződnöm amellett, hogy a lehető legtöbbet hozom ki önmagamból és a kapcsolatból azért, mert én a társammal együtt képzelem el az életemet.
Kell egy olyan szilárd stabil alap és biztonságos keretrendszer, ami aztán lehetőséget ad a spontaneitásra.
Nagyon romboló lehet, ha nem tudom, itthon alszik-e a párom, vagy sem, mert ő olyan spontán, hogy csak úgy jön-megy, hol megjelenik, hol eltűnik. Ez nyilván egy szélsőséges példa, de talán érzékelteti, hogy miért fontos egy biztonságos alap, amire ráépíthetjük a spontán megnyilvánulásokat.
A közös munkát meg inkább úgy nevezném, hogy közös odafigyelés. Vagyis figyeljünk a másikra: mit tehetek ma azért, hogy a párom tudja, érezze, hogy szeretem és fontos nekem? És ezek lehetnek ám nagyon spontán megnyilvánulások!
S. D. G.: Társadalmi nemi szerepek: a nő főz, a férfi beveri a szöget. A gyereket megcsinálni könnyű, utána viszont fel is kell nevelni. Szerintetek mi az egészséges feladatmegosztás?
F. G.: Röviden: amit a pár két tagja kölcsönösen és autonóm módon, a saját szükségleteiből kiindulva annak érez. Nincs nagy általánosságban egészséges vagy egészségtelen. A legfontosabb az egyenrangúság: senki se érezze azt, hogy túl van terhelve a családi munkafolyamatokkal.
Természetes, hogy ezt csak sok egyeztetéssel és kommunikációval lehet elérni, hiszen nagyon különböző családokból jövünk, más lesz a „normális”, a természetes mindenkinek. A világ is változik: egyre inkább előtérbe kerül, hogy nem automatikusan a nők feladata a háztartási munkák megszervezése és végrehajtása.
Szóval, a legjobb, ha mindenki eldönti, hogy számára mi a kényelmes, mi az, ami még éppen vállalható, és mi az, ami már túl sok, és ezt szépen, folyamatosan egyezteti a párjával.
Egy egyenrangú kapcsolatban, ahol senki sem akarja el- és lenyomni a másikat (ami számomra az egyedül elképzelhetően egészséges) ezeket meg lehet beszélni.
S. D. G.: Akik régóta vannak együtt, hajlamosak megragadni a megszokottban, míg végül együtt lesznek boldogtalanok – és a társas magánynál kevés szomorúbb dolog van. Milyen lehetőségek vannak a megújulásra?
F. G.: Nagyon-nagyon fontos ez a kérdés! Ez is az egyik része a küldetésünknek, hogy minél szélesebb körben tudatosítsuk az emberekben, hogy nem törvényszerű útja egy hosszú távú párkapcsolatnak, házasságnak az, hogy beleszürküljünk a megszokásba.
Viszont tudnunk kell azt, hogy plusz energiabefektetés nélkül ez a megszokás, eltávolodás, unalom egészen biztosan bekövetkezik, vagyis fel kell készülnünk arra, hogy a figyelmünk egy kis része mindig ott legyen a párkapcsolaton.
Ha ez csak napi 10 perc, akkor annyi, de a pár mindkét tagjának tudatos, aktív és figyelemteli jelenlétére van ahhoz szükség, hogy újra és újra egymásra tudjanak találni. Kell ehhez egy érzékenység is, hogy észrevegyük, mikor távolodunk el annyira, hogy most nagyobb fókuszt tegyünk a kapcsolatunk „állagmegóvására”. Kell ehhez a motiváció és elkötelezettség mindkét fél részéről, mert lehet ugyan egyedül vinni egy kapcsolat terheit, de nem sokáig, és nem úgy, hogy ne legyen meg ennek a böjtje.
Kell továbbá az a kíváncsiság, hogy mindig keressek és találjak valami új felfedeznivalót a társamban, hogy új szemmel tudjak ránézni akár 20 év után is. Sokszor segíthet, ha igyekszünk új helyzeteket teremteni, új kalandokba belevágni együtt, aminek nem kell feltétlenül egy három hetes dzsungeltúrának lennie… Elég lehet, ha mondjuk együtt elmegyünk egy csokikészítő workshopra vagy egyszerűen csak sétálni egy nagyot az erdőben.
Nagyon fontos, hogy ne felejtsünk el beszélgetni mély dolgokról, fontos dolgokról, minket vagy a társunkat foglalkoztató dolgokról. Ez tud újra és újra közelebb vinni minket egymáshoz, újra meglátni valami izgalmasat a másikban, és így elkerülhetjük az elszürkülést és az unalmat.
Az egész Boldog PÁRnát azért kezdtük el, mert meggyőződésünk, hogy a boldogabb, kiegyensúlyozottabb párkapcsolatban élő emberek és az ilyen családban felnövő gyerekek jelentik a kulcsot ahhoz, hogy az újonnan felnövő generációkkal együtt egy boldogabb társadalomban élhessünk. Viszont ehhez olyan készségek, eszközök, módszerek és technikák szükségesek, amiket soha sehol nem tanítottak nekünk. Sem otthon, sem az iskolában.
A Boldog PÁRnával ezen szeretnénk változtatni. Éppen ezért kezdtük el felvenni a videókat két éve, és a következő lépés, hogy szervezünk egy kétnapos, személyes, kiscsoportos workshopot az április 30-i hétvégén, aminek az érzelmi biztonság és intimitás, valamint a konfliktuskezelés és kommunikáció lesz a témája.
» » » Az érdeklődők a https://boldogparna.hu/workshop oldalon kérhetnek értesítést arról, amikor megnyitjuk a regisztrációt, illetve február 16-i, ingyenes webináriumunkon mutatjuk be a workshop részletes tematikáját. A webináriumra itt lehet regisztrálni: https://boldogparna.hu/webinarium
Gabi és Dávid Valentin-nap alkalmából saját kapcsolatukról is meséltek:
Ha úgy érzed neked is / nektek is van még hova fejlődni, keresd fel a Boldog PÁRnát:
